110. Ezernyi teendő…

Sziasztok!

Már olyan régen írtam megjegyzést a fejezet elejére. Először is köszönöm a komikat, azt mondjuk nem állítom, hogy elkényeztettek, de most nem elégedetlenkedek. Szívem szerint válaszolnék a felmerülő kérdésekre, de akkor lelövöm a poént, azt meg nem szeretném, úgyhogy olvassatok hamarosan minden kiderül. Ami viszont biztos: A szerelem fáj 125 részes lesz, és még tartogatok pár meglepetést. Na jó egyet elárulok, Kellan jön Magyarországra. Ami azt illeti, Lylia nem félek a lincseléstől,  Detty jó tanulást Szanduss neked is és gyógyulj meg. A kérésem, ismétlem ez csak kérés nem az, hogy minden részhez írjatok -bár ha mégis nem fogok tiltakozni- hanem, hogy legalább hetente egyszer reagáljatok, hogy tetszik-e. Az új komizóknak Nenci, Ria nagyon örülök,  többieket meg imádom!

Egészségügyi állapotom lassan arra is alkalmassá tesz, hogy dolgozni kezdjek, és igen megvan az új kocsim. Ennyi lenne, jó szórakozást.

Dicta

2010. november 30. 

(Anna szemszöge)

Már megint a repülőtéren jártam, mostanában szinte naponta…

Először szerdán amikor hazaértem Budapestre, másnap reggel újra, mert ideért Iván bátyó. Este befutott Luca, aztán a hétvégére jópár európai rokon. A ház benépesült, ha nem ilyen szomorú esemény miatt történik valószínűleg még örülünk is neki.

Anya csütörtök délben valóban lekerült az intenzívről, és késő délután már azt is megengedték, hogy bemenjünk hozzá. Elsőként persze mi ketten Ginával, aztán szépen váltottuk egymást. Szerencsére a női és a férfiosztályt csak egy folyosó választotta el így a jóképű Luca elterelte a nővérek figyelmét, mi meg átcsempésztük Davide-t hozzá.

Davide. Bár mostanában nem így szólítom, hanem Apának. Kiskoromban is így tettem, de aztán amikor megjelentek Shane papáék észrevétlen újra visszatértem a keresztnevéhez. Az a drága jó ember, aki nem törődve azzal, hogy ott állunk mellettük könnyezve kért bocsánatot anyától amiért nem vigyázott jobban. Nem mintha bármi köze is lett volna a balesethez. A kamionsofőr hibája egyértelmű, a felhajtósávból egyszerűen beléjük rohant, ezt nem csak a helyszínelő rendőrök de a hátuk mögött közlekedő szemtanúk is elmondták. De hiába, ő saját magát okolta, egészen addig amíg anya meg nem fenyegette, hogy nem jöhet addig hozzá amíg meg nem változtatja a véleményét. Megígérte, de később amikor csak hárman voltunk a szobájában Ő, Gina és én elárulta nekünk, hogy látta a kamiont, és át is futott a fejében, hogy ez meg mit művel, de neki volt elsőbbsége, és ott volt még a másik sáv…

Szerencsére mindketten gyorsan javultak, igazság szerint túlságosan is. Ugyanis közös szobát akartak. Még jó, hogy ágyat nem?! Sose hittem volna, hogy a felnőtt, ötven felé közeledő szüleim zavarba tudnak hozni, de sikerült nekik. A szobáért megtettem mindent, igaz a siker inkább volt köszönhető annak az adománynak, amit a kórház alapítványának adtam, mint a személyes varázsomnak. Az orvosokkal ugyanis amióta megjött a hangom nemigen boldogulok. Valószínűleg bennem van a hiba, de nem szeretem őket, és ezt nem is nagyon titkolom.

A hétvégére kiderült, hogy valóban nem marad vissza semmi az elszenvedett sérüléseikből, így a család nagy része hazaindult. Újabb utak a repülőtérre, búcsú miután mindenkinek illendően megköszöntem a látogatást. Gina viszont nehezebb diónak bizonyult. Megmakacsolta magát, és közölte, hogy ő marad, nem megy vissza Keszthelyre nagyanyóékkal. Az agyam egyik fele tiltakozott, mert mégiscsak utolsó éves, de aztán az az oldal győzött amelyik látta benne az aggódó kislányt, aki nem akarja magára hagyni az anyukáját. Ugyanis bár mindig is kimondottan apás volt, most egy percre se akart elmozdulni anya mellől. Leste minden kívánságát, még abba is belement, hogy oké, hazamegyünk a könyveiért és itt is tanul, hogy ne maradjon le nagyon. Erre aztán mégse került sor, mert Walter és Max a hétvégén idefelé indulva beugrottak érte, és felhozták az összes fellelhető könyvet és füzetet a szobájából. Az első éjszakát kivéve már nem kéretőzött az ágyamba, csodálkoztam is, de két nap múlva reggel megoldottam a rejtélyt, ugyanis amikor fel akartam ébreszteni a telefonja mellette hevert és a másik oldalon valaki szuszogott. A Kijelzőn Taylor neve látszódott, ebből jöttem rá, hogy lefekvés előtt felhívta, és úgy aludt el később mindketten, hogy vele beszélgetett. Egyre jobban imádom a srácot, mert amint egy kis ideje akad rácsörög, és próbálja jobb kedvre deríteni.

Vasárnap estére már csak hárman maradtunk a házban, Sarah éppen Colin-nal beszélt, Gina gondolom a barátjával, így én is felemeltem a telefont. Kiszámoltam, hogy ott most úgy dél körül lehet, és gondoltam próba-szerencse.

Kellan a második csörgésre felkapta a telefont, annyira feldobott, hogy hallhattam a hangját. Már csütörtök reggel üzentem neki és azóta többször is, ő szintén, de az azért nem volt ugyanaz. Majdnem egy órán át beszéltünk, mindenféléről. Elsődlegesen persze a szüleim állapota érdekelte, de aztán mesélt a forgatásról, a Hálaadásról, ami nekem teljesen kiment a fejemből. Arról, hogy senki se tudná visszatartani attól, hogy Európában szilveszterezzen. Nagyon jó volt hallani a hangját, de amikor befejeztük, mert indulnia kellett a változatosság kedvéért neki is a repülőtérre teljesen kétségbe estem. Mindennél jobban hiányzott. És még egy hosszú hónap visszavan. Az egyértelmű, hogy semmi esély arra, hogy visszamenjek, most itt van a helyem. De ki fogjuk bírni.

Sarah is ezt mondta, mert volt vele egy hosszabb beszélgetésem. Észrevette rajtam a változást, és tudni akarta az okát. Velem örült a boldogságomnak, de azért még kicsit aggódott. Csakúgy, mint sokan mások, de ő miattam, nehogy csalódás érjen, a többiek meg a szüleim miatt. Igyekeztem mindenkit megnyugtatni. Inez nagyi, Shane papa, Mary, Brian, Rob, Kris, Jay mindannyian megkerestek és miután már időm és hangom is volt hozzá én is viszonoztam a hívásaikat. Jóleső érzéssel töltött el, hogy szeretnek, fontos vagyok nekik akárcsak ők nekem.

Ma kedd van, fél órája szállt fel Sarah gépe, ideje volt hazautaznia. New Yorkban van a férje, a munkája és bár egy szóval se említette, tudom, hogy mindkettő hiányzott neki. Az élet lassan visszatér a régi kerékvágásba, ennek első jele éppen itt lohol a nyomomban és arról faggat, hogy vannak a szüleim. Rick, az én mindenlében kanál árnyékom, ez a paparazzik gyöngye még a múlt héten megjelent, és ki is derítette, hogy miért repültem haza olyan hirtelen. Ugyanis Amerikában ezúttal is egy szállodai alkalmazottnak hála elindultak a találgatások, hogy Rob tudta nélkül utaztam el. Aztán jöttek a cikkek, hogy mégsincs válságban a kapcsolatunk, „csak” – mintha ez egy kis dolog lenne – a szüleim szenvedtek balesetet. Azóta újra követ, de a traumatológiára nem teheti be a lábát, és információt se adhatnak ki neki erről gondoskodtam. Persze a cikkeknek megvolt a hatása, mind Kris, mind Rob édesanyja felhívott, hogy jobbulást kívánjon anyáéknak. Sőt még Steph is megkeresett, igaz ő miután kifejezte jókívánságait közölte, hogy a jövő héten jelenik meg a cikk rólunk a Vanity Fair-ben. És van egy felkérés jövő év elejére ami fontos lenne. Igyekeztem gyorsan elterelni a figyelmét arról, hogy nem adok konkrét választ. Addigra én már Kellan párja leszek, csak kedvenc ügynökömet úgy látszik erről még nem tájékoztatták.

Gianni boldogan üdvözöl, ugyanis a reptérről hozzá jöttem, főzni nincs időm, anya viszont valami finom pasta-ra vágyik. Kis beszámoló után meg is kapom, még kifizetni se hagyja, és már megyek is vissza hozzájuk. Nagy sikert aratok, és csak miután négyesben megvacsoráztunk megyünk haza Ginával.

2010. december 3.

(Kellan szemszöge)

Iszonyat lassan múlnak a napok, kicsit könnyebb, amikor van mivel elfoglalnom magam, de ilyenkor, mint most, mintha megállna az idő. Tetőtől-talpig kiöltözve várom, hogy Ryan végre idetolja a képét és induljunk a Meskada premierjére. Hirtelen megcsippan a telefonom, üzenetem jött. Sietve nyitom meg, mert sejtem ki lehet a küldő.

Nem tudom mit szokás ilyenkor kívánni, remélem az, hogy sok sikert nem rossz ómen. Szeretlek. A.

Imádom ezt a nőt, ő minden gondolatom, életem megédesítője. Csak egyetlen gombnyomás és már csörög is.

- Halló... – szól bele álmos hangon és nekem csak most esik le, hogy nála éjszaka van. De hát most küldött egy üzenetet.

- Szia. Mit csinálsz? – kérdezem azonnal.

- Alszom – jön az egyszavas válasz, és tényleg úgy tűnik, nem értem. Nem szól, így újra próbálkozom.

- Anna itt vagy? – valami nyöszörgés, majd sokára megszólal.

- Itt, és alszom. Mit akarsz? – hát ez nem túl kedves, bár tényleg emlékszem, hogy rosszul viseli ha felébresztik.

- Semmit, hagylak aludni. Szép álmokat, Cica.

Már éppen leraknám amikor megszólal.

- Kellan? Te vagy az?

- Aha, miért mit gondoltál?

- Hát eddig csak az unokatestvéreim szoktak arra vetemedni, hogy felébresszenek.

- De hát te kezdted – mentegetőzök.

- Mit?

- Te küldted az sms-t.

- Aha, lefekvés előtt. Úgy Másfél órája. Csak most kaptad meg?

Hát ez bizony gáz. De már nincs mit tenni. Minden nap beszélünk vasárnap óta, ha sikerül többször is, de mégis olyan jó hallani a hangját.

- Most indulsz? – kérdezi, de a vége elmarad, valószínűleg egy ásításnak köszönhetően.

- Aha, csak Ryan-re várok, a többiekkel ott találkozunk.

- Ja, Ash említette. Majd kifaggatom holnap.

- Igen nekem is mondta, hogy jönnek Luca-val.

- Ez csak természetes. Imád téged – kuncog – Luca-nak meg kötelező.

- Miért?

- Mert felszólítottam rá, valakinek csak kell képviselnie a családomat a pasim premierjén.

- Tehát akkor a pasid vagyok? – ugratom, mire felnevet.

- Mielőtt elaludtam még az voltál, talán történt azóta valami amiről nem tudok? – nem tudom ezt most komolyan kérdi-e, de sietve biztosítom róla, hogy nincs semmi ami ebben a szerepemben meggátolhatna.

- Hagylak aludni, tényleg ott most hány óra van?

- Hajnali három.

- És mit csináltál fenn ilyen sokáig – csak nem bulizott?

- A hiperaktív húgommal gyakoroltam a bécsi keringőt a nappali közepén.

- Tessék? Ezt nem értem.

- Hosszú történet, most túlságosan is álmos vagyok, várj egy kicsit. – hallom, hogy mocorog, majd ajtó nyílik és csukódik. – Húh, ez jól esett, a francba semmi meleg nincs, feljebb kell állítanom a fűtést – morog magában a hangja távolinak tűnik, majd újra megszólal. – Itt is vagyok…

- Mit csináltál?

- Kimentem egy pohár narancsléért. De most visszabújok az ágyikómba.

- Jól hallottam, hogy fázol? Én szívesen megmelegítenélek…

- Tényleg? És mégis hogy képzeled?

- Hát nézzük csak, először is ugye köztudott, hogy a meztelen testek a leghatásosabbak ebben a témában, szóval megszabadítanálak a… - folytatnám de félbeszakít.

- Ugorjunk, ezt már megoldottam.

- Mármint mit?

- Kellan én mindig meztelenül alszom.

- Akkor az előbb ruha nélkül sétáltál ki a konyhába?

- Hát persze.

- Értem – felelem, és nagyot nyelek. Aztán eszembe jut valami. – És Ginát nem zavarja?

- Nemigen, mivel nem lát át a plafonon. – a hangján most már vidámság érződik. - Ő a saját szobájában alszik egy emelettel lejjebb. És mielőtt rákérdeznél pontosítok. Mindig meztelenül alszom, ha egyedül vagyok a lakásomban.

- Jó.  – Ez azért megnyugtató, de újabb gondolat férkőzik be a fejembe, annyi üvegfelület van ott. – Cica, vannak neked szomszédaid?

- Aha, de a legközelebbi úgy 150 méterre és nem, nem látnak be a lakásomba, lévén az ő házuk alacsonyabb.

Én viszont már azon tűnődöm milyen lenne látni Őt, ahogy meztelenül végigsétál a lakáson. Hirtelen határozottan szűknek találom a nadrágom, és megint nagyot nyelek.

- Kellan? Édes itt vagy még… – hallom fülemből, mire megrázom a fejemet, a francba ezt el kell felejtenem, gyorsan. Majd ha hazajöttem visszatérhetünk a dologra.

- Igen, csak elkalandoztam… - felelem sietve.

- És merre felé? – kérdezi és a hangján is érzem, hogy mosolyog.

- Határozottan egy kelet-európai főváros felé. – felelem. Hirtelen dudaszót hallok, megjött az ügynököm. – Sajnos mennem kell.

- Jó, aztán ügyes legyél. És ha hazaértél hívj, úgyis korán kelek.

- De hát csak most feküdtél le, tessék pihenni – szólítom fel, miközben elindulok kifelé.

- Igaz, de tudod, ma lesz a nagy nap.

- Ja igaz, hazaviheted a szüleidet.

- Bizony, úgyhogy hívj. És Kellan, tartsd távol a kezed a csinos partnernőidtől, ha jót akarsz. 

- Mert különben? – incselkedek vele.

- Ha ölelkező képeket találok a neten akkor holnap lehet, hogy a kisétálok a teraszra a jelenlegi hálóruhámban. Ugye tudod, hogy mindig van legalább egy fotós a kapum előtt?

Micsoda? Azt nem merné, ugye? Vagy mégis?

- Oké, semmi ölelkező kép, megjegyeztem. Most le kell tennem. Majd hívlak. És Cica, szeretlek. – Olyan jó érzés kimondani.

- Én is édes. – Hallom még, aztán valóban megszakad a vonal.

A premier akár a többi, ugyanazok a kérdések, ugyanazok az emberek. Fotózkodás, jópofizás. Unalom. A stábbal mondjuk boldogan üdvözöljük egymást, jó volt együtt dolgozni. Pár óra múlva Ash és Luca társaságában iszogatok, és a szilveszterről beszélgetünk. Elmondhatatlanul várom már. Brandon, drága bátyám és egyben egyetlen ittlévő családtagom lép éppen mellénk. Anyáék már a vetítés után elbúcsúztak.

- Milyen utazásról van szó? – kérdez rá azonnal az utolsó mondatra.

- Együtt szilveszterezünk Ausztriában – feleli neki Ash – neked nincs hozzá kedved? Anna azt mondta kb. 30-an férünk el kényelmesen, még van hely.

- Ja, tényleg az öcsi említette Hálaadáskor.  Nem, nem hiszem, szerintem megint Vegas-ba kötünk ki a haverokkal. Eddig kik vagytok?

Ash azonnal sorolni kezdi. Mire Bran egyszercsak közbevág.

- Nikki is megy? – vigyorog ránk. – Csúcs a csaj, ismered? – néz az olaszra, aki csak bólint. Majd Ashley-hez fordul. – Persze nem annyira, mint te szépségem, de ha addig élek is egyszer még becsalom az ágyamba.

Luca-ból kitör a köhögés, látom, hogy a nevetést igyekszik vele titkolni, én is inkább félrefordulok, nehogy pofán röhögjem a bátyám. Ha tudná, hogy ez már megvolt. Pár perc múlva már nincs ilyen szerencsém. Mivel többször is elhangzik beszélgetés közben Anna neve, Bran csak rákérdez. Emlékeztetem rá, hogy ő Rob barátnője, - na erre az olasz megint érdekesen néz – és már látta az Eclipse premierjén, amúgy ők Luca-val rokonok.

- Tényleg emlékszem, az a szexis csaj, micsoda alakja volt, te jó ég. Nem is emlékszem láttam-e olyan tökéletes idomokat mostanában. Illetve igen, Halloween-kor Atlantic City-ben. Az a kis barna, amelyiket elkaptad – vigyorog rám. – Na az vetekszik Pattinson csajával. Persze az öcsém kellett neki, de én is kifogtam egy tuti kis vöröst.

Luca újabb köhögő rohamba tör ki, mire Ash megveregeti a hátát, és közben kuncog. Én is vigyorgok, de pillanatok múlva lefagy a mosoly az arcomról.

- Hello Kellan… – hallok egy ismert és egy ideje szívből utált hangot közvetlen a fülem mellett.

Óh, a francba.

2010. december 4.

(Anna szemszöge)

Végre ez a nap is eljött. Reggelizni készülök Ginával, utána még bepakolunk a Q7-be, és irány a kórház. Próbáltam meggyőzni anyáékat, hogy az első napokat töltsük itt a fővárosban, de mindketten hajthatatlanok, a saját házukban akarnak aludni Keszthelyen. Délre mehetünk értük, arra Gina is végez a próbán. Álmos vagyok, alig aludtam az éjjel. A húgom tegnap este is volt táncolni és lefekvés előtt még rávett, hogy gyakoroljak vele. Sőt, még az egyik estélyimbe is belebújt, az illúzió kedvéért. Ez mondjuk tudom, hogy nem igaz. Már régóta szemezett a tűzpiros ruhával. Mire végre elaludtam a telefonom ébresztett fel, bár annyira nem bánom. Kellan bárhol, bármikor felébreszthet, de ha személyesen teszi annak jobban örülnék. Annyira hiányzik. A naponta folytatott beszélgetéseink nem segítenek, inkább csak fokozzák a hiányát. Főleg, ha a ma éjjelihez hasonló beszélgetéseket fojtatunk. Minden idegszálam érte remeg, de még 24 nap. 576 óra. 34560 perc. 2073… te jó ég, kezeltetnem kéne magam.

Hugi kanalazza a müzlijét, nem tudom leszoktatni a madáreleségről, hiába is próbálkozom. Amikor megszólal a telefonom sejtem, hogy ő hív. Rohanok az asztal felé, de Gina gyorsabb és csak, hogy bosszantson bele is szól.

- Szia Kellan, mi újság? – Próbálom elvenni tőle, de elfut a kanapé mögé. – Igen itt van, de most nem ér rá… - ki fogom nyírni. Vajon enyhítő körülmény ha bizonyítom, hogy milyen kis idegesítő nőszemély volt? – Hát persze, megmondom neki, hogy kerested… - nem várhatok tovább, átlendülök a kanapén, elkapom. Kirúgom alóla a lábait, de úgy, hogy a fotelbe essen és elveszem a kezéből a mobilom. Csak vigyorog és kidugja a nyelvét.

- Kellan, itt vagy még? – kérdezem, mire szerencsére igen a válasz. – Közelharcot vívtam a telefonért. De megszereztem. Gina meg nem kap ajándékot se karácsonyra se a születésnapjára.

- Hűha, felbosszantott? – kérdezi nevetve.

- Határozottan, mesélj… - kérem. Megteszi, mindent elmond a vetítésről, a bevonulásról, a partyról. Aztán elkomorul a hangja, érzem, hogy valami gond van.

- Figyelj Cica, nem tehetek róla, egyszer csak megjelent, és persze azonnal ott termett egy fotós is. De megkérdezheted Ash-t vagy Luca-t is egy percre se maradtam vele kettesben, sőt.

- Kivel? – kérdezek rá, de mielőtt megmondaná már tudom a választ.

- AnnaLynne-nel. - Olyan bűntudatosnak tűnik.

- Figyelj, ha jól értem nem történt semmi más, mint beszélgettetek és lefotóztak benneteket ugye?

- Aha – válaszol azonnal.

- Akkor jó. Az este csak vicceltem. Kellan én nem várom el tőled, hogy soha többet ne nézz más nőre, megbízom benned. Oké? Még vele is fényképezkedhetsz, ha muszáj. Csak legyél hozzám őszinte és nem lesz gond.

- Jó – hallom, hogy fellélegzik. Mégis mire számított, hogy hisztizni fogok? Aztán egy szörnyű gyanú kerít hatalmába.

- Édes, mondott neked valamit Luca?

- Miről? - kérdez vissza, de túlontúl gyorsan.

- Arról, hogy én hogyan fogok reagálni erre a jó hírre.

- Neeem.

- Kellan Lutz, az előbb ígérted meg, hogy őszinte leszel.

- A francba. Jó, igen azt mondta ki fogsz borulni, hisztizel majd, összetörsz pár dolgot…

- Micsoda? Óh, diavolo, ribelliamo! – ezért még megfizet.

- Mit mondtál? – kérdez rá azonnal.

- Legyen elég annyi, hogy Luca Salti keservesen bánni fogja még ezt. És édes, én nem vagyok hisztis. Ezt jegyezd meg. – Csönd a vonal másik végén, úgyhogy beletörődően hozzáteszem. – Oké, néha kijövök kicsit a sodromból, de tényleg nem túl sokszor, - újra csend, a fenébe – jó, gyorsan felhúzom magam, de van egy biztos módszer a lenyugtatásomra.

- És mi az, csak hogy tudjam? – kérdez rá, szinte látom magam előtt ahogy mosolyog.

- Majd ha személyesen találkozunk elárulom, vagy inkább rávezetlek. Tudom, hogy tanulékony vagy…

Beszélünk még pár percet, de Gina egyre gyakrabban mutogat az órájára és Kellan is egyre sűrűbben ásítozik így elbúcsúzok tőle.

Délre valóban mindennel készen állunk, anya, apa, Gina a kocsiban. Csomagok, zárójelentés a csomagtartóba, aztán irány Keszthely. El akarom kerülni az autópályát, de nem hagyják.

- Kislányom, - szólal meg anya – előbb-utóbb úgyis járunk majd arra.

Amikor elérjük azt a lehajtót mindannyian mereven előre nézünk, még véletlenül se akarunk kocsi maradványokat, vagy esetleg más egyebet látni. Jó ütemben haladunk, és két óra múlva bekanyarodok az udvarunkba. Vico örömmel fut elénk, hiányzott már neki a család, most boldogan ugrál körülöttünk, úgy kell Ginának megfogni nehogy elestesse anyát. A földszinti vendégszobába szállásoljuk el őket, mert a lépcsőt egyelőre nem használhatja. Először villámgyorsan kitakarítunk, letöröljük a kéthetes port. Milyen régen nem csináltam ilyet. Nagyanya telefonál, hogy másnap ebédre vár bennünket. Vacsorára az egyik étteremből rendelünk és mielőtt felvesszük a csomagot bevásárolunk Ginával. A fürdéssel meggyűlik a bajunk, még így is, hogy anya gipsze műanyag – és neonzöld – de aztán este tízre sikerül ágyba dugni a betegeket. Elégedetten vonulunk fel az emeletre, itthon vagyunk. Szinte egyszerre szólal meg mindkettőnk telefonja, ez a húgom egyetlen szerencséje, mert ha nem így lenne, tuti, hogy most én venném el az övét. Így viszont a sajátomat veszem elő, igaz a vonal végén nem az van akire számítok és vágyom.

- Szia Rob – szólok bele és legalább tíz percig hallgatom a panaszkodását a forgatásról, a többiekről. Hihetetlen de ő is hiányzik, és Ash, Kris, Nikki és persze Jay is. De legjobban mégis Kellan. Miután elbúcsúzunk még lerakni sincs időm, már újra csörög. Ezúttal már tényleg ő az. Végre… 

(Rob szemszöge)

Anna mindenkinek hiányzik. A srácoknak, a lányoknak, Nekem. Még Dean is azt mondta rosszabb így a forgatás, mert ha itt van nem vagyok ilyen morcos, és majd ő helyre tenne amiért állandóan Larry-t piszkálom. Pedig én nem.

Na jó, egy kicsit… De nem tehetek róla a srác hihetetlenül idegesít. Minden mondata, mozdulata. Miért kell folyton a derekánál fogva kísérnie Kristen-t? Dean sose csinálja ezt velem. Persze rögtön mindenki leszúr, hogy ne legyek féltékeny, pedig ez hülyeség. Már, hogy lennék féltékeny? Tudom, hogy Kris szeret engem, és nem is csalna meg főleg nem egy ilyen bájgúnárral, de akkor is. És van képe még a szünetekben is vele mászkálni. Mert ez a dolga. Hah.

Most is egyedül cigizek, mert a szerelmem éppen a testőrét avatja be a filmezés kulisszatitkaiba. Az előző szüneteim is így teltek, már beszéltem az összes barátommal, a nővéreimmel, anyával. Már csak egy ember maradt. Igen. Felhívom Annát.

A telefon kicsörög, és szinte azonnal felveszi.

- Szia Rob, mizújs? – a hangja alapján vidámnak tűnik.

- Semmi – felelem, de persze leveszi, hogy valami bajom van. Sőt arra is ráhibáz micsoda.

- Ki rabolta el tőled Kristen-t? Csak nem Larry?

- Nem, hogy rabolta volna el. Csak nem ér rá. Más dolga van. Mint mostanában sokszor.

- Rosszul hazudsz Pattinson, na mesélj.

És persze megteszem, meg is kapom a magamét tőle, de ez várható volt. Jó vele beszélni, lerángat a földre, hogy aztán pár szóval segítsen összeszedni magam. Természetesen rákérdezek mi a helyzet a szüleivel, elmesél mindent, megkér, hogy ha beszélek anyával feltétlen köszönjem meg neki, hogy felhívta. Beszélünk az ünnepekről, elmesélem ki mindenki jelezte még, hogy jönne velünk szilveszterezni. Rákérdezek, hogy minden rendben van-e Kellan-nal, mire csak nevet. Nem ez rossz szó, a felkacag jobb. Olyan boldognak tűnik. És ez jó. Bár látva a haverom arcát amióta elolvasta azt a levelet, sejtettem, hogy ezt mondja majd. Csak alig tíz percig beszélünk de mégis felüdülést jelent. És segít is. Már tudom mit kell tennem. 

A következő szünetben amikor Bill közli, hogy fél óra múlva találkozunk, mert kisebb gondok vannak a díszlettel megfogom Kris kezét, és magammal húzom kezemben a szövegkönyvvel. Ez jó álca, gyakorolni mindig kell. Meg se állok az öltözőmig, bezárom az ajtót utánunk és azonnal magamhoz húzom.

- Hoppá, de sürgős. – szólal meg azonnal. - Minek köszönhetem ezt a hirtelen érdeklődést irányomba? Az előző szünetekben hanyagoltál.

- Persze, mert folyton fontos dolgod volt, - nyögöm a nyakába két csók között, de közben már igyekszem megszabadítani az ingjétől. Illetve Bella ingjétől.

- Te se igyekeztél, hogy veled foglalkozzak. Larry legalább segített elterelni a figyelmemet…

- Tessék – nézek rá döbbenten – te direkt csináltad?

- Mit? - kérdez vissza és értetlen arcot vág. Na nem ezt nem veszem be. Gonosz nőszemély. Túlságosan sokat tanult Annától. Lehet, hogy ő javasolta neki? Ha így van ezért ő is megkapja a magáét. – Ezért meglakolsz Kristen Stewart. Holnap nem dolgozunk, a bosszúm szörnyű lesz.

- És mégis mire gondolsz? – túlságosan rosszul játssza az ijedt kislányt. - Nem engesztelhetnélek ki valahogyan?

Elgondolkozva nézek magam elé, aztán rá.

- Talán… Ha egész nap kedves leszel velem.

- Jó, - néz rám elégedetten - úgy látom elég sok vezekelni valóm van, talán azonnal neki kéne állnom annak az engesztelésnek...  

Persze sikerül neki, igaz a jelenetről késünk kicsit.

Szómagyarázat:

* Óh, diavolo, ribelliamo! – A pokolba, átkozott csirkefogó!