114. Karácsony…

Sziasztok!

Ez kicsit eseménytelen, de mégis a cselekmény folyamatossága miatt kihagyhatatlan. Remélem annak, hogy a dolgok nem a várakozásnak megfelelően alakulnak azért örültök.

Dicta

(Anna szemszöge)

Fáradt vagyok, mégis úgy döntöttem amikor éjfél előtt leszállt a repülő Ferihegyen, hogy nem fekszem le itt a fővárosban, hanem azonnal kocsiba ülök és megyek Keszthelyre. Ha minden jól megy három, legkésőbb fél négy körül már otthon bújhatok ágyba. Úgyhogy felszedtem a lakásomban még pár dolgot majd irány az M7-es. Azon morfondírozom, hogy vajon mikor szólal meg a telefonom. A két fotóst Londonban rögtön kiszúrtam amint Rob telefonálni kezdett, csak nem volt szívem azonnal szembesíteni az előre látható gondokkal. Egy kicsit hagytam lelkendezni, de lévén perceken belül be kellett szállnom muszáj volt közölnöm vele az ottlétüket. Eddig próbáltunk diszkréten viselkedni a nyilvánosság előtt, úgyhogy gondolom örültek az elkapott pillanatoknak. Ha minden úgy lenne, mint fél éve, még örültem is volna ennek az „ingyen” reklámnak. De a dolgok megváltoztak. És ha Kellan ezt félreérti akkor kitekerem Rob nyakát. Amikor megemlítettem neki a párjaink nevét ő is elkomorult, hát még mikor közöltem, hogy a magyarázkodás rá marad. Egyrészt ez az ő hibája, másrészt én utazom. Ígéretet tett, hogy amint hazaért azonnal beszél mindkettőjükkel.

De ennek már lassan négy órája és azóta semmi. Felhívni nem akarom, mert már Angliában is elég későn van, gondolom lepihent. Én viszont itt aggodalmaskodom. Mi van, ha Kellan megharagszik? Nem akarom elveszíteni, olyan nehezen sikerült rájönnöm, hogy szeretem ilyen kis ostobaságon, mint egy szájra adott puszi nem bukhatok el.

Éppen elkerülöm a fehérvári lehajtót amikor a telefonom végre megcsörren, felismerve a csengőhangot azonnal megnyomom a gombot.

- Szia – szólok bele kissé félve.

(Rob szemszöge)

A motorom szerencsére teljes felszerelésével együtt ott vár ahol hagytam. A két paparazzi persze követ, de nem törődök velük, újabb borravalót nyomok a parkolóőr kezébe és hazaindulok. Otthon azonnal a szobámat célzom meg, a gitárom érintetlenül vár az ágyamon, de Lizzy már közeledik a folyosón.

- Ne most – csukom be az ajtót az orra előtt, még éppen elkapom a meglepett pillantását, de békén hagy. Először Kris-t tárcsázom, mintha ezer éve nem hallottam volna a hangját.

- Szia Kicsim – szólalok meg amikor felveszi. – Mit csinálsz?

- Csomagolok. – feleli és a hangsúlyából érzem, hogy valószínűleg az ajándékokat és nem a bőröndjét, mert ez előbbi nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé. – És te?

- Most jöttem haza a reptérről… - erről persze beugrik neki, hogy akkor Anna most távozhatott. Elejétől el kell mesélnem neki mindent attól kezdve, hogy mit szól a meglepetéseinkhez egészen addig, hogy mit ajándékozott nekem. Nagyokat nevet rajtam amit nem mindig értékelek, de viszonzásul közlöm vele, hogy láttam azt, amit ő kap tőle, de persze nem árulom el mi az. Már csak azért se tehetem, mert Anna megfenyegetett, hogy a bosszúja szörnyű lesz, ha elszólom magam. Legalább negyedóráig beszélgetünk amikor közli, hogy Jules kiabál valamiért mennie kell, így nincs mese színt kell vallanom. Szerencsére csak nevet rajtam és nem érti félre a dolgot, sőt közli, hogy ez még jó is lehet, mert a sajtó remélhetőleg így leszáll rólunk és talán karácsony másnapján sikerül észrevétlen ideutaznia. Miután emlékeztetem rá, hogy mennyire szeretem, és hogy holnap is hívom elbúcsúzunk.

Kimegyek a teraszra elszívok egy cigit és miután erőt gyűjtöttem újra tárcsázok. Kellan a második csörgésre felkapja, elég nagy hangzavar van körülötte, szól, hogy várjak egy pillanatot, hallom, hogy mondanak neki egy összeget amit kifizet, majd hirtelen utcazaj üti meg a fülemet.

- Na mondjad Rob, miért hívtál? – kérdezi.

- Mit csinálsz? – próbálom húzni az időt.

- Ajándékot vettem Annának. Te a franc se gondolta, hogy egy fehérneműboltban ennyi minden van.

- Fehérneműt vettél neki? – kérdezek rá és hangosan felröhögök, aztán leesik mit mondott neki az eladó – 1500 dollárért? Te normális vagy? Mit vettél neki melltartót hernyóselyemből arany csatokkal?

- Hülye. – jön az azonnali válasz. – Tudod te micsoda csini dolgokat lehet ott kapni, igaz az ára elég borsos, de ha elképzelem rajta… a fenébe. Na ezt felejtsd el. Miért hívtál?

Ajaj, hogy kezdjek neki. Szerencsére mire megszólalnék közbevág így nyerek pár percet. Válaszolok a kérdéseire, de aztán nincs mese. Bevallom mit tettem, miért és hogy gyakorlatilag csak egy félresiklott mozdulat volt, de tuti, hogy pár újság lehozza. Elnézést kérek tőle, a reakciója azonnali és meglep. Nem pont erre számítottam. Még vagy öt percig beszélgetünk mielőtt elbúcsúznánk egymástól.

Miután eleget tettem annak amit Annának ígértem kinyitom a szobám ajtaját, és elkiáltom magam.

- Lizzy, bejöhetsz. - Nem telik bele tíz másodperc és már ott áll előttem és az arcán ugyanazt az izgalmat látom, mint amit én is érzek. -  Kipróbáljuk?

(Kellan szemszöge)

A lakásba belépve meglepő kép fogad. Mindenütt dobozok, bőröndök, táskák. Először azt hiszem eltévesztettem a házszámot, de mivel Kola rohan felém a kertből kis hijján felborítva meggyőződök róla, hogy jó helyen járok. A zsivajra amit a kutyámmal okozunk pillanatokon belül előbukkan Zack.

- Szia Kellan – nyújtja a kezét a lakótársam. – Végezni akartunk mire hazaérsz, de Sandy-nek annyi cucca van, hogy eszméletlen.

A nevének említésére ő is előbukkan és azonnal tiltakozik, hogy ha útban van, akkor ki se csomagol, de látom az arcán, hogy egy pillanatig se gondolja komolyan.

- Nem gond, én holnap este úgyis megyek tovább Iowa-ba – közlöm velük, miközben behordom a cuccomat. Zack azonnal kiszúrja a deszkám és csodálkozva kérdezi, hogy Baton Rouge-ba mióta van hó. Nevetve világosítom fel, hogy az ott az ajándékom, mire persze érdekli, hogy kitől kaptam. Mindketten nagyot néznek amikor megnevezem az ajándékozót, nem is engednek el amíg mindent el nem mesélek Annáról. Szemlátomást örülnek annak, hogy egy párt alkotunk, mert lévén lassan két hónapja nem tartózkodtunk egyszerre itthon ez a fejlemény újdonság nekik. Ugyanúgy ahogy nekem is, hogy ők is jönnek Ausztriába Luca meghívására. Segítek nekik elpakolni a nagyobb dolgokat, csak bámulok mennyi változás történt a szobájukban. Aztán leesik, hogy mivel ugye innentől csak mi lakunk itt és két szoba ürült meg egy nekem is jut pluszba. Egyelőre mondjuk nincs vele tervem, majd ha Anna is itt lesz közösen kitalálunk valamit. Ismerve mennyi cuccal utazik folyton szekrényekre biztosan szüksége lesz. Igaz neki van egy háza, illetve egy fél háza…

Vacsora közben jól elbeszélgetünk, de mivel az éjjel alig pihentem valamit hamar aludni megyek.

Reggel korán ébredek, elviszem futni Kola-t, lelkiismeret furdalásom van, amiért ilyen keveset vagyok vele, amit szerintem ő is tud. Miután majd egy órát játszok vele gyors zuhany és irány megvenni a hiányzó dolgokat. Még tegnap este utánanéztem a vadonatúj ajándék laptopomon, hogy LA-ben hol van annak a cégnek üzlete amelyiknek a fehérneműjeit Ash ajánlotta. Hozzám a Westwood Boulevard van a legközelebb, így azt veszem célba. A kínálat nem semmi, és elégedetten tapasztalom, hogy a boltban rajtam kívül még számos férfivásárló van. Csak bámulok, kicsit elveszettnek érzem magam, ez valószínűleg látszik is, mert egy iszonyat hosszú lábú csaj, aki mint kiderül itt eladó a segítségemre siet. Felettébb csábító pillantásokkal bombáz, az se nagyon zavarja, hogy közlöm, hogy a barátnőm számára keresek fehérneműt. Szerencsére a mérteket ismerem, és mivel párszor láttam már Annát fehérneműben a stílusát is meg tudom határozni. Egy csomó minden van már nálam amikor felfedezek egy polcot. Azonnal megkérem, hogy menjünk közelebb. A választék itt még jobban lenyűgöz sikerül is alaposan felpakolnom. A csaj áradozik, hogy milyen nagylelkű vagyok, de nem veszek róla tudomást. Az én fejemben csak az jár, hogy milyen lesz amikor megszabadíthatom a szerelmemet ezektől a daraboktól. Éppen fizetni készülök amikor megszólal a telefonom, meglepetésemre a haverom keres. Elszólom magam hol vagyok mire kiröhög, pedig neki se ártana betévednie egy ilyen üzletbe. Aztán eszembe jut, hogy Anna valószínűleg már elutazott tőlem tehát akkor már megkapta.

- Rob, odaadtad az ajándékom? – úgy kell kihúznom belőle minden szót, de szerencsére megnyugtat, hogy tetszett neki. Oké, egy megvan. Aztán viszont elmeséli, hogy a holnapi, de lehet, hogy már a ma esti lapokban valószínűleg lesz pár kép ami nem fog tetszeni.

- Véletlen volt, de tényleg. Csak annyira örültem, ő meg elfordította a fejét, mire pont a száját értem el. Figyelj Kellan nem direkt csináltam, nem volt semmi jelentősége, de Anna felszólított, hogy hívjalak fel benneteket.

Haláli, ahogy mentegetőzik, ki is nevetem azonnal, mire meglepetten kérdez rá, hogy ez engem nem zavar. Megnyugtatom, hogy nem, de ha ennél tovább merészkedik akkor valószínűleg haragudni fogok. Megtudom tőle, hogy mikor szállt fel a gép, így kiszámolom, hogy kb. mennyi idő múlva hívhatom fel. Sajnos mivel amikor hazaérek apa éppen nálam van kicsit kések. Mikor elmegy azonnal bevonulok a szobámba és tárcsázok. Gyorsan felveszi, aminek örülök, mert aggódtam, hogy esetleg már alszik. A hangja örömmel tölt el, olyan jó hallani.

- Szia Cica, - üdvözlöm én is. – Már megint rosszalkodtál…

Csak ugratom, meg se várom, hogy megszólaljon azonnal elmesélem, hogy beszéltem Rob-bal.

- Igazság szerint csak az zavar, hogy én nem lehettem ott amikor odaadta az ajándékomat – sóhajtok fel, mert éppen azt mondja, hogy mennyire tetszik neki a bross.

- Azt én is bánom – nevet fel – de már csak négy nap…

- De milyen hosszú lesz az a négy nap – fűzöm hozzá. – Tényleg miért nem alszol, és mi ez a háttérzaj?

- Hááát, én éppen megyek haza. – Gyanús ez nekem.

- Még csak most mész a repülőtérről? – kérdezek rá.

- Neeem, anyáékhoz. – Gondolkodom. Mit is mondott? Hány kilométerre laknak a szülei? Aztán beugrik.

- Anna, hány óra van?

- Nálad? – Már megint tereli a szót.

- Nem, nálad.

- Fél kettő.

- És mikor érsz haza?

- Úgy másfél óra múlva…

A jó életbe.  

- Cica, mi a fenének autózol éjnek évadján? Nem lett volna jobb reggel?

A magyarázata annyira logikus, de mégis. Igazán vigyázhatna magára jobban is. Beszélgetünk, addig is biztos lehetek benne, hogy nem alszik el útközben. Aztán egyszer csak közli, hogy most kanyarodott be az utcájukba, le kell raknia, és este ha megvolt a vacsora hívni fog. Megnyugodva bontom a vonalat, egészen addig amíg meg nem látom, hogy a kijelző azt mutatja, hogy 1 óra 5 percig tartott a hívásom. Méghogy másfél óra, már megint túl gyorsan hajtott…

(Anna szemszöge)

Úgy érzem mintha átaludtam volna az egész napot, kicsit meg is ijedek amikor azt látom a telefonomon, hogy fél kilenc van. Aztán amikor kiugrok az ágyból és elhúzom a függönyt a havon megcsillan a napfény úgyhogy megnyugszom. Lentről halk zaj szűrődik fel, ami határozottan beszélgetésnek tűnik. A családtagjaim az asztal körül ücsörögnek, Gina rögtön a nyakamba ugrik, apa is megölel, anyához meg én hajolok le. El kell mesélnem nekik mi történt Londonban, de amikor kiejtem az ajándék szót a húgom már indul is az emelet felé. Megvárom amíg eljut félútig, akkor megszólalok.

- Gina hova mész? – a válasz azonnal jön.

- Az ajándékomért… - de már nyitja is a szobám ajtaját. Én kisétálok az előtérbe, behozom az utazótáskám és lerakom a székre majd anyáék legnagyobb örömére az ujjaimon visszaszámolok.

- Öt… négy… három… kettő… egy…

- Mia sorella, dove il mio regalo? – amikor az előttem lévő táskára mutatok már nyúlna, de megállítom. Szántszándékkal először a szüleinknek adom oda amit Rob küldött nekik, aztán amit huginak, és csak utoljára veszem elő azt amit Taylor. Persze azt nyitja fel először, és csak úgy ragyog, amikor meglátja mit rejt a dobozt. A srác biztosra ment, hugi egy nagyon szép nyakláncot kapott, karkötővel együtt. Persze miután kigyönyörködte magát látni akarja az enyémeket is, és látom rajta, hogy egy-két darab elnyeri a tetszését.

Reggeli után gyorsan rendet rakok, segítek becsomagolni anyáéknak, majd elindulunk. A karácsony évek óta egy sémára zajlik, 24-én délre megyünk nagyanyóékhoz, hogy segítsünk az előkészületekben.  Délután megérkeznek Iván bátyóék, lévén Laura néni szülei már nem élnek, testvérei pedig nincsenek ők egészen az újévig Magyarországon maradnak. Dani bácsiék a mai estét Grazban töltik a nagyszülőkkel, csak holnap ebédre csatlakoznak hozzánk. Aztán mi négyen karácsony másnapjának reggelén szoktunk útra kelni, hogy az ebédet már Nonná-nál költsük el az olasz rokonság körében.

Miután nagy nehézségek árán sokadszori nekifutásra sikerül elindulnunk, mert hol anya, hol Gina felejt valamit a lakásban, a végén meg a kutya marad ki a létszámellenőrzésből, pedig most pár napig a nagyszüleim vigyáznak majd rá. Nagyanyó örömmel üdvözöl bennünket, a lépcső előtt állok meg, anya cselesen elvonja Gina figyelmét, hogy még csak véletlenül se akarjon a garázs közelébe menni. Miután mindannyian lepakoltunk kezdődik a készülődés. Anya a kanapéról irányítja a fa díszítésével megbízott húgomat, de már azon is harc folyik, hogy idén milyen színű gömbök kerüljenek fel. A fenyő behozatala nagyapó és Davide feladata, utóbbi olaszul szentségel, mint mindig amikor meglátja a két és fél méteres mostrumot. Szerencsére a rokonaink korábban érkeznek így az ikrek is beszállnak a bolondériába. Mi hárman a vacsorával vagyunk elfoglalva, illetve annak befejezésével, mert nagyanyó szerintem hajnalok hajnalán kelt, és alig hagyott nekünk pár apróságot. Laura néni-re marad a hal panírozása, rám a köretek, nagyanyó pedig már készen van a hagyományos halászlé-töltött káposzta-pulykasült hármassal. Desszertnek ő bejglit sütött, én készítettem el az aprósüteményeket és a mézeskalácsot, nagynéném pedig hozta magával az ó specialitását a Belga csokitortát.

Miután mindennel kész vagyunk, az asztal is megterítve valamennyien elmegyünk zuhanyozni, átöltözni. A vacsora pontban hétkor kezdődik, abban a pillanatban amikor az asztalra kerülnek a tálak. Ünnep ide vagy oda, nem foglalkozunk a formalitással, mindent egyszerre rakunk fel és mindenki azt eszik amihez éppen kedve van. Persze hála az állandó viccelődésnek, egymás ugratásának, annak, hogy minden évben legalább egy ember meg akar fulladni a szálkától, holott a befőzés után csak filézett darabok kerülnek a fazékba, majdnem fél kilenc van, mire felállunk. Amíg a többiek biztonságba helyezik anyát a kanapén, addig mi kipakolunk, nagyanyó hűtőbe teszi a maradékot, és bepakolom a mosogatógépet és végre kezdetét veszi az ajándékozás. Először szokás szerint mindenki megkapja az összes csomagját, majd miután letelepedtünk vele kibontogatjuk egyesével. Van itt minden, kesztyűtől a kenyérsütőig – ez utóbbit a nagyszüleim kapják – de a lényeg nem az értékben, hanem a szándékban van. Persze ez az este egy személy részére fokozottan érdekes.

Drága kishúgom arca kicsit elkomorodik miután minden papírt felszakított. Kivárja amíg a többiek is végeztek, de nem szól. Aztán megkönyörülünk rajta, én behozom a tortát, a srácok meg a földszinti szobába eldugott ajándékokat. Hatalmas mosoly önti el az arcát. Újabb bontogatás ölelkezés, gratulációk. A többiek talán nem, de mi anyával azért látjuk rajta a csalódottságot, hogy azt amire vágyott nem kapta meg. Összenézünk, majd mikor előkerül a pezsgősüveg, jön a megbeszélt jel. Nath már el is tűnt és felcsendül az a mondat amire egész este vártam.

- Gina, kicsim behoznád a nővéred kocsijából a táskámat. Kint felejtettem és benne van a gyógyszerem.

Még a szemeit is összehúzza, mintha valóban fájdalmai lennének. Hugi első szóra elindul, én meg megsimogatom anya hátát.

- Ezért a mondatért és arcért Oscar-t érdemelnél – mondom neki, de már megyek is kifelé nyomomban Apával és Kurt-tel.

Még szerencse, hogy ilyenkor faluhelyen nem nagyon járnak emberek az utcán, főleg nem szenteste, mert a húgom sikolyát hallva tuti ránk hívnák a rendőrséget. Ahogy arra számítottunk a meglepetés sikerült. Gina egyszerre sír és nevet, ölelget minket és gyönyörködik az autójában. A mondataiban keverednek a magyar és olasz szavak, az öröme határtalan.

- Az enyém… - néz ránk felváltva – biztos csak az enyém?

Apa sietve megnyugtatja, hogy igen, de szerintem csak akkor fogja fel igazán amikor meglátja a forgalmi engedélyt amiben a tulajdonos nevénél a Georgina Salti szerepel.

- Egy Audi? Egy vadonatúj Audi?

- Piccola mire számítottál – ölelem meg – mindegyikünknek az van, te se érdemelsz kevesebbet.

Rám néz, és nem hazudtolja meg magát.

- De neked egy TT-d van – közli célzatosan.

- Nézd már, még elégedetlenkedik is – ugratja Nath. – Davide, ha neki nem kell én szívesen elfogadom. Nekem jó lesz ez a kis aranyos is.

- Hé, veszed le a kezedet a kocsimról – tiltakozik rögtön.

Látni rajta, hogy szeretné kipróbálni, de felhívom a figyelmét rá, hogy odabenn is van valaki akinek illene megköszönnie. Erre a fejéhez kap, elrohan és mire beérünk már anyát ölelgeti és a többieknek újságolja azt amiről rajta kívül már mindenki tudott. Merthogy a kocsi már majd egy hete itt állt a nagyszüleim garázsába, mert ez tűnt az egyetlen olyan helynek ahol talán nem akad rá idő előtt. Apa már veszi is a kabátját, hogy elkísérje egy körre.

Miután elmennek megnézzük a felvételt, amit Nathan rögzített kamerára így mindenki láthatja azt a pillanatot amikor meglátta a kocsit. Én elnézést kérek és felmegyek az emeletre beüzemelem a laptopom majd felhívom távoli rokonaimat.

Inez nagyi veszi fel a telefont, Wyoming-ba még csak dél van, így éppen ebédelés közben érem őket. Sarah, mert a nagyszüleim (akárcsak én) meghívták őket az ünnepekre beüzemeli az ő gépét, így hamarosan láthatjuk is egymást. Megköszönik az ajándékokat, amelyeket előttem bontanak fel, én szintén, bár bevallom őszintén eléggé nehezemre esett eddig bontatlanul hagyni őket. Hosszan elbeszélgetünk, hiányoznak. Inez nagyi jóságos mosolya, Shane papa dörmögő nevetése, Brian hatalmas termete, a jóságos Mary pocakjában a babával, Sarah aki talán a legjobban ismer a világon és Colin is, mert a barátnőmhöz tartozik. Valószínűleg sokáig nem hagynánk abba, de csörög a telefonom, így elbúcsúzom.

Rob hív, boldog ünnepeket kíván mindannyiunknak, ők is családi körben ünnepelnek, így megkérem, hogy tolmácsolja a nevemben ugyanezt. Már türelmetlenül várja Kris holnapi érkezését, eldicsekszik, hogy mindenkinek tetszettek az ajándékai és közli, hogy eleget tett a kérésemnek beszélt mindkettőjükkel. Úgy tíz perc után köszönünk el egymástól, de nincs szándékomban sokáig „egyedül” maradni, mert azonnal próbálok kapcsolatba lépni Kellan-nel, először skype-on, de sikertelenül. Mivel a gép a másik oldalon jelez hibát a kapcsolatban jobb hijján felhívom. Örülök amikor felveszi, először lefutjuk a szokásos köröket, ki mit csinált az utolsó beszélgetésünk óta, aztán felteszem a kérdést.

- Kellan nem lenne egyszerűbb, ha látnánk is egymást? – mire felnevet, de olyan erőltetetnek tűnik. Mi baja van? Máris megunt? Már látni se akar? A magyarázatától viszont megnyugszom, a segítségére sietek és együtt percek alatt megoldjuk a problémát. Olyan jó látni a mosolygó arcát, az mondjuk nem sokat segít, hogy csupán egy feszes pólót visel. Annyira hiányzik az érintése, hogy hozzá bújhassak, amikor ezt szóban is tudatom vele az arca egy percre elkomorul, ami megrémít. Aztán viszont feltesz egy kérdést ami nemcsak megnyugtat, de a lehetőségtől minden idegszálam érte remeg. Válaszolok, és pár mondattal sikerül is feltüzelnünk egymást, már éppen eleget tennék a kérdésének, de a háta mögött mozgást látok. Először azt hiszem, csak káprázik a szemem, de megismétlődik, így jobban figyelek. Igen jól láttam. Van ott valaki… 

Viszonylag gyorsan megoldódik a rejtély, mi pedig újra egymásba felejtkezünk. Hallgatom ahogy beszél, elbűvöl. Idegtépő ez a távolság. Megőrjít, hogy nem érhetek hozzá, pedig a képernyőn át is hatással van rám. Kívánom. Nagyon. Már nem is tudom, hány nap telt el, hogy élvezhettem az ölelését. Jó, kicsit gonosz vagyok, jobban tettem volna ha nem teszem, mert utána még távolibbnak tűnik a 28.-a. De ki fogjuk bírni és utána egy darabig nincs is szándékomban elmozdulni mellőle, ha nem muszáj.

Persze semmi se tart örökké, nekünk is be kell fejezni a beszélgetést, amit bánok, de őszintén szólva álmos is vagyok. Előtte viszont még vár rám a pezsgő, a torta, az ünneplés.

(Kellan szemszöge)

Ma reggel repültem ide Iowa-ba a nagyszüleimhez. Mivel ők nem szeretnek utazni viszont a családhoz ragaszkodnak ez már évek óta így működik. Mindig élvezem a dolgot annak ellenére, hogy sokan vagyunk, az egész lakásban lépni se nagyon lehet, mert valamelyik kis unokatestvérünk tuti a lábunk alatt futkos. Anyának két fiatalabb testvére van ilyenkor ők is ideutaznak, igaz nekik jóval kisebb távot kell megtenniük. Igazándiból semmi dolgom nincs, csak lógunk a srácokkal a munka a lányokra, asszonyokra hárul. Éppen Brandon-nal beszélgetek messze elkerülve Tanner-t, (nem akarom, hogy elrontsa a kedvemet) amikor Martin az egyik unokatestvérem, aki van vagy tíz éves lefelé görbülő szájjal elém áll.

- Kellan én nem akartam elrontani. De tényleg. Csak meg akartam nézni milyen játékok vannak rajta, de aztán bejött az a nagy ördögfej és azóta semmi. Ne haragudj…

Fogalmam nincs miről beszél, de igencsak maga alatt van.

- Mit rontottál el? – kérdezek rá, de amikor kimondja, hogy a laptopomat meghűl bennem a vér. A rohadt életbe. Rohanok fel az emeletre, valóban az asztal tetején ott a gépem és rajta egy grafikus fej vigyorog és kb. tíz másodpercenként közli, hogy „Sorry, game over”. Próbálkozom mindennel, de semmi siker, nem mintha annyira értenék a számítógépekhez. Hogy fogom ezt megmagyarázni Annának? Többen is a segítségemre sietnek, illetve próbálnak, de senki se tudja megoldani. Az ördög vigyorog és csak szajkózza a mondókáját. Szerencsére legalább amikor összecsukom elhallgat. Megnyugtatom a kiskrapeket, hogy majd megjavíttatom, ne féljen nincs nagy baj, mert félő, hogy eltörik nála a mécses. Persze azért kicsit aggódom, főleg mikor végre megszólal a telefonom. Mikor meglátom ki a hívó azonnal felállok és nem törődve a többiek kíváncsi tekintetével felmegyek az emeletre.

- Szia Cica. Már vártam mikor hívsz. Megvolt a vacsora? – kérdezem mire felkacag.

- Igen sőt már az ajándékozáson is túl estünk. Te odaértél már? – megnyugtatom, hogy igen, de mi még az ebédig se jutottunk el. Beszélgetünk már pár perce, amikor ahogy vártam felteszi a kérdést, hogy nem akarnám inkább szemtől szembe folytatni.

- Dehogynem, de olyan messze vagy tőlem.

- A képernyő már nem is jó? – kíváncsiskodik tovább. Nincs mese el kell mondanom.

- De igen, csak van egy kis gond. – elmesélem mi történt és hogy sajnos másik gép nincs a házban lévén a többiek nem hoztak. Rákérdez, hogy mégis mit látok a monitoron. Amikor leírom neki mond valamit, de nem angolul, megismételni meg nem hajlandó. Viszont ahelyett, hogy mérges lenne közli velem, hogy üljek oda és egyszerre nyomjak le három billentyűt és mondjam el mit látok. Megteszem, legnagyobb meglepetésemre vigyorgó ördög eltűnik helyette számok és betűk hosszú sora jelenik meg. Felolvasom, mire megint közli mit csináljak. Újabb sorok, olvasás, utasítás… ez így megy pár percig, majd megjelenik a rendes ikonokkal teli háttér. Meglepetten bámulom, megcsináltuk.

- Te ehhez is értesz? – kérdezem, miközben már üzemelem be a skype-ot.

- Az egyetemen tanultam informatikát – feleli, de többet már nem törődöm ezzel, mert megjelenik előttem az arca. Egyszerűen gyönyörű, a kamera és a monitor nem tudja elrontani a belőle sugárzó érzékiséget. A haja kibontva, és a válla szabadon, nagyot nyelek, mert az jut eszembe, hogy lehet, hogy nincs rajta semmi? De aztán ahogy mozdul megcsillan a topjának díszítése.

- Hiányzol – mondja, a szemei közben csak úgy ragyognak felém. Nem bírok ki még négy napot!

- Cica, nem tudod hol bérelte Luca a gépet amikor Johannesburgba mentünk?

- Nem, miért?

- Mert talán nekem is kéne egy, és akkor egy napon belül nálad lehetnék.

- Bolond vagy – közli, pedig én komolyan gondolom. Nem kétlem a bankszámlám megsínylené a dolgot, de ő bármi pénzt megér. – Miért olyan sürgős?

Látom, hogy azért ez a lehetőség őt se hagyta hidegen, úgyhogy ecsetelni kezdem, hogy azért mert ha előbb érnék oda akkor határozottan lennének ötleteim arra mivel üssük el az időt.

- Tudod, van valami abban amit mondasz – feleli. – Ha jobban belegondolok ott van az egész ház Keszthelyen üresen. Rengeteg szoba, hatalmas ágyak…

Nagyot nyelek, amit mond az is felizgat, az pedig ahogy végigsimít a kezével a nyakán, egyre lejjebb, és közben ő is nyugtalanul fészkelődik a helyén. Hol előredől, hol hátra. A mocorgásától többet látok a testéből és ez nagy hatással van az enyémre. Már részletezném mit is tudnék tenni vele egy ágyon amikor a kezét a szájához emeli. Nem értem miért csitít, halkan beszélek. Mond valamit, de nem tudom leolvasni a szájáról, így csak megemelem a vállamat. Int, hogy várjak, egy pillanatra eltűnik a képernyőről majd újra visszaül és egy papírlapot emel fel. Csak egyetlen mondat áll rajta.

Van valaki a hátad mögött.

Azonnal megfordulok és Dave kíváncsi tekintetével találom szemközt magam. Ahogy számítottam rá az ajtó másik oldalán az ikertestvére is ott lapul indulok feléjük, de látva, hogy nem vagyok éppen jókedvemben azonnal menekülőre fogják a dolgot. Ezúttal becsukom az ajtót, előbb is gondolhattam volna rá. Visszaülök a géphez és újra csak rá figyelek.

- Csak az öcsém illetve az öcséim. Hol is tartottunk? – kérdezem.

- Azt hiszem – és közben próbál eltitkolni egy ásítást – ott tartottunk, hogy éppen meg akartál szabadítani a felsőmtől. Ha gondolod én is megtehetem… - olyan kacéran néz rám, mint még soha. De a szeme gyanúsan csillog. Játszik velem.

- Oké Cica, had lássam… - nem gondoltam komolyan, de számíthattam volna rá, hogy megteszi. Egy pillanat múlva már valóban egy melltartóban ül előttem.

- Ja és édes elfelejtettem szólni, hogy ez nem póló volt, hanem egy szoknya.

A vérnyomásom és egy testrészem határozottan emelkedni kezd amikor belegondolok.

- Akkor most nincs rajtad más, csak fehérnemű? – kérdezem, mire rám nevet.

- Nem, hogy gondolod. Cipő is van rajtam… - és hogy bizonyítsa az igazát meg is mutatja. De a figyelmemet nem a tűsarkú köti le, hanem a lába amiből így minden láthatok egy pillanatra.

- Anna – mordulok fel, és közben egyre jobban foglalkoztat a repülőbérlés ötlete. – Meg akarsz ölni?

- Nem, azt semmiképpen – mosolyog, de azzzal ahogy a szájába harap elárulja magát. – Csak gondoltam megmutatom mi vár itt rád. Biztos ami biztos, hogy legyen kedved ideutazni…

- Te egy bestia vagy. Kegyetlen. Gonosz. Csábító. Kívánatos. Őrült… - minden egyes szónál egyre jobban elsötétül a tekintete. – És én imádlak.

- Én is Kellan. – Szeretem ahogy kimondja a nevem, majd hirtelen felpattan és eltűnik. Hangokat hallok a háttérből. Majd csend. Aztán visszaül, de sajnos éppen látom, hogy újra magára húzza a ruháját. – Én becsuktam az ajtót, de sajnos nem zártam kulcsra. Szerencsére még időben odaértem.

- Ki volt az? – kíváncsiskodom.

- Nath vagy Kurt nem tudom. Hangjuk alapján képtelenség őket megkülönböztetni. De rossz hírem van. Mennem kell. Gina és Apa visszaértek az első útról, úgyhogy ideje felvágni a tortát és pezsgőzni egyet.

- Holnap? – érdeklődöm.

- Holnap remélem kicsit előbb idekerülök. De tudod másnap lehet, hogy csak telefonon fog menni, mert megyünk Nonnához.

- Jó, akkor holnap…

Miután nagy nehezen elbúcsúzunk én is a földszintre indulok. A család már nekilátott az ebédnek én is szedek magamnak. Az ikrek figyelik minden mozdulatom, de csak azért se szólalok meg. Majd ha ettem – gondolom én, de amikor Daniel odahajol Brithez és megszólal meggondolom magam.

- Jaj Cica, talán kéne bérelnem egy gépet, hogy repüljek hozzád.

- Igen Cica, repülök hozzád – kontráz rá Dave is. Ezért kinyírom őket. Képesek voltak az egész család előtt,,, Sietve lerakom az evőeszközöket és elindulok feléjük, de számíthattak erre, mert anya felé menekülnek. Na nem mintha ő visszatarthatna. De próbálkozik.

- Kellan, kisfiam. Legalább neked legyen több eszed. Mit műveltek már megint? – Nem tudok válaszolni, mert ők a gyorsabbak.

- Kellan-nek új barátnője van…

- Vele beszélgetett, mi meg éppen arra jártunk…

- De nyitva volt az ajtó…

- És nagyon odavan érte…

Sajnos miután ezek az információk napvilágra kerültek már nem az számít, hogy ők mit műveltek. Mindenki engem néz, ismerem őket menekülni nem lehet, így megadom magam a sorsnak.

- Igen van egy barátnőm. Gyönyörű, okos és odavagyok érte.

Azonnal záporoznak a kérdések, de minden választ megtagadok, fogom a tányéromat és felvonulok az emeletre. Ilyenkor utálom a családomat. Mindig mindent tudni akarnak de még annyi mindent ismeretlen előttem is. Egy órával ezelőtt még azt se tudtam, hogy Anna járt egyetemre. Oké azt igen, hogy van egy cége, nincsenek anyagi gondjai, több nyelven beszél… De mindezek nem érdekesek. Nem ezért szeretem…

(Rob szemszöge)

Tegnap este majdnem éjfél volt mire végül ágyba kerültünk. Engedékeny voltam, hagytam, hogy Lizzy is kipróbálja az ajándékomat. Anyáék élvezték, hogy együtt vagyunk, régen volt már ilyen. Reggel hagytak aludni ami rám is fért, idejére se emlékszem mikor keltem utoljára úgy, hogy utána nem kellett sehova se rohannom. Egyetlen dolog keserített csak el. Egyedül fekszem az ágyamban. Bámulom a plafont, az jut eszembe milyen jó lenne most legalább beszélni Kris-szel, de nem lehet, hiszem ott most éjjel van. Reggeli után nem tudok mit kezdeni magammal, anya látványosan kiutál a konyhából, Vicki be se enged a szobájukba, merthogy csomagolja sz ajándékokat. Lizzy nincs itthon, apa a tévét bámulja. Leülök mellé beszélgetünk pár szót, de megszólal a csengő.

- Haver, alig értél haza már a címlapokon szerepelsz – vigyorog rám Tom, miközben üdvözöljük egymást. Aztán amint belépett folytatja. – Nem lesz ebből gond?

Csak nehezen ugrik be, hogy mire céloz.

- Nem – intek neki, hogy kövessen. – Már beszéltem Kris-szel és Kellan-nel is. Minden oké.

- De mégis miért csókoltad meg? – ül le mellém.

- Mert örültem az ajándékomnak.

- Most mit kaptál? Egy Porsche-t? – döbbenten bámulok rá, bár Annától az se lenne meglepő. Amikor elárulom, sőt meg is mutatom neki, még a szava is eláll a csodálkozástól. Mit szólnak akkor a srácok…

A fél napot együtt töltjük, anya persze itt marasztalja ebédre, nem mintha sokat kéne győzködni. Megbeszéljük, hogy holnap este találkozunk a kedvenc bárunkba a srácokkal együtt, másnap jön Kris akkor csak vele akarok lenni.

Este nyolckor eszünk, az asztal szokás szerint roskadozik a kajától és én nem is tudok ellenállni egyetlen finomságnak se. Nem mintha megpróbálnék. Az ajándékok amiket vettünk elnyerik a családom tetszését aminek örülök. Igaz ez nem az én érdemem, sokkal inkább Annáé. Miután szétszéledünk fel is hívom. Azt mondja ők is nemrégen végeztek a vacsorával, és éppen most beszélt az ír rokonokkal.

- Odaadtad az ajándékaimat? – kérdezek rá.

- Szerinted távol tudtam volna tartani tőle Ginát? – válaszol kérdéssel. Ebben van valami.

- Tényleg ma volt itt Tom, címlapra kerültünk – tájékoztatom. – Utoljára még örülhettek a paparazzik. Jut eszembe, mielőtt visszamegyünk Amerikába beszélnünk kell Steph-pel.

- Rob, kérlek ezt ne most… Karácsony van. – tiltakozik. Végülis igaza van. Megkérem, hogy adja át üdvözletemet a családnak, és megegyezünk, hogy 27-én beszélünk majd. Miután lerakom eltűnődöm azon, milyen hálás lehetek valakinek ott fönn, hogy aznap éppen ő ült mellém a gépen. Volt pár jó hónapunk, és a továbbiakban is megoldjuk majd valahogy, mert inkább szegek szerződést, de Kris-ről nem mondok le.