115. Négyéves bonyodalom…

(Anna szemszöge)

Karácsony reggel elég későn ébredezett a család, kivéve persze nagyanyót aki már szerintem hajnalban felrakta a húslevest. Mi sokáig lustálkodtunk, hosszan reggeliztünk és élveztük a semmittevést szinte egész nap. Persze hugi nekem is be akarta mutatni az autóját és az ikrek se akartak kimaradni a buliból ezért két étkezés közben kocsikáztunk kicsit. Délután megjöttek Dani bátyóék, ajándékokkal és természetesen Elisa-val kiegészülve. A szülők váltottak egy-két cinkos pillantást, nem kétlem, hogy ha Walter még pár családi eseményre elhozza a barátnőjét, akkor rákérdeznek nem akar-e megnősülni. És ez jó, mert a lány egy tünemény, tudja kezelni az unokatestvérem modorát és legfőképpen addig se azzal van elfoglalva mindenki, hogy legidősebbként a „gyerekek” közül mikor hajtom igába a fejem. Még a gondolatra is kiráz a hideg. Nem mintha nem hinnék a házasságban, mert látva anya és apa példáját az képmutatás lenne. De még fiatal vagyok, csak nemrégen találtam meg a hozzám illő férfit, és még annyi minden áll előttünk.

A gondok már otthon elkezdődtek, mert Gina szíve szerint az ő kis „aranyosával” jött volna, de szerencsére meg tudtam győzni, hogy azt nem a hegyi utakra találták ki. Különben is a terepjáróba megértünk beférni és Olaszországból még plusz két utasunk is lesz, szintén csomagokkal. Hosszú autóút vár rám, mert a vezetés természetesen magamra vállaltam, igaz Gina próbálta kiimádkozni a kezemből a kormányt. Látván az erőszakosságát közöltem vele, hogy ha nem hagyja abba akkor kiszállítom és jöhet a szüleinkkel, akik  külön autóval utaznak, lévén mi Nonnától egyenesen Zell Am See–be megyünk, ők pedig két nap múlva vissza Magyarországra.

Szerencsére sikerült meggyőznöm a családtagjaimat, hogy éjjel utazzunk. Azt persze nem úsztam meg, hogy előtte pár órát aludni küldjenek mindkettőnket. Davide nem neheztelt ezért, mert amióta úgymond táppénzen van gyakran lepihent nap közben is, de én nem vagyok ahhoz szokva, hogy délután hatkor lefeküdjek. A végén tízkor indultunk útnak előtte elbúcsúztunk a családtól, egyeztettünk a srácokkal, hogy 28-án hol találkozunk, hogy a szállásunkat együtt keressük meg. Gina vagy ötven kilométer után bevágta a szunyát, én meg bedugtam a fülemet és zenét hallgattam. Azért kétszer megálltunk pihenni, egyszer Davide villantott hogy álljak félre, másodszor pedig magamtól döntöttem így, mert sürgősen szükségem volt egy mosdóra.

Reggel hétkor kanyarodunk be Nonna udvarába, aki meglepődik, majd szintén aludni zavar kettőnket. Most már érzem a fáradságot, de alig másfél óra múlva újra talpon vagyok. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a konyha felől Isteni illatok szállnak felém, és persze az egymás után érkező rokonság se tesz lakatot a szájára. Nem mintha bánnám. Az olaszok szerintem genetikailag kódolva vannak arra, hogy hangosak, jókedvűek és mindig éhesek legyenek. Itt is megtörténik az ajándékozás, mindenki örül annak amit kapott szóval megnyugodhatok. Kedvenc rokonom Luca és az őt kísérő barátnője utolsóként toppan be, Marco és Ginevra hozta el őket a firenzei repülőtérről. Ashley azonnal a nyakamba ugrik és nevetve érdeklődik, hogy vagyok, aztán mikor meglátja a népes társaságot -mert ugye ez az első családi találkozó amin részt vesz és amin mind ott vagyunk- kicsit megilletődötten néz körbe.

- Nyugi - súgom a fülébe - eddig még mindenki túlélte.

Ahogy rám néz látom rajta, hogy baj van, csak nem értem, hogy micsoda. Próbálom bevonni a társalgásba, nem is nehéz, a többiek is barátságosak vele, ahogy még nyáron megjósoltam az ajándékai vagy cipők, vagy táskák, a szülőktől pedig ékszer. Ezen mondjuk fennakad, de Luca súg valamit a fülébe, mire hálásan rámosolyog. Mégis ahogy figyelem nem olyan, mint lenni szokott, valahogy visszafogottabb. Már a párja is észrevette, sőt még Gina is rákérdez, hogy miért rosszkedvű. Az ebéd végéig bírom, de mivel utána szemlátomást nincs ránk szükség magammal húzom és kivonszolom a kertbe. Hát ez nem volt egy jó ötlet. Ugyanis a tenger felől fújó szél elég hűvös.

- Ki vele mi a baj? – kérdezek rá a dolgok közepébe vágva, még mielőtt megfagyok.

- Nincs semmi – vágja rá túlságosan is gyorsan.

- Ashley, kérlek. Látom, hogy zavar valami. Megbántottak? Valaki talán olyat mondott ami zavar? – megrázza a fejét, de szomorúan néz maga elé. – Ash, ne csináld, kérlek…

Szinte már könyörgök, de nem beszél. Oké, hassunk a szívére, csak semmi finomkodás.

- Tudod azt hittem barátnők leszünk. Luca mindig is a legkedvesebb rokonom volt. Te is azt mondtad, hogy Kellan a legjobb barátod. Azt gondoltam talán mi ketten is…

Figyelem fél szemmel, de azért igyekszem szomorú arcot vágni.

- Persze, én szeretném – válaszol azonnal, és az arca valóban ezt tükrözi.

- Akkor áruld el ki volt az aki rosszat szólt? – kérdezek rá újra, de a válaszát hallva megdöbbenek.

- Te.

Mi a francot csinálhattam?!

- És mivel? Kérlek ne haragudj – ölelem meg azonnal – én nem…

- Nem bántottál meg – vág közbe – csak amikor azt mondtad, hogy mások is túlélték eszembe jutott, hogy hány lány járhatott már itt…

- Istenem Ash, már a frászt  hoztad rám – fújom ki a levegőt megnyugodva. – Félreértettél. Úgy értettem, hogy Ginevra, Enzo ők is átestek ezen amikor először jöttek. Figyelj nem mondom, hogy Luca soha nem hozott ide lányokat. Bemutatta a barátnőit Nonná-nak nem egyszer, de van valami amit tudnod kell. Ha egy Salti nem egyedül érkezik karácsonyozni akkor az jelent valamit. Te vagy az első aki itt lehet. Ugyanígy Marco is csak a feleségét és Cesca is csak a férjét hívta ide ilyenkor. Ő nem szent, de te többet jelentesz neki minden eddigi nőnél az életében. Szóval, tessék mosolyogni és megnyugodni.

Azt hiszem sikerült felvidítanom, mert követi az utasításomat, az egész arcát beteríti egy nagy mosoly majd egy fél perc múlva feltesz egy kérdést.

- Anna, te hoztál már magaddal valakit? – tudom, hogy Ricsire céloz, sietve megrázom a fejemet. Szerencsére ezt a hülyeséget nem követtem el. – Az jó. – nyugtázza – És Kellan előfordulhat, hogy jár majd itt?

Fogas kérdés. Egyelőre azzal is megelégednék, ha végre egy földrészen lehetnénk, és végre szóban, négyszemközt is megbeszélhetnénk azt ami köztünk van. Bár ha jobban belegondolok, igen őt el tudnák képzelni a családom körében, sőt szerintem határozottan kedvelnék egymást. És igen szeretném ezt átélni, hogy itt van velem. Persze ezt mind nem fejtem ki, hangosan csak egyetlen szót felelek.

- Talán…

Ash elégedettnek tűnik a válaszommal, majd miután mind a ketten kellőképpen összefagytunk bemegyünk a többiekhez. Luca azonnal felénk indul és látva a barátnője mosolyát hálásan néz rám, megöleli a háta mögött látom, hogy azt súgja grazie solo. Nem felelek, belevetem magam a tömegbe, de a gondolataim egyre többször kalandoznak el. Mindig egy irányba, mindig ugyanazon személy felé. Tegnap a kényszerpihenőm miatt csak egy üzenetet tudtam küldeni így látván, hogy senkinek se fog feltűnni a hiányom elvonulok és tárcsázom. Legalább ötször kicseng, mire felveszi várom, hogy megszólaljon de legnagyobb meglepetésemre a vonal másik végén nem Kellan van.

(Kellan szemszöge)

Határozottan kedvetlen vagyok. Ennek oka abban keresendő, hogy már majdnem 48 órája nem hallottam Anna édes hangját. Úgy vártam tegnap is, de helyette csak egy üzenet jött.

Kellan, elzavartak aludni, mert éjjel utazunk Olaszországba, és én leszek az egyik aki vezet. Kérlek ne haragudj amiért nem hívtalak, amint tudom pótolom. Nagyon hiányzol, várom már, hogy itt legyél velem. Szeretlek A.

Oké, tudom ez is több a semminél, de nem az igazi. A tegnapi nap evéssel, lazítással, evéssel, beszélgetéssel, evéssel, játékkal a gyerekekkel és a változatosság kedvéért evéssel telt. Mivel sokan vagyunk a nagy ajándékozás sose volt divat a családban, bár most, hogy többen is keresünk azért csak-csak meglepjük főleg anyát és a fiatalabb testvéreinket. Előbbi minden alkalommal tiltakozik, utóbbiak ugyan örülnek, de mégis az arcukon most is azt láttam, mintha feszélyezné őket, hogy nem viszonozzák. Az ikrek két napja próbálnak a kedvemben járni, de lévén, hogy nekik hála az egész család az én barátnőmről kérdezősködik nem éppen a szívem csücskei. A legrosszabb talán Brandon. Igaz mindigis vele volt a legszorosabb a viszonyom, közel is élünk egymáshoz. Eddig megosztottam vele az összes csajokkal kapcsolatos  problémámat, így most böki a csőrét, hogy titkolózom. Miért teszem? Fogalmam nincs. Én nem Annát szégyellem, sőt, igazándiból határtalanul büszke vagyok arra, hogy szemlátomást engem választott. Egyszerűen csak annyira új ez az egész, azt szeretném, ha egy kicsit még csak az enyém lenne. Nem akarok osztozni rajta a családommal, éppen elég, hogy ott vannak a barátaink folyton. Az se sokat segít, hogy az egész világ Rob barátnőjének tartja, de ha itt most elárulom ki ő, és főleg, hogy már többen is találkoztak vele közülük akkor tudom, hogy ránk szállnak. Az a legkevesebb, hogy a bátyám a legváratlanabb időpontokban fog beállítani, - tiszta haszon, hogy most forgatok- de szerintem anya látogatása is borítékolható lenne. Ígyhát a faggatózásokra csak szűkszavúan válaszolok, vagy inkább sehogy.

Éppen fát pakolunk a srácokkal, minél többet a ház oldalához akarunk hordani, hogy a nagyszüleinknek ne kelljen messzire menni érte rossz idő esetén amikor Pete, anya húgának a kisfia megjelenik mellettünk és panaszkodni kezd.

- Apaa, Molly már megint telefonál. Már legalább egy órája. És nem adja oda nekem…

Látszik rajta, hogy ebből az egészből őt csak a legutolsó dolog zavarja. Az apja persze azonnal közli vele, hogy hagyja egy kicsit a kishúgát, had játsszon.

- Dee apaa. Nem játszik. Igazán telefonál. Én is akarok beszélni a nénivel… Én is akarom, hogy énekeljen nekem…

- Milyen nénivel? – kapja fel a fejét erre már a megszólított.

- Nem tudom, nem mondja meg, csak azt ismételgeti, hogy Ana néni, és ő énekel neki. Naa apa szólj neki…

Ana néni? - állok fel, és szörnyű gyanú kerít hatalmába.

- Pete, menj szólj anyának, hogy vegye el tőle a telefont. Majd csinál egy nagy számlát és leshetek. – Morog magában, miközben újabb hasábokat pakol a kezére. - Egyáltalán, hogy került hozzá a telefonom?

- Nem a tiéd, Kellan bácsié. És hiába mondtam anyának, amióta Molly megnyomott egy gombot és ők is hallják a nénit azóta már nem akarja tőle elvenni. Nekem is azt mondta maradjak csendben…

Na most van az a pillanat amikor ledobom ami a kezemben van és rohanok befelé a lakásba.

A büdös életbe, hát ebben a családban senki se tiszteli a magánélet szentségét?!

A házba lépve, illetve, hogy pontos legyek beesve -mert naná, hogy a többiek itt loholnak a nyakamban és amikor lefékezek valaki nekem ütközik- érdekes kép fogad. Molly ez a minden lében kanál csöppség a konyhaasztal alatt kuporog. Az asztalterítő felhajtva, kezében a telefonom. Még ezzel se lenne gond, de nagyanyám, anyám, az ő húgai, a sógornőm, a húgom egyszóval az összes nőnemű rokonom ott kuporog körülötte. Nem hogy a telefonom megszerzésével nem próbálkoznak, de szemlátomást kíváncsian figyelik az apróság és a vonal másik végén lévő személy beszélgetését. Én próbálom menteni a menthetőt, azonnal leguggolok, és kinyújtom a kezemet.

- Molly, kérem szépen a telefonom. – A válasz egyszerű és jól érthető, hiába győzködöm, és persze lehetetlenség lefejteni róla a kis ujjacskáit, főleg, hogy a szája lefelé görbül, és szemlátomást közel áll a síráshoz.

Ő bezzeg tud hatni rá, igaz ő se ússza meg könnyen a dolgot, de kb. öt perc múlva már mindketten megkapjuk amit akarunk. Ő a dalát én pedig a telefonomat. Dühös vagyok. A családom hagyta, hogy a kiscsaj egy csomó időn át fenntartsa a barátnőmet, sőt szemlátomást még a kérdéseket is a szájába adták. Szegény Anna meg gyanútlanul belesétált a csapdába. El kell innen mennem, de gyorsan, Szólok neki, hogy várjon egy pillanatot, de meglepetésemre megállít. Az, hogy látom amint a kíváncsi női szakasz arcáról lefagy a mosoly, minden pénzt megér. Korábban keljen fel az aki ki akar babrálni Annával.

(Anna szemszöge)

Egy pillanatra megrökönyödök amikor Kellan telefonjába egy női hang szól bele, de amint befejezi a mondatot megnyugszom.

- Halló itt Molly Jobson. Kivel besélek? - hallva az édes kis hangját mosolyogni kezdek.

- Szia Molly. Engem Annának hívnak és Kellan-nel szeretnék beszélni.

- Kellan báci ninc itt. Kinn van az udvajon apával.

- Szólnál neki, hogy szeretnék vele beszélni – kérdezem azonnal.

- Nem jehet. Nekem ne szabad kimenni az udvajja – mondja úgy mintha ezt nekem is tudni kéne.

- Miért nem?

- Mejt még cak néd éves vadok. – Hoppá, ez így kicsit nehezebb lesz, mint gondoltam.

- És van ott valaki aki tudna neki szólni? Az anyukád, vagy a nagymamád?

- Nem, senki. Cak én.

- És hol találtad Kellan bácsi telefonját? – kérdezem kíváncsian. Határozottan élvezem a társalgást a kis hölgyeménnyel.

- A szobába volt. A sekrénen – feleli lehalkítva a hangját.

- Molly, hogy érted fel a szekrényt? – mire ha lehet még halkabban folytatja.

- Odatoltam a séket. És felmástam rá – meghűl a vér bennem, vakmerő a kiscsaj.

- És nem féltél, hogy leesel?

- Deee…

- Akkor miért másztál fel?

- Hát mej csöjgött a telefon. – végülis ez logikus.

Jó pár perce beszélgetünk, megtudom, hogy melyik a kedvenc meséje, a kedvenc színe, hogy ő bár nagylány és amikor egy kisfiú hangja csendül fel mellette az is kiderül, hogy van egy bátyja. Aki szerintem semmiben se marad el a húgától. Most éppen azon próbálkozik, hogy elszedje tőle a telefont, mert éktelen sivalkodás kezdődik. A távolból mintha felnőttek hangja szólna mire csend lesz. Túlságosan is.

- Molly? Itt vagy kicsim?

- Iden. – feleli azonnal és kioktat. – De nem vadok kici. Én máj nadlán vadok.

- Oké. Mi történt az előbb? – kérdezek rá.

- Pete el akajta venni a telefont, de nem adtam oda neki.

- És most mit csinál Pete?

- Elment anához ájulkodni. Mindig ezt cinálja. – Imádnivaló az a csöppség.         

- Ana néni – szólal meg kis idő múlva – te tuds énekelni?

Most erre mit válaszoljak, mégse hazudhatok egy négyévesnek, bár sejtem mi lesz a következő kérdése.

- Igen, egy kicsit tudok.

- Akkoj énekejs nekem valamit? – ahogy sejtettem. Végülis miért ne, hátha addig előkerül egy felnőtt.

- Jó és mit szeretnél? – kérdezem.

- Hát vajami kajáconosat… - jön a magától értetődő válasz. Ajjaj, milyen karácsonyi dalokat ismerek én? A White Christmas az első ami eszembe jut, Rob dúdolta a fülembe még Londonban. Szemlátomást elnyeri a tetszését, mert utána közli velem, hogy nagyon szépen énekelek. Mind a négy évének teljes komolyságával. Viszont valószínűleg újra megjelenik a testvére, mert újra egy kisfiú hangja szűrődik a fülembe. Molly éppen azt ecseteli neki, hogy én Ana néni vagyok, és énekeltem neki. Persze Pete megint próbálkozik a telefon megszerzésével, de újabb dohhártya-repesztő sikítozás a válasz. El is tartom a fülemtől a telefont, kisvártatva megint abbamarad a dolog, majd mintha felnőtt női hangok hallatszanánk. A kérdés, hogy kivel beszélget biztosan és azt is tudakolják, hogy kié a telefon.

Várom, hogy valaki elkérje tőle, de nem történik semmi. Illetve ez így nem igaz.

Mert valahogy megváltozott a háttérzaj, halk suttogás és motozás szűrődik.

- Molly? – kérdezem, készen arra, hogy ha elment megszakítom a vonalat és próbálkozom később.

- Iden, itt vadok. Ana néni neked mijen sínű a hajad?

- Szőke – válaszolok ösztönösen.

- És a semed? – Gyanús ez nekem.

- Zöld – felelek azért. A háttérben megint suttogás. Valaki van ott.

- És most hol vad? – kérdez újra.

- A nagymamámnál.

- Az messe van? – Többen vannak.

- Nagyon messze.

- Messebb mint a nad víz? – Nagy víz? Biztos az óceánra gondol.

- Igen sokkal messzebb.

- És hod mentél oda? – Ki a fene lehet ilyen kíváncsi odaát?

- Repülővel – válaszolok.

- És… - de ezt már nem tudja befejezni, mert meghallok egy férfihangot, nem tűnik jókedvűnek, távolinak tűnik, de egy pillanat múlva már felismerem. Kellan.

Persze azonnal próbálkozik azzal, hogy kicsalja tőle a telefont, de hiába.

- NEM. – feleli a kérésére azonnal. Ígérhet neki bármit ő és még legalább egy férfihang nem áll kötélnek. Én viszont szeretnék már vele beszélni így beszállok a könyörgésbe.

- Molly, add oda Kellan bácsinak a telefont légy szíves.

- NEM.

- Molly, kérlek szépen, tudod amikor te kérted én énekeltem neked.

- NEM. – Ez a csöppség makacsabb, mint Gina annak idején.

- Molly, kérlek, Kellan bácsi vesz neked valamit, ha odaadod neki. – Már hallom is ahogy ígér neki egy új babát.

- NEM. Nem kejj új baba.

- Akkor mit szeretnél? – kérdezem, hátha közelebb jutunk a megoldáshoz.

- Énekejél nekem méd. – Hoppá.

- Jó, de megígéred, hogy utána azonnal odaadod Kellan bácsinak a telefonját? – próbálom bebiztosítani magam.

- Iden.

- És mit szeretnél hallani? Mit énekeljek neked?

- Az ojoslánkilájt. – Na ezt a mondatot még egyszer el kell vele ismételtetnem, mert elsőre nem értem meg. Persze gondolhattam volna, mondta, hogy az Oroszlánkirály a kedvence. Eszembe jut valami. Előkapom a laptopom, miközben írok a fülem és a vállam közé szorítom a telefont úgy nyugtatom meg, hogy mindjárt. Szerencsére megtalálom amit kerestem, sőt a karaoke változatát is, közelebb ülök a géphez és feljebb tekerem a hangerőt.

- Jól van Molly, akkor én énekelek, te pedig utána visszaadod a telefont. Oké?

- Oké – mondja azonnal, a kuncogásból ítélve bólintott is. Aztán elindítom a zenét és belekezdek.

- There’s a caim surrender, to the rush of day. When the heat of the rolling world, can be turned away…

A dal jó hosszú, majdnem négy percig tart, de alig fejezem be már hallom is, hogy Kellan kéri a tulajdonát.

- Cica, szia, egy pillanat… - gondolom, hogy mit akar ezért közbevágok.

- Kellan várj egy kicsit, ne vedd le a kihangosítást. – Hallom, hogy többen is felhördülnek ezért folytatom. – Boldog karácsonyt mindenkinek!

A háttérből szintén ezt kiabálja számtalan női és férfihang.

A francba, az egész család ott volt?