111. Előkészületek…

2010. december 5.

(Anna szemszöge)

Soha többé nem hagyom, hogy rám valaki is azt mondja, hogy rossz beteg vagyok. Nem igaz. Vannak nálam sokkal rosszabbak. Akik a betegségre hivatkozva kihasználják a szerencsétlen családtagjaikat. Mindenféle lehetetlen feladatot sózva rájuk…

A vasárnap végre békés napnak tűnik, négyesben megreggelizünk, egyetértésben, ahogy azt egy családnak kell. Bepakolok a mosogatógépbe, teszek-veszek körülöttük. Délre nagyanyóékhoz megyünk, ahol finom és bőséges ebédet kapunk, sőt még vacsorára valóval is ellátnak. Anya gyorsan fárad így korán hazaindulunk. Pihen egy félórácskát, de beállít Zsuzsa néni, gyermekkori barátnője, bizalmasa és minden baj okozója.

Mi a francnak kell emlékeztetnie rá, hogy már advent második vasárnapja van?

Oké tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de legalább még egy napot hagyhatott volna nekem. De nem. Neki sajnálkozó pillantások kíséretében meg kell jegyeznie, hogy, „Jaj, szegény Évám, milyen furcsa lesz a házatok idén a megszokott díszítés nélkül.”

Megáll bennem az ütő. És valószínűleg Ginában és Apában is.  Mert előbbinek alighogy az az utálatos karácsonyt emlegető boszorka elmegy, hirtelen nagyon sürgős, hogy felkészüljön a másnapi óráira. Davide arra hivatkozva, hogy ő picit lepihen elvonul a szobájukba, én meg magamra maradok.

Na szép, meneküljetek csak a süllyedő hajóról. – nézek utánuk.

Ugyanis drága jó anyámnak, bár egy tündéri, csupaszív teremtés van egyetlen hibája. Megszállottja ennek az ünnepnek. És most nem az ajándékozásra gondolok, mert abból én is szívesen kiveszem a részemet, sőt  ha kell ezt akár örömmel át is vállalom. Csakhogy ő ilyenkor padlástól a pincéig áttakarítja a lakást, mindenhova SAJÁT készítésű girlangokat, koszorúkat aggat. A házat belengi a fahéj, méz és szegfűszeg illata. Nos én ezek közül határozottan csak a sütésre vagyok alkalmas.

De kérdem én, mit tehet az ember ha azt látja, hogy az édesanyja szomorú szemekkel, bánatosan néz körbe majd maga elé, miközben két végtagja is gipszben van. Nem sokat. Tehát jó gyerekhez méltóan leülök mellé egy füzettel és felteszem a nagy kérdést.

- Mivel kezdjem? – na ez a mondat végzetesnek bizonyul. Miután vagy a tizedik oldalnál tartok és a csuklóm már határozottan lüktet a sok írástól angyali mosollyal rám néz.

- Ez egyszer elég lesz, a többit majd holnap megbeszéljük, ha végeztél. - Tessék? De ő szemlátomást komolyan gondolja. Hogy egymagam kitakarítom az alsó szintet, minden létező felület lemosását beleértve, plusz a függönyök. SAJÁT kezűleg fonok fenyőt az ablakokba és az ajtók köré, előszedem az égősorokat és fel is rakom, stb. stb…

Hahó, anya! Anna vagyok a kétbalkezes, aki ha drótot vesz a kezébe tuti levágja az ujját, és az is előre látható, hogy az égősorral meg fog rázni az áram!

De nincs mit tenni, megígértem, meg kell próbálnom. Este igyekszem korán ágyba bújni, felkészülve a másnapra. És a legrosszabbakra.

A jóslatom beválik, a takarítás még oké, bár utálom, de ez nem igényel túl nagy szakértelmet vagy kézügyességet. Fenyőágat nagyapa vág nekem, csak el kell mennem érte, de akárhogy is próbálkozom azok az izék határozottan rondára sikerednek. A koszorúról ne is beszéljünk. Már harmadszor bontom le, és tekerem rá újra amikor végre megszólal a telefonom így van indokom, hogy miért hagyom abba egy kicsit.

- Szia Cica – szól bele az egyetlen ember aki jelenleg fel tud vidítani.

- Szia – valószínűleg érződik a hangomon, hogy nincs túl jó kedvem.

- Mi a baj? – kérdezi azonnal. – Jól vagy?

- Nem. Ki a fene találta ki, hogy karácsony előtt fel kell díszíteni a házakat? Erről is ti Amerikaiak tehettek. Én meg szívok miatta rendesen. – Beszéd közben tovább próbálkozom, naná, hogy az a rohadt drót beleáll a kezembe. – Azt a k…a, aúú…

- Kislányom jól vagy? – jön azonnal az érdeklődő hang a nappaliból ahol anya éppen olvas.

- Nem ez a szaros drót…

- Anna, válogasd meg a szavaidat – szid le azonnal – főleg, hogy telefonálsz. Kivel beszélsz?

- Kellan-nal – felelem neki, már mellette állva. – Édes, lepasszollak amíg keresek egy ragtapaszt – ezzel anya kezébe nyomom a mobilomat. - Szórakoztasd kicsit légy szíves. Isteach sa ifreann na Nollag…

- Anna Gádor-Mc’Gee, ne kelljen szólnom még egyszer – kiabál utánam.

Csak morgok az orrom alatt válaszul. Pedig nem is érti mit mondtam, mégis mindig kiszúrja ha káromkodok. Mire visszaérek ők ketten teljes egyetértésben csevegnek, és persze engem tárgyalnak ki éppen. Szerencsére sikerül visszaszereznem a telefonom, és mielőtt még bárki megakadályozhatna felvonulok a szobámba.

- Az édesanyád nagyon kedves… - hallom, mire morogni kezdek.

- Ne dőlj be neki, egy zsarnok. Egész nap dolgoztat. Alig érzem a kezeimet. Ne is beszéljünk az ujjamról. – Persze érdekli, hogy mi történt, én el is mesélem szenvedésem történetét, erre meg kinevet. Hé, egy kis együttérzésre vágyom. – Akkor te most mégis kinek a pártján vagy?

- A tiéden Cica, ezt tudhatnád, nekem te vagy a legfontosabb. – Majdnem elolvasok a szavaitól. Aztán felvet egy dolgot. Hogy én miért nem gondoltam erre? Elvégre szervező lennék?!

- Egyébként nem hiszem, hogy olyan rossz sorod lenne. Bár ezt a díszítős dolgot nem ismerem anya csak a takarításba szokott kiteljesedni.

- Komolyan? Nem lehetne, hogy esetleg örökbe fogadjon?

- Kizárt – jön az azonnali válasz, amin éppen megsértődnék, de aztán javít a helyzetén. – Ugyanis egyáltalán nem testvéri az amit irántad érzek. Egyébként, ha ismernéd a családomat ez eszedbe se jutna.

Majdnem elszólom magam, hogy kettőjükhöz már volt szerencsém, de szerencsére időben kapcsolok. Jobb, ha egyelőre nem tudja, hogy az az ördöglány én voltam a Borgata-ban.

Még legalább fél órát beszélünk, aztán kicsit lenyugodva visszamegyek és még egyszer próbálkozom. Egészen addig amíg az a fránya drót el nem vágja még egy ujjamat. Akkor feladom.

(Kellan szemszöge)

Imádom. Egyszerűen nem tudom szavakkal kifejezni azt, amit Anna iránt érzek. Odavagyok azért a nagy szívéért, ahogy konokul védi az igazát, érvel a végletekig. Szeretem amikor villámlik a szeme ha dühös, amikor szinte dorombol az ágyban, vagy éppen vadmacskaként támad rám. És ezt is imádom ahogy duzzog, ha valami nem az elképzelései szerint sikerül. Márpedig ezután a beszélgetés után amit az előbb Eva-val folytattam már tudom, hogy a kétkezi dolgok nem az erősségei.

Először nem is értettem mi a baja, már kezdtem aggódni, hogy esetleg valaki rosszabbul van, de nem. Csak az adventi koszorú és a készülődés miatt van rosszkedve. Eva elárulta a telefonba, hogy Anna utálja a kétkezi dolgokat. Valahogy nincs hozzá türelme, de mivel szereti őt - és ezt határtalan anyai büszkeséggel suttogja a telefonba, nemhogy az érintett meghallja – próbálkozik. Kilátásba helyezi, hogy a következő sérülésnél feladja, de én kétlem. Anna nem az a fajta nő aki elviseli a kudarcot. Szerencsére sikerül kicsit felvidítanom, a végén már boldogan nevet a telefonba. Szinte látom magam előtt, ahogy közben ragyognak a szemei.

Miután befejezzük a hangulatom mélypontra zuhan. Olyan távol van tőlem, és annyira hiányzik. Régebben is ezt volt, főleg Halloween-tól, de amióta tudom, hogy az érzéseim viszonzásra találnak csak rosszabb. Rövidesen mondjuk indul a gépem vissza Louisiana-ba, és ott a srácok körében talán könnyebb lesz, a munka eltereli a figyelmemet. Bár ha együtt vagyunk pár percen belül mindig felmerül a neve, és ott vagyok ahol a part szakad…

Múltkor is, csak a ruháimért mentem vissza Rob-ék lakosztályába. Azzal még nem is lett volna gond, de Kris éppen a bőröndjét csomagolta, mert olyan sietve utazott el, hogy a legtöbb cuccot otthagyta, így a felesleget majd Ash szállítja el LA-be Luca-hoz. Ahogy kerestem a pólómat találtam egy papírtáskát, naná, hogy belenéztem. Kár volt. Egy, gondolom vadonatúj fehérnemű-szett volt benne. Amikor kivettem, mert persze nem tudtam ellenállni a kísértésnek, a szemeim előtt azonnal megjelent Ő azokban a falatnyi csipkékben, és ez rendesen hazavágta az éjszakámat. Maradjunk annyiban, hogy akkor éjjel a hason fekve alvás nemigen ment volna.

Most én is csomagolok, a gépem négy óra múlva indul, karácsonyig már nem is jövök vissza Baton Rouge-ból. Tényleg most esik csak le. Karácsony. Ajándékok. Mit vegyek Annának?

(Anna szemszöge)

Kellan tegnap este jó ötletet adott azzal, hogy ne akarjak mindent én csinálni, hanem hívjak szakembereket. Nem is értem miért nem jutott eszembe magamtól? Miután mindenki lefeküdt és én is eltöltöttem vagy egy órát a forró vízzel teli kádban, remélve, hogy így megszabadulok a takarításnak köszönhető izomláztól, elővettem a laptopomat és munkához láttam. Találtam két céget az egyik takarítással, a másik dekorálással foglalkozik.

Reggel sikerült halkan megsúgnom Ginának, hogy ha úgy tesz mintha elaludt volna, akkor megkapja tőlem azt a Gucci táskát, amit szeretne. Nem értette a dolgot, de természetesen belement. Úgyhogy amíg ő készülődött én az asztalra pakoltam a reggelit, aztán közöltem éppen ébredező szüleinkkel, hogy elfuvarozom a „lustaságot” a suliba, és az ebédhez is kell pár dolog, szóval ne várjanak azonnal. A takarító céggel szerencsém volt, mert nyolckor már bent voltak, a főnökkel és az éppen megérkező alkalmazottaival leegyeztettem mindent, és megegyeztünk, hogy tízre a házunknál vannak. A dekorosok csak kilenckor nyitottak, addig kiugrottam a piacra, aztán ott is sikerrel jártam, velük délután kettőben egyeztünk meg. Még az utolsó pillanatban sikerült becsusszannom a kapun, és amíg megérkezett segítőim az eszközeiket pakolták ki a buszból én kész tények elé állítottam anyát.

Nem mondom, hogy örült, de mivel ugye udvarias, idegenek előtt nem veszekszik csak a pillantásával jelezte, hogy ennek még lesz következménye. Az öt asszony valóban mindent elvégzett, a függönymosástól a vasalásig, az ablakpucolást, a szőnyegtisztítást. Szerintem, ha hagyom még a szekrénysort is elrángatták volna, de biztosítottam őket, hogy az ott lévő kis por pont kell a komfortérzetünkhöz. Viszont mivel roppant elégedett voltam a munkájukkal megbíztam őket, hogy másnap a nagyszüleim házát is rakják rendbe. Nagyanyó bezzeg örült a segítségnek, bár esélyt se hagytam arra, hogy visszautasítsa, mert előre kifizettem a számlát.

Azért anya nem tudta megállni, hogy egy kicsi revansot ne vegyen amiért kicseleztem, utasított, hogy ha már ennyi szabadidőm van, akkor az a legkevesebb, hogy ebéddel megkínálom őket. Ez ellen nem is volt kifogásom, a főzéshez legalább értek.

A dekoratőrök érkezésekor már csak bólintott, és közölte, hogy tényleg jobb, ha nem én próbálkozom, mert jobb esetben csak gazdaggá tesszük a kötszergyártókat, rosszabban viszont pár ujjal kevesebb lesz a kezeimen.  A nap végére viszont mindenki elégedett volt. Anya azért, mert a ház csillogott és úgy nézett ki, mint egy karácsonyi üdvözlőlap. Apa azért, mert ő közben olvashatott, senki se zavarta, és attól se kellett már félnie, hogy anya áll neki a készülődésnek. Gina is, mert amire hazajött este ötkor, lévén a szalagavatóra készülnek, már egyetlen idegen se volt nálunk. Én pedig azért, mert ezt a rengeteg feladatot nem nekem kellett elvégeznem.

- Tudod kislányom, - fordul felém jóanyám a vacsora után, amikor kettesben ücsörgünk a kanapén – mégiscsak jó ötlet volt. Bár tőled számíthattam volna erre, mindig is inkább osztottad a feladatokat, mint elvégezted.

- Ez nem igaz, és nem is az én ötletem volt – vágom rá azonnal durcásan.

- Hanem? – kérdez rá azonnal.

- Kellan javasolta tegnap – felelem mosolyogva.

- Kellan, aha. Ej, de ismer téged ez a fiú. Apropó, mesélj csak, amióta hazajöttél még nem is beszélgettünk arról a betegségről ott kinn. Meg az ápolódról sem.

Majd egy óráig szórakoztatom a történeteimmel, persze bizonyos részeket cenzúrázva. Néha közbeszúr egy-egy kérdést, amikre boldogan válaszolok. Olyan jó felidézni az ott történteket.

- És akkor ti most együtt vagytok? – teszi fel a nagy kérdést. Én meg csak bólogatok boldogan. Együtt vagyunk. Még rágondolni is jó, hogy hozzá tartozom. Anya egyetért velem, abban, hogy a Rob-bal való kapcsolatot le kell zárni, de előtte még feltesz egy nagyon fontos kérdést.

- Anna, szereted őt? – látom rajta, hogy fél a válaszomtól.

- Igen – vágom rá azonnal.  – Nagyon, és bízom benne. Anya ő teljesen más, mint bárki akivel eddig kapcsolatom volt. Néha olyan, mint egy nagy gyerek, de nincs olyan pillanat amikor ne érezném magam biztonságba vele. Igazság szerint azt hiszem túlságosan próbál megvédeni mindentől. És úgy ki tud hozni a sodromból, még veszekedni is jó vele, hát még utána kibékülni.

- Ne, ezt nem akarom hallani… - emeli fel a kezét azonnal.

- Hűha, mikor lettél ilyen szemérmes? – ugratom azonnal, mire fejbe csap.

- Öregszem, kicsim, öregszem.

- Ez hülyeség, legalább tíz évet letagadhatsz – ellenkezek azonnal.

- Aranyos vagy, de egy 18 és egy 25 éves lánnyal már be kell ismernem a koromat. Olyan gyorsan elteltek az évek. Hihetetlen, hogy Gina is nagykorú lesz. Tényleg mivel leped meg a barátaidat karácsonyra?

Hoppá. Ez bizony fogas kérdés, bár pár ötlet már megszületett a fejemben. Aztán ugye leesik, hogy bizony itt vannak a családtagok is, mind az… ezren. Idén az ők megajándékozása is az én feladatom lesz. Már éppen szóra nyitnám a számat, de megszólal a mobilom, Kellan az, így anya mutatja, hogy menjek csak majd reggel megbeszéljük.

Megint legalább egy óráig telefonálunk, de egyikünk se képes letenni. Persze rákérdez, hogy ma hányszor sérültem meg, de miután megosztom vele, hogy megvalósítottam a tegnapi javaslatát csak nevet. Közlöm, hogy már „csak” az ajándékok és a sütés-főzés vár rám. Viszont két igencsak érdekes dolgot sikerül megtudnom. Az egyik, hogy Jay-nek 21-én születésnapja van. Ejnye Anna, micsoda barát vagy te, még ezt se tudod. A fenébe Kellan-ét se?! A másik, hogy a forgatásnak is aznap van vége, csapnak majd egy kis ünneplést, mert másnap mindenki utazik haza. És ezen, két nagyon fontos információ megszerzése után az én fejemben kigyúl a fény, és a fogaskerekek őrült száguldásba kezdenek. Ennek hatására, majd a fél éjszakám azzal megy el, hogy amit kigondoltam, azt sikerülhessen megvalósítanom.

Kedden, miután Gina távozik az elengedhetetlen laptopommal letelepedek a szüleim mellé, és őrült tervezgetésbe kezdünk. Ötletekben szerencsére nincs hiány, az ajándékok nagy része az Internet segítségével is beszerezhető, ami nem, azt meg amikor a hétvégén viszem Ginát a fővárosba táncpróbára akkor megveszem. Szerencsére az ő nagy meglepetéséről már jó két hónapja gondoskodott Apa, így csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan tudom szentestéig elrejteni előle, lévén jövő hétfőre ígérték.

Hétvégén valóban sikerül elintéznem a vásárlást, pénteken suli után indulunk a fővárosba, előre megfőztem, így csak meg kell melegíteniük az ételt. Amíg Hugi próbál megveszem a neki szánt ajándékot, és el is rejtem. Este ülünk a vacsorának szánt pizzánkkal a nappaliban és beszélgetünk. Olyan régen csináltunk ilyet. Kidumáljuk a pasijainkat. Nagyokat nevetünk és egyszerre kapunk a telefonjaink után, hogy felhívjuk őket.

Szombat délelőtt ketten vetjük bele magunkat a nagyobb plázákba, persze pár saját használatra szánt ruha is a táskáinkba kerül, nem is beszélve a fejenként vagy öt garnitúra új fehérneműről. Elvégre egy hetet fogunk együtt tölteni a szerelmeinkkel. Egy egész hetet, mind a ketten alig bírjuk már kivárni.

A napok szerencsére gyorsan és nyugodtan telnek. Minden project jól alakul, anya szépen javul, apának már a gipsz leszedését is beígérték az ünnepek előttre.  Hosszú telefonbeszélgetéseket folytatok a barátaimmal, a kinti nagyszüleimmel és a szerelmemmel.

És persze számolom a napokat, de ezúttal nem a „Jézuskát” várom, mint kislánykoromban, hanem azt, hogy vége legyen a karácsonynak és utazhassunk Zell Am See-be.

2010. december 19.

(Rob szemszöge)

Már csak pár nap és végre kipihenhetem magam. Most ugyanis hulla fáradt vagyok. Bill bár nagyszerű rendező és rendkívül felkészült, néha egy zsarnok. A végletekig ragaszkodik az elképzeléséhez, és nem nyugszik amíg meg nem valósul az összes. Úgyhogy a nappalaim azzal telnek, hogy a lehető legjobban végezzem a feladatom. Az estéim és az éjszakáim pedig azzal, hogy kihasználjam, hogy Kris-szel lehetek. Na ez utóbb miatt érzett fáradtságomat cseppet se bánom. Az egész társaságon érezni, hogy mennénk már. Esténkét se nagyon mozdulunk ki a hotelből, inkább valamelyik szobában, legtöbbször a miénkben ücsörgünk és beszélgetünk. És tervezgetünk. Azt hiszem Ash említette először azt, hogy ajándékozás. Na ettől kicsit pánikba estem. Mert ez sose volt az erősségem. És ötletem sincs. Szerencsére ezzel nem voltam egyedül, így a srácokkal megfogadva a lányok tanácsait jegyzetelni kezdtünk, mert ők persze tudták minek örülne egy velük azonos nemű. Egyedül Kris szokott kilógni a sorból, de most ő is sziporkázott, sőt Anna ajándékára tőle kaptam a legjobb ötletet. Mind a kettőre vonatkozólag, mert lesz egy vicces és egy valódi. Amit majd 23-án fogok neki átadni, mert az egyik beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy a sajtó miatt hasznos lenne, ha megmutatnánk magunkat együtt, aztán ő még aznap elutazik így talán rólam is leszállnak, és sikerül Kris-t észrevétlen a lakásunkba juttatni karácsony másnapján.

Amikor ezt megbeszéltük láttam, hogy Kellan kicsit elkámpicsorodik, hogy ő bezzeg csak majd Ausztriában találkozhat vele, de miután beszéltek úgy tűnt elszállt a rosszkedve. A haverom egyébként olyan, mint akit elvarázsoltak. Sőt a hangjából ítélve Anna se lehet jobb. Sajnálom, hogy idő előtt mennie kellett, de szerencsére a szülei már jobban vannak.

Ausztria. Egy hét a barátokkal egy Isten háta mögötti kis faluban. Alakoskodás és fotósok nélkül. Egyelőre elképzelhetetlenek érzem, de a „barátnőm” állítja, hogy nem az. Végülis ő szervezi és ha valamiben akkor a szervezésben nagyon jó. És még a barátaimat se kell nélkülöznöm, mert amikor megemlítettem hova utazunk és kik azonnal jönni akartak győzködnöm se kellett őket. Micsoda buli lesz. De előtte még két nap meló. Aztán kedd este megünnepeljük, hogy szabadulunk és persze azt is, hogy Jay egy évvel öregebb lett. Mondjuk ezzel kapcsolatban van még egy feladatom, mert Anna tegnap küldött egy üzenetet, hogy beszélni akar velem. És csak velem. Amint tudtam visszahívtam és megint meglepett. Úgyhogy valamilyen úton-módon a szobánkba kell csábítanom az egész bandát holnapután este 7-re. De hogyan?

Szerencsére két nap múlva sikerrel járok. Sikerül rávennem őket, hogy mielőtt vacsorázni és Jay-t ünnepelni mennénk igyunk egyet a szobánkban, mindenki belemegy. Sejtettem, hogy Anna valamire készül, de a forgatásról hazaérve a lakosztályunk nappalijában minket fogad arra gondolni se mertem. Kris-szel együtt tátott szájjal bámulunk. Ezt meg hogy csinálta? És mikor?

Aztán egy ismerős és nevető hang szólal meg.

- Na hogy tetszik?

(Anna szemszöge)

Elégedett vagyok magammal. Igazság szerint minden szerénytelenség nélkül állítom, hogy erre meg is van minden okom. Valamennyi lakás karácsonyi díszítésben ragyog patyolat-tisztán, ideértve a keszthelyi házunkat, nagyanyóékét, és a sajátomat is itt Budapesten. Az ajándékok a rendeltetési helyükön vannak, mind ott ahol lennie kell. Bízom benne, hogy nem tévedtem senkivel kapcsolatban, de persze amíg nem kapják meg őket addig semmi se biztos. Az elmúlt két hétben köveket, nem inkább sziklákat mozgattam meg, hogy elérjem amit akarok. Hogy mit akarok? Boldog arcokat amikor feltépik a papírt, látni a csodálkozást a szemükben.

Még egyszer végigfutok a listámon. Aprósütemények, mézeskalács pipa. Minimum tripla adagot készítettem. Időpontok egyeztetése pipa. Kozmetikus, fodrász, manikűrös pipa. Bőröndök bekészítése mind a három útra pipa. Ajándékok pipa. Útlevél pipa. Tökéletes. Akkor most alvás és reggel irány a repülőtér.   

(Kellan szemszöge)

Ma végre sikerrel jártam. Azt hittem nem fog meni, de az utolsó pillanatban hívtak, hogy mehetek érte. Nem igazán az én stílusom, de Annának remélhetőleg tetszeni fog. Szeretném látni az arcát amikor meglátja, de addig még várnom kell egy hetet. Pontosan hét nap és végre vele lehetek. Ha kétméteres hó esik akkor is eljutok valahogy 28.-án Salzburgba. Ez biztos. Nem ismerek lehetetlent. A naponta folytatott telefonjaink már egyre kevésbé tudnak megnyugtatni. Már összecsomagoltam, az elő-ajándéka az éjjeliszekrényemen, csak oda kell adnom Rob-nak, hogy Londonban átadhassa neki. A családomé a bőröndben, a Jay-nek szánt whisky az ágyon. Utolsó pillantás, minden a helyén, Rob azt mondta mielőtt indulnánk ugorjunk be hozzájuk egy italra, mind belementünk, pontosan érek az ajtó elé ahol már többen is állnak. Kíváncsian kérdezek rá miért nem megyünk be. A felelet azonnal jön.

- Azért mert be van zárva. – Ash felettébb bosszúsnak tűnik. – Nem tudom mire készülnek, de Rob azt mondta, csak ha már mindenki ideért akkor nyitja ki.

Beletelik vagy öt percbe mire ez összejön, közben az is megfordul a fejünkben, hogy itt hagyjuk őket, de erre Kris kidugja a fejét és közli, hogy nyugi, higgyük el megéri várakozni. Végre negyed nyolckor úgy ítélik, hogy oké, akinek kellett itt van és kinyitják az ajtót. Egyszerre tódulunk be de pár lépés után mindenki megtorpan. A nappalit teljesen átrendezték. Az egyik sarokba svédasztal került hidegtálakkal és piával. Az erélyajtó előtt viszont egy hatalmas fenyőfa áll, feldíszítve. Körülötte színes papírba csomagolt ajándékok. Senki se említette, hogy egymásnak is veszünk valami?! Jó Ash számára készültem, de azt csak holnap akartam odaadni.

- Boldog karácsonyt – vigyorog ránk Rob teli szájjal, fején egy mikulássapkával. – Illetve haladjunk sorjában. Jay ez a tiéd. Boldog születésnapot – nyom a barátom kezébe egy apró dobozt. Az ünnepelt kinyitja és meglepődik, mert egy pengető van benne.

- Kösz Rob – feleli neki, mire az elnéz a hátunk mögé, majd a fotel mögé nyúl ami mellett áll.

- Hoppá, majdnem elfelejtettem ez is hozzá tartozik.

A csomagon látszik, hogy egy gitár van benne. Jay óvatosan bontja ki, majd a szeme hatalmasra nyílik, és nem csak az övé. Rob, Kris és Jay is áhítattal bámul a kezében tartott hangszerre.

- Ez egy… - csak kapkod a levegő után. – Ez egy… ez egy Fender Stratocaster. – szólal meg nagy sokára, szerintem kevés választja el attól, hogy megsimogassa a gitárt. - Ritka, mint a fehér holló.

A csodálkozásnak gyorsan vége szakad, mert Rob egy további ajándék felé nyúl. Átadja Ash-nek, aztán kap Nikki, Lisa, Peter, Taylor, Dean, még Larry is. Engem hagy a legvégére. Nem csodálom, mert elég nagy amit a kezembe nyom. A többiekhez hasonlóan én is sietve letépem a papírt és akárcsak pár perce Jay-nek nekem is tátva marad a szám. Egy ránézésre 180 centis Burton Feather deszkát tartok a kezemben. Ez is nagy szó, mert tudom, hogy milyen drága, és tudomásom szerint csak megrendelésre csinálják. Legalábbis ezt biztosan, sőt a festés alapján direkt az én részemre készült, hacsak nem futkos valaki más is ezen a Földön a Kellan Lutz névvel. Ahogy alaposan megvizsgálom a mintában elrejtve feltűnik egy betű. Jól illeszkedik, de kizárt, hogy véletlenül került volna oda. Döbbenten nézek körbe, majd a haveromra.

- Rob, honnan vannak ezek? – kérdezem, mire mindketten ő és Kris is akit átölelve tart ádázul vigyorogni kezdenek. Látom, hogy szólásra nyitja a száját, de mielőtt végre elárulná a titkot Jay felkiált.

- Te jó ég, ezen az van, hogy Tom Waits. De az nem lehet? Ugye nem? - néz bizonytalanul ő is Rob-ra. – Mond, hogy ez nem az övé volt, hanem csak egy másolat…

- Csak nem gondolod, hogy egy másolatot ajándékozok neked? Jackson Rathbone, ezt te se gondolhatod komolyan? – csendül fel egy hang, mire az egész banda azonnal arra fordul és a tulajdonosára bámul.  

Szómagyarázat:

* Isteach sa ifreann na Nollag… - A fenébe a Karácsonnyal…