112. Előre hozott ajándékozás…

Sziasztok!

Egy kicsit megzuhantam. Nem, jelen pillanatban ennek semmi köze ahhoz, hogy hány komit vagy pipát kaptam. Az egészségügyi állapotomhoz és a párom és köztem lévő több száz kilométerhez sincs köze. (Sőt ahhoz se, hogy valami vadbarom a Auchan parkolóban meghúzta a vadonatúj kocsim tükrét egy kicsit, bár vele szívesen elbeszélgetnék!!!). Most az miatt keseredtem el, hogy egyre több általam nagyra tartott blogíró panaszkodik és dönt így vagy úgy. Én most hármat emelnék ki, bocsi a többiektől előre is.

Lylia az egyik. Ő "elkeseredésében" indított egy kampányt  „Ha olvasol, írj kommentet!” címmel. Gondolom senkinek se kell részleteznem miről is lehet szó és mi az előzménye.

A következő aki személyes nagy kedvencem és elég sokszor ihletőm a „kritikáinak” köszönhetően Kesha. Ő nem egy szívbajos nő, jópárszor kikötötte, hogy mennyi visszajelzést akar a következő fejezetért, vagy azért, hogy idő előtt hozza a frisst. Őt is megtalálták jópáran, sokszor nem túl kedvesen. A végeredmény az lett, hogy minden olyan dolgot amivel jelezni lehetne a tetszést-nem tetszést, értsd ide pipa, megjegyzés, chat, e-mail cím eltüntetett a blogjáról.

A harmadik ember pedig, aki hihetetlenül sokoldalú és igencsak termékeny az írásait tekintve Szil-Dorka, vagy ahogy mostanában aláír P.D. Biztosan többen is olvastátok a műveit, elég sok volt, illetve még egy hétig van neki. Ugyanis ma megjelent szinte minden eddigi blogján a hír, hogy a befejezett blogokat bezárja. Igaz jó hírként értékelem, hogy a még folyamatban lévőket azt ígéri befejezi. Ha esetleg olvasod vagy bárki aki őt személyesen is ismeri, légyszí mondjátok meg neki KÖNYÖRÖGVE KÉREM NE HAGYJA ŐKET FÜGGŐBEN.  Ugyanis eszméletlenül érdekel a vége mind az ötnek. De legfőképpen az utolsó háromnak.

Három blogíró. Egyiket se ismerem személyesen, csak sejtem, hogy nőneműek, és pár chat-en, bekezdésben elejtett információt tudok róluk. Mégis a szívemhez nőttek, és ha jól sejtem ezzel nem vagyok egyedül. Három reakció a visszajelzések hiányára. Kampány-némaság-bezárás.

Ez nem jó. Senkinek. Nekünk olvasóknak se, mert azért nagyrészt én annak érzem magam elsősorban. És bár nem akarom magam hozzájuk hasonlítani, mert jóval többet mutattak fel nálam e téren, de mégis azt kell mondjam nekünk blogíróknak se. Mert én úgy érzem, ha abbahagynám akkor maradna bennem egy hatalmas űr. És szerintem bennük is. Úgy vagyok vele, hogy a történet ott motoszkál bennem, nem csak akkor, ha leülök a gép elé, hanem majd minden pillanatban. Takarítás közben, vezetéskor (nem a balesetem nem ennek köszönhető, vétlen voltam). Vagy munka közben is. Nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni amikor lezárom a laptopom.  

Tehát drága olvasók, szépen kérlek benneteket, amikor elolvastok egy-egy új fejezetet emlékezzetek ezekre a sorokra. És írjatok komit amíg még lehet.

De újra még egyszer leírom, a félreértések végett, én nem tervezek semmi ilyet, sőt a gondolataim már jóval előbbre járnak, mint ahol a történet jár, tehát BOCSI, de eszem ágában sincs befejezni. Sőt... És mivel meglehetősen egoista vagyok, azért titokban igenis várom a reakcióitokat.

Dicta

Ui.: Ami a komikat illeti, most ezek a kis „aranyos” fejezetek jönnek belőlem, bízom benne, hogy nem unjátok meg, (mert azért nem lesz ez mindig így). Igen tudom, függővégek… de imádom őket. Kesha ráhibáztál. Hogy mire az pár sor múlva kiderül, de esküszöm, már azelőtt megírtam, hogy te kilátásba helyezted. És jobbulást neked is, csakúgy mint Szanduss-nak.  

(Rob szemszöge)

Amikor belépünk a nappaliba először az tűnik fel, hogy a kanapé nincs a helyén. Aztán a hatalmas fa. Na azt mondjuk nehéz lenne nem észrevenni. Mi a fene. Valaki eltévesztette a szobaszámot? Mert az tuti, hogy én nem kértem, és az arcára nézve Kristen se. Aztán a rejtélyre gyorsan fény derül, mert Anna hangját meghallva nincs kétségem, hogy ez neki köszönhető. Gyors üdvözlés után magyarázatot kapunk, és csak amikor felhívja rá a figyelmünket tűnik fel a rengeteg csomag. Azonnal mennék oda, de megállít, hogy ne reménykedjek, az enyém nincs közöttük. Na szép, mindenki bontogathat, én meg várjak még két napot. Pedig fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy a születésnapomra kapott motor után most mivel lep meg. Kris megy először a fürdőbe, addig én beszélgetek vele, szépen elsorolja, hogy melyik ajándék kié, és azt is, hogy milyen sorrendbe adjam át. Merthogy ő szeretne egyelőre inkognitóba maradni.

A meglepetés jól sikerül, a többiek arcáról leolvasható, hogy mindenkinek eltalálta a legtitkosabb vágyát, Jay hangszerét mondjuk én is szívesen elfogadnám, pedig még soha nem játszottam basszusgitáron. Persze Kellan miután megkapja az ajándékát gyanakodni kezd, amit nem csodálok. Van valami hatodik érzéke aminek a segítségével mindig kiszagolja, ha a Anna a közelben van. A hangját meghallva azonnal mindenki felé fordul, de a haverom arcáról lerí, hogy kicsit csalódott. Majdnem sikerül megszereznem Jay ajándékát, de aztán persze kiderül, hogy csak szórakozik velünk viszont amikor meglátja Kellan-t… olyanok, mintha egy mágnes két pólusa lennének. Képtelenség őket elszakítani hosszú időn át.

Az este legjobb perce viszont az amikor végre az a hólyag Larry rosszat szól, meg is kapja érte a magáét. Úgy kell neki. Én szívesen valóra váltanám a helyre rázást és látom, hogy Kellan-nek is lenne hozzá kedve, de sajnos Anna visszakozik. Igazán nagy kár... 

(Kellan szemszöge)

A mintában felismert betű nem sok kétséget hagy bennem. Amikor azon a délutánon olyan sokat beszélgettünk, illetve csak én, mert Annának nem volt hangja meséltem neki arról, hogy mennyire szeretem a snowboard-ozást. Gyanítom, hogy megjegyezte, de ilyen rövid idő alatt, hogy a fenébe tudta megszerezni? Azért rákérdezek, Jay is csodálkozik valamin, majd felcsendül a hangja. Alig akarok hinni a fülemnek. Itt van. A pulzusom azonnal dupla sebességre kapcsol és boldogan fordulok felé. A leggyönyörűbb smaragdzöld szempárral találom szemközt magam, arcán nagy mosollyal. Elmerülök a látványban, mintha a többiek nem is léteznének, de sajnos van valami ami elválaszt bennünket. Egy képernyő, merthogy Anna arca egy laptop monitorjáról ragyog felém. Örülök neki, hogy láthatom, a felől sincs kétségem, hogy „kettesben” is beszélni fogok vele, de a kezdeti örömömbe egy kis szomorúság is vegyül, mert nincs itt. Tudom, hogy ez is nagy szó, nem is értem, hogy hozta össze, de az ember mindig többet akar. Én pedig nem csak beszélni és látni akarom öt, hanem érinteni is. Itt most nem a szexre gondolok, már annyival is megelégednék, ha egy pillanatra magamhoz ölelhetném, megcsókolhatnám.

- Sziasztok, boldog karácsonyt! – szólal meg újra, mert mi még mindig némán bámulunk rá. Jay kap észbe először.

- TE – mutat rá a képernyőre – megvetted nekem Tom Waits Fender Stratocaster-ét?

- Aha – jön az azonnali válasz, de már nem mosolyog – nem tetszik? Azt hittem örülni fogsz neki, a fenébe. És még csak vissza se cserélhetem… - alig bírom ki, hogy hangosan fel ne nevessek, mert bár bánatos arcot vág a szemén látom, hogy csak szórakozik a barátommal. És megadja neki a kegyelemdöfést is. – De talán… Rob, ha Jay-nek nem kell, akkor neked esetleg?

Rob már nyúlna érte, de Jackson úgy ugrik hátra, mintha megcsípte volna valami.

- Nem. Persze, hogy kell. Nem adom oda senkinek.

- Akkor jó. Örülök, hogy tetszik, és további reklamációt nem fogadok el. Ugyan már Jay, örülj egy kicsit – de a következő pillanatban már nem is figyel rá. Pontosan a szemembe néz, és az egész arca ragyog. Én is mosolyogni kezdek.

- Szia.

- Szia – felelem, nem tudom mit mondjak, főleg, hogy feltűnik, hogy mögöttem kuncognak a többiek.

Hallom a mondatát, de csak nehezen esik le mire céloz. Amikor végre magamhoz térek azonnal felkapom a gépet és bevonulok vele a szobájába. Hirtelen nem tudom mit mondjak annyi minden jár a fejemben, de egyik se fontos, csak az, hogy láthatom. Némán bámulunk egymásra, aztán végül én szólalok meg.

- Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe. – Tökfej vagy Kellan, kezdhetted volna jobban is.

- Micsoda? – kérdez vissza értetlenül, nem is csodálom.

- Hogy vegyek egy laptopot, már eddig is láthattalak volna minden nap.

- Igen, - mosolyog megint, de a szeme gyanúsan csillog. – De már nem kell venned…

- Miért, már nem akarod, hogy… - nem hagyja befejezni.

- Édes lehajtanád egy pillanatra a monitort? – én persze megteszem. Hatalmas kék masni van rajta.

- Az enyém? – ajaj, kell még vennem neki valamit. – Cica, én ezt nem fogadhatom el, éppen elég volt a deszka is.

- Nem akarsz velem naponta beszélni a képernyőn át? – jön a kérdés, és már megint lefelé gördül a szája. Próbálkoznia kéne a színészettel.

- Nem versz át, Jay sikerült, de látom, hogy csak lelkiismeret furdalást akarsz okozni, hogy elfogadjam. Ismerlek.

Azonnal felnéz, kissé csodálkozva, majd nevetni kezd.

- Talán túlságosan is. Oké, kössünk egyességet, te elfogadod én meg megígérem, hogy egész januárban veled leszek. Csak akkor utazom el, ha nagyon muszáj – és már megint kezdi a szempilla rezegtetést. Ez a nő veszedelmes. És én fülig beleestem. Hogy is tudnék neki nemet mondani? Főleg egy ilyen ajánlatra. Csak vele éjjel-nappal.

Miután bólintok megbeszéljük az elmúlt nap eseményeit, megtudom miért van most Budapesten, sajnos a srácok nem sokáig bírják. Ash, az első aki reklamálni kezd és bekopog. Amikor nem válaszolok neki akkor meg benyit, szó nélkül felkapja a gépet és kiviszi az előző helyére.

Egyáltalán nem örülök neki, bár nem csodálom, hogy ők is beszélni akarnak Annával. Vagy negyed órán át tart a csevely, de aztán Lisa megjegyzi, hogy elkésünk az étteremből. A többiek szedelőzködni kezdenek, nekem viszont eszem ágában sincs menni. Senki se vetheti a szememre, de persze Ő nem hagyja és amikor meghallom miért még csak nem is tiltakozhatok. Szomorúan búcsúzom el tőle, de az is valami, hogy ezután naponta „láthatom”.

(Anna szemszöge)

Amikor Kellan először beszélt Jay születésnapjáról rögtön az jutott eszembe, hogy ajándékot kell adnom a barátomnak. Hálás vagyok neki, amiért velem jött Vegasba, sokat köszönhetek neki. És a többieknek is, mert amikor beteg voltam meglátogattak, és ültek az ágyam mellett. Vigyáztak rám.  Ötleteim voltak, végülis a lányoknak egyszerű vásárolni, Ash, Nikki és Lisa esetében legalábbis. Mindhárman egy-egy Prada táskát kaptak, igaz Ashley számára ez csak elő-ajándék, mert készülök neki még valamivel, hamár úgyis a családhoz tartozik. A végén találtam egy olyat is ami szerintem illik Kris-hez így ő is kapott egyet. Taylor-nak egy karórát szántam, mert láttam, hogy megcsodálta Luca kezén. Peter-nek egy majd százéves olasz borritkaságot, a két testőrnek egy-egy üveg jó ír whisky-t vettem. Rob ajándékát eleve úgy választottam ki, hogy Londonban tudjam átvenni. Jay egyszerre volt könnyű és nehéz eset. A próbán amin ott voltam beszéltek erről a gitárfajtáról, és lerítt róla, hogy mennyire vágyik egyre. Na a dolog ezen része volt a könnyű. Megszerezni már nem annyira. Még Sarah-t is rá kellett állítanom a dologra és az ő segítségével végül az egyik aukciós ház árverésén sikerült megszerezni. Kellan se volt egyszerű eset, de bármit megtettem volna, hogy megszerezzem neki azt a deszkát. Végül szintén a barátnőm segítségét igénybe véve sikerült megegyeznem a készítővel, igaz háromszoros árat fizettem érte.

A laptop már a saját önzésem miatt jött elő, igaz az utolsó pillanatban. Mert az sajnos biztosnak tűnt, hogy nem fogok tudni odautazni hozzájuk. Viszont az is, hogy látni akarom az arcukat, amikor kibontják a csomagokat. Maradt az Internet és a webkamera. Akkor meg már kell egy laptop és gondolva az elkövetkezendő időkre amikor majd megint csak így tudunk kapcsolatot tartani jobb, ha van neki egy. Kenny meglepődött amikor felhívtam, hogy kéne a segítsége, de gyorsan megértette miért nem én magam állítok össze egy gépet. Jó mondjuk nagy büszkén hozzáfűzte, hogy nem csodálja, hogy a legjobbhoz fordultam. Aztán meg kellett fenyegetnem, hogy ha bármiféle kósza kémvírust találok a winchesteren amikor személyesen ellenőrzöm a munkáját, akkor jövőre egész héten át Ricke mellett fog aludni Seattle-be.

A hotelszemélyzete készséges volt amikor elregéltem, hogy mit szeretnék. Az ajándékokat kiszállították, a fa gyönyörű, és most már csak ők hiányoznak. A menedzser akivel telefonon egyeztettem, beállította a gépet a megfelelő helyre, hogy a szoba sarkalatos pontjait szemmel tudjam tartani.

És most itt ülök a nappalimban és várom, hogy Rob és Kris végre hazaérjen. Számításaim szerint perceken belül be kell lépniük az ajtón. Még elmegyek egy üdítőért így majdnem lekésem a nagy pillanatot. Vigyorogva figyelem, ahogy körbenéznek. Mind a kettő arcáról értetlenség sugárzik. Persze nem bírom sokáig némán, megszólalok.

- Na, hogy tetszik? - mire vágnak egy hátraarcot. Jó látni őket, mindkettő kicsit fáradtnak tűnik, rájuk fér már ez a kis szünet.

- Ez… - dadog Rob – ez te voltál, hát persze. Nincs még egy ember aki erre képes lenne. De hogyhogy? És miért?

- Látni akarom amikor kibontjátok az ajándékaitokat.

- Ajándékok? – és már fordul is meg, és látom, hogy azt vizslatja melyik lehet az övé..

- Ne próbálkozz, a tiéd nincs közte – figyelmeztetem, mert látszik rajta, hogy szíve szerint mindet kibontaná.

- MI? Miért? Én nem kapok semmit – és duzzogni kezd.

- De igen, de szerinted mi a fenének utazok Londonba, ha nem azért, hogy személyesen adjam át?

- Most semmit se kapok, egy icike-picike elő-ajándékocskát se? – csak megrázom a fejemet, mire eljátssza a nagyhalált.

- De hidd el nekem ami otthon vár az kárpótolni fog.

- Tényleg - csillan fel a szeme – mi lesz az?

- Rob neked gyerekkorodba elárulták előre mit kapsz? – kérdezek rá.

- Nem, - feleli, majd csibészesen mosolyogni kezd – de mindig megkerestük az ajándékainkat a nővéreimmel, úgyhogy anyáék kénytelenek voltak venni mégegyet az ünnepekig. Vagy kettőt.

Egyszerre nyögünk fel Kris-szel, aki biztosítja róla, hogy az övét is csak Londonban kapja meg. És nem, nincs ott vele Baton Rouge-ba szóval kár az energiáért, ha esetleg keresni próbálná amíg zuhanyozik. Erre persze nem kerül sor, már csak azért se, mert amíg a fürdőbe van én fenntartom a kíváncsi angolt.

- Rob, feladatod van. Illetve lesz.

- Micsoda? – néz rám kíváncsian.

- Te leszel a Mikulás.

- Nem veszek jelmezt – tiltakozik azonnal. Én meg kinevetem.

- A sapka belefér? – szerencsére bele, sőt miután felpróbálta az este további részében nem is igen akar megszabadulni tőle.

- Szóval mit kell tennem? – elmesélem neki, azt, hogy hol álljon meg amikor átadja az ajándékokat. Ez fontos, mert van egy pont ahol jól látom őket a falon lévő tükörből visszatükröződve, viszont ők engem nemigen, ha rá figyelnek. Aztán sorra vesszük az ajándékokat, megmondom melyik kié, emlékeztetőül ír egy-egy betűt valami nem túl feltűnő helyre. A sorrendet már kitaláltam, mivel Jay az ünnepelt evidens, hogy vele kezdje, és szeretném, ha Kellan lenne az utolsó. Két okból, egyrészt elég nagy a csomag, másrészt, ha kibontja és meglátja a mintát illetve a Sarah kérésére belecsempészett „A” betűt, amiről én is csak késve szereztem tudomást még lelövi a poént. Rob bőszen bólogat, majd elmegy, hogy felváltsa Kris-t. Ő rövidesen megérkezik, és leül velem szemben.

- Jól vannak a szüleid? – kérdezi először.

- Aha, szerencsére igen. És te, olyan nyúzottnak tűnsz. – kérdezek vissza, mert tényleg így van.

- Ja, tudod terhes vagyok… - egy pillanatra bennem szorul a levegő, nem tudom, hogy most gratulálnom illene vagy nem. És Rob miért nem említette ezt? Aztán felnevet.

- Anna a filmben – huh, jó poén – bocsi, elfelejtettem, hogy te nem vagy velünk nap, mint nap. Most épp azt a részt vesszük amikor vért kell innom. Te hogy az milyen undorító…

- Vért? – kapom fel megint a fejem, ő meg mégjobban vigyorog.

- Nem igazit. Málnaszörp, némi keményítővel sűrítve. Iszonyat édes, és ragadós – és látom, hogy a gondolattól is megrázkódik.

- Gonosz vagy – morgok vele – már majdnem elhittem. Nem is árulom el melyik a te ajándékod.

Na erre a mondatra felkapja a fejét, a csomagokat nézegeti, majd ártatlan boci szemekkel néz felém. Nem tudok neki ellenállni. Megnevezem melyik papír rejti mire azonnal felpattan, felemeli megrázza majd leül és sietve feltépi a papírt. Látom, hogy elcsodálkozik, szemlátomást elnyerte a tetszését, legalábbis az arcáról ezt olvasom le.

- Ez csak az egyik – szólalok meg, miután minden egyes kis fiókot leellenőrzött. Aztán látva, hogy már indulna is vissza közbevágok. – Ne fáradj, a másik majd Londonban Rob-nál vár rád.

- Oké, - feleli mosolyogva – még jó, hogy mi is kettővel készültünk.

Na erre én kezdek el kíváncsiskodni, de egy apró kis utalást se sikerül kiszednem belőle.

A társaság lassan gyűlik össze, távoli hangokat hallok, ők meg kuncognak és közvetítenek, hogy „Ash be akarja törni az ajtót”, „megjött Kellan”, „Nikki azt mondja, menjenek el”. Szerencsére ez mégse történik meg, amikor intenek, hogy oké, beengedik őket rakok egy papírlapot a kamera elé, biztos, ami biztos. De persze nem bírom sokáig, főleg a csodálkozó felkiáltásokat hallva. Figyelem őket, elsőként persze Kellan-t, sajnos kicsit takarásba van, Larry pont elé állt. Aztán Rob elkezdi, ahogy számítottam rá, senki se tud ellenállni a csábításnak, és amikor kimondja a nevüket odalépnek hozzá. Ő viszont mindjárt az elején gonoszkodik, ugyanis én azt kértem a gitárt és a hozzá tartozó kis csomagot egyszerre adja át, de persze nem így tesz. Viszont az, ahogy rácsodálkoznak a hangszerre minden utánajárást megér, Jay boldognak tűnik, de igazság szerint a többiek is. Haladnak szépen sorban, én még mindig nem buktam le, bár ha ennyit tekingetnek a laptop felé lefogok. Végre elérünk a legfontosabb emberhez.

Ő is türelmetlenül tépi le a papírt, bár szerintem már a csomag alakjából sejti mi van benne. Az arcán ugyanaz az áhítat látszik, mint Jay-én aki még mindig az ajándékát forgatja. Kellan viszont töprengő kifejezést ölt, naná, hogy nem kerülte el a figyelmét az a kis jel. A kérdésére majdnem megkapja a választ, de amikor Jackson olyan reménykedően és egyben hitetlenkedve megszólal, nem tudok ellenállni a kísértésnek felfedem magam.

 - Csak nem gondolod, hogy egy másolatot ajándékozok neked? Jackson Rathbone, ezt te se gondolhatod komolyan?

Azonnal kilenc kíváncsi és két nevető szempár fordul felém. Az arcokon hitetlenség, vidámság, meglepődés és talán öröm. Igen a legfontosabb ember kifejezetten örül nekem, egy pillanatig aztán kicsit csalódott fintort vág. Jaj édes, én is örülnék, ha ott lehetnék személyesen. Elrebegek egy gyors boldog karácsonyt de csak rá fókuszálok. A sötét hajért még mindig nem vagyok oda, de a szeme ugyanúgy kéken csillog, a szája mosolyra húzódik, nekem meg csak az jár a fejembe, milyen jó volt csókolni azokat az édes ajkakat. Aztán Jay kicsit sértődött felkiáltása kizökkent a gyönyörködésből. Most meg mi baja? Tudom, hogy erre vágyott? Lehet, hogy azzal van a baj akié a gitár volt? Fogalmam nincs ki az a Tom Waits. Szerencsére a kedélyek hamar lenyugodnak, és végre újra Kellan-nek szentelhetem a figyelmemet.

- Kellan ugye tudod, hogy a laptop mozgatható? – célzok arra, hogy „szabaduljunk” meg a többiektől. Amikor végre úgymond kettesben vagyunk nem tudok megszólalni, telefonba könnyebb. Ott közben nem tereli el a figyelmemet az, hogy látom azon az ágyon ül ahol legutóbb szeretkeztünk. Azonnal felidéződik bennem minden ott töltött perc, minden érintés. A beszélgetésünk lassan indul, ő is morog igaz csak a második ajándék miatt. Ha tudná, hogy van még egy?! Ajjaj, Anna azt hiszem kicsit túlzásokba estél. De igazán nem tehetek róla, szeretem. És ha valakit szeretek, akkor minden pillanatban ő jár az eszemben, és ha valamit meglátok és úgy gondolom tetszene neki, megveszem. Na mindegy. Legfeljebb nem adom oda. Most még.

Az viszont megdöbbent, hogy ennyire kiismer, ezzel a trükkel eddig még mindig el tudtam érni, hogy érvényesüljön az akaratom, ő meg csak úgy leleplez. Igaz számíthattam volna rá, már a születésnapomkor is kiszúrta, hogy tereltem a szót nehogy kiderüljön mennyibe került Rob motorja. Okos, nagyon okos. Ki kell találnom valami más módszert, ami nála beválik. Megvan! Az ágyban biztosan meg tudom győzni. Igen. Az hatásos lesz.

A januári ígéretet előbb kimondom, mint végig gondolnám a dolgot. Mert a most elhalasztott értekezlet bezavarhat, de mindegy, legfeljebb reggel-este repülök. Annyit megér, hogy az éjszakát vele tölthessem. Istenem, mennyire várom már azt az új életet. Amikor ébredéskor őt láthatom először. Annyi mindent szeretnék csinálni vele. Sétálni a városban, moziba menni, beülni egy kávéra, beszélgetni, szórakozni a barátainkkal. És mindezt kettesben. Meg persze a fotósokkal és a rajongóival. Na mindegy én választottam a férfit, tudtam, hogy mi az ami vele jár.

- És mit csináltál ma? – jön a kérdés, mint minden nap. És valóban érdekli a válaszom, nem csak úgy udvariasságból teszi fel. Beszámolok arról, hogy reggel hagytam otthon a családot, beugrottam az irodába, kis karácsonyi elő-bulira. Annak ellenére, hogy csak ritkán járok be, és talán hetente ha beszélünk a lányokkal örömmel üdvözöltek. Kíváncsiskodtak kicsit, beszámoltak pár fontosabb rendezvényről aminek a szervezését sikerült megkaparintani. A dolgok nélkülem is jól állnak nyugodt szívvel gondolok arra, hogy jól döntöttem amikor eladtam egy részét. A First Day mindig is az első „gyermekem” lesz.

- Csak ennyit, - fejezem be az élménybeszámolót. – Ma lusta voltam. És te?

De nincs ideje válaszolni, mert a következő pillanatban azt látom, hogy elnéz, gondolom az ajtó felé, majd méltatlankodik, le tudom olvasni a szájáról, hogy „Na, ne már Ashley” és már utazom is vissza a nappaliba. Az eredeti helyemre ami sejtésem szerint a komód teteje. A többiek a kanapén és körülötte ücsörögnek, kezükben pohárral, Rob meg az elengedhetetlen sörösüveggel. Csak úgy záporoznak a kérdések, kapkodom a fejemet rendesen. Érdeklődnek a szüleim iránt, Taylor természetesen rákérdez mi van Ginával.

- Jól van, főleg, hogy most nincs suli. Szíve szerint már most elindulna Salzburg felé, csak azért nem teszi, mert kíváncsi az ajándékára.

- Miért mit kap? – jön a kérdés Kris-től.

- Nem árulhatom el, mert ha előbb megtudja anya és apa ki fog nyírni.

- Én nem mondom el neki - méltatlankodik azonnal Tay. – Az a helyzet, hogy már sejt valamit. Illetve reménykedik.

- Tényleg? – nézek rá döbbenten, pedig annyira titkoltuk. – És mire gondol?

- Háát – néz rám mosolyogva, lerí az arcáról, hogy valamit valamiért. Nagyon fúrja a kíváncsiság az oldalamat.

- Jó – adom meg magam – te kezded és ha eltalálta akkor elárulom.

- Egy kocsiban reménykedik – hallom azt a választ, amit nem akartam.

- De mégis, hogy a búbánatba jött rá? – morfondírozok hangosan, mire felkiált.

- Tényleg azt kap? Odalesz az örömtől – lelkendezik Taylor. Ha ő ennyire örül, mit fog szólni Gina?!

- Ti egy kocsit vesztek a húgodnak karácsonyra? – kérdez rá Nikki – nem akarnak valakit örökbe fogadni a szüleid?!

- Nem, illetve igen. Nem csak karácsonyra kapja, most lesz a születésnapja és fölül rá a 18. Magyarországon ettől a naptól számít valaki nagykorúnak, szóval ezért kapja. Csak úgy nem veszünk egy Audit karácsonyra.

- Egy Audi-t kap?! – kiált fel Taylor.

- Ha elárulod neki, vagy csak halvány célzást is teszel rá, ugye tudod, hogy véged van? – nézek rá.

- Nem, eszem ágában sincsen. De te se mond meg neki, hogy tudtam, mert akkor nekem annyi.

Ebben maradunk, felváltva mesélnek kivel mi történt, folyton egymás szavába vágnak. Dean megköszöni az ajándék italát, külön kiemelve, hogy ez a kedvence, mert az ír whisky a legjobb a világon. Viszont valaki halkan de közbeszól, nem értem kristálytisztán, de azt látom, hogy a többiek lehurrogják. Rákérdezek mi volt az, a többiek nem szólnak semmit, de Rob arcán kaján kifejezéssel amit nem értek elismétli.

- Azt mondta, hogy a skót jobb. Mármint a whisky.

- Kicsoda? – kérdezek rá, mire szinte kárörvendő arccal mutat az illetőre, és a biztonság kedvéért hangosan is megnevezi.

- Kellan, Rob – szólítom meg a két „barátomat” - megtennétek egy szívességet?

Azonnal igennel felelnek és várakozásteljesen néznek rám.

- Lógassátok már ki az erkélyről egy kicsit, ezt a tudatlan amerikait, hogy helyrerázkódjon a fejében az ízlésficam. Méghogy a skót whisky jobb, mint az ír. Ki hallott már ilyet?!

A srácok kis hijján szó szerint teljesítik is a feladatot, csak Dean közbelépésére - és látva az érintett visszakozását, hogy csak viccelt - az én kifejezett kérésemre állnak el tőle. Felvilágosítom, hogy én negyedrészt ír vagyok, szóval ezzel nem viccelődünk.

Egyre többször nézek az órára, de nincs szívem megszakítani a kapcsolatot, nekik se sok, de Lisa megjegyzi, hogy elmúlt nyolc, és mostanra foglalták le az asztalokat. Én is biztatom őket, hogy akkor induljanak, elvégre ma Jay napja van, tessék megünnepelni őt rendesen. Mindenki szedelőzködni kezd, integetnek, búcsúzkodnak, akit addig már nem látok boldog új évet kíván, Ash közli, hogy akkor Nonnánál találkozunk, Jay, Nikki és Taylor, hogy Salzburgban. Kris integet, felhívom a figyelmét, hogy az ajándéka Rob-nál vár rá.

- Rob, le ne késsd holnap a géped, mert ha nem érsz oda Londonba neked véged. Elvégre csak miattad repülök oda.

- Attól ne félj, hamár ma nem kaptam semmit – néz rám szemrehányóan még mindig.

Kellan viszont nem mozdul, csak ül a helyén.

- Neked is menned kell – szólalok meg.

- Nem. Én maradok – feleli és tényleg nem mozdul.

- Kellan, a barátod születésnapja van.

- Igen, de egy kicsit még kibírja nélkülem. Most veled akarok beszélgetni.

- De nem lehet – nézek rá bűntudatosan.

- Miért?

- Mert már vagy tíz perce el kellett volna indulnom a reptérre, késésben vagyok.

- Hova utazol? – néz rám csodálkozva.

- Londonba. – felelem mire töprengeni kezd.

- De nálatok most hajnali öt van…

- Aha. A hetes géppel megyek, így délelőtt még lesz időm vásárolni pár dolgot.

- De akkor mikor fogsz aludni?

- Majd a gépen, vagy este, nem tudom.

- Cica, pihentél mielőtt beszéltünk? – Hoppá, most jön a szentbeszéd.

- Persze az éjjel…- de közbevág.

- Melyik éjjel?

- Tegnap éjjel – felelem, ő meg morogni kezd, hogy megint beteg leszek, stb, stb. És majd pont amire utaznánk síelni.

- Jó akkor majd megint ápolhatsz, melegítheted az ágyamat – nevetek rajta, mire felcsillan a szeme.

- Igaz, minden rosszban van valami jó.

Valaki kiabál neki, ő szól, hogy nyugi, mindjárt megy. Elbúcsúzunk, megegyezünk, hogy ma az utazás miatt már nem beszélünk, és holnap majd én hívom ha hazaértem Budapestre.

Alighogy megszűnik a kapcsolat már hiányzik. De a szívem kicsit örül. Az ajándékok beváltak, mindenki örült, és már csak pár nap és együtt lehetünk.

(Rob szemszöge)

Vidám és szomorú vagyok egyben. Előbbi köszönhető az este elfogyasztott italmennyiségnek és a bulinak. Már a lakosztályunkban is alapoztunk, aztán a vacsora mellett újra. Megünnepeltük Jay mind a 26 eltelt évét, és főleg, hogy majd két hétig nem kell azt hallanunk, hogy „felvétel”. Anna meglepetése megadta az alaphangulatot, meg egy csomó plusz csomagot nekem. Mert reggel a srácok indulás előtt megrohamoztak. Még, jó, hogy csak Jay, Kellan és Taylor készült előre. Jackson jött először. Nem tudom, mi a fenét vett neki, azt mondta könyv, szerintem minimum a Háború és Béke a súlyát ismerve. Kellan csak egy apró dobozt nyomott a kezembe, azzal, hogy ha elhagyom halott ember vagyok. Kaptam egy borítékot benne a vásárlási bizonylatottal, ha esetleg a vámos szórakoznának velem, és közölte, hogy bármilyen költség felmerül, azt ő később fizeti. Nem akartam szemét lenni, így nem bontottam ki a borítékot, de Kris-t megkérdeztem szerinte mi lehet benne, azt mondta gyűrűnek túl nagy. Közben olyan érdekes arcot vágott, nem értettem, aztán közölte, hogy igazság szerint ő a jegygyűrűn se csodálkozna.

- Nem – feleltem azonnal. – Ott azért még nem tartanak. Vagy igen? – kérdeztem rá, mert vágott egy fintort.

Taylor két csomaggal lepett meg, egy kisebbel, azt mondta az Annáé, és egy nagyobbal, hogy azt meg Ginának szeretné eljuttatni rajtam és a nővérén keresztül. Hát mi vagyok én? Küldönc? Vagy málhás szamár? Még jó, hogy előre gondolkodtam. Anna ajándékait előreküldtem, a családomét meg majd holnap megveszem. Sőt, magammal hívom a „barátnőmet”, és majd ketten, neki talán lesznek ötletei.

Az amiért szomorú vagyok, az elválás. Nemigen akarózik itt hagynom Kristen-t. Reggel is próbáltam győzködni, de sajnos konokul biztosított róla, hogy muszáj. Nekem mennem kell, mert mindenki számít rá, és Anna is csak miattam utazik Londonba, szóval repülök és kész. Ő viszont nem jöhet velem azonnal, mert lassan egy hónapja nem látta az édesanyját és Cameron-t (ez utóbbi mondjuk nem nagy hátrány) és már hiányoznak neki. Na ez ellen megint nem volt semmi ellenérvem, mert igaza van. Így is elég nagy önfeláldozás tőle, hogy 25-én délután repülőre ül, hogy a másnapi ebédet a családommal fogyaszthassa el. Úgyhogy számos csók, ölelés és ígéret után, hogy amint tudom hívom elindulok a repülőtérre. Az ő gépe csak két óra múlva száll fel, így még ráér. Majd Larry és most Dean vigyáz rá.

(Kellan szemszöge)

Az éjszakám illetve az a két-három óra amit alvással töltöttem gyorsan eltelt. Bár az tartalmasan, mert legalább álmomban velem volt, hozzám bújt, csak aztán jött az ébredés és az üres ágy mellettem. Két időpontra is beállítottam a telefonomat, mert Rob korábban indul, mint mi és mindenképpen oda kellett adnom neki az ajándékom. Mármint amit Annának szánok. Előre utánanéztem, nehogy a ki vagy belépésnél baj legyen vele, úgyhogy a papírokat is mellékeltem. Ez ugyan csak az első ajándékom, a másodikat majd Ash viszi neki, és Olaszországban adja át, a harmadikat meg én személyesen. Csak azt nem tudom, az mi legyen. De a barátnőm majd talán tud valami ötletet adni. A folyosón jópár félkómás ismerősbe futok, ami nem csoda, mert majd az egész emeletet mi bitoroljuk. Mivel az este előrelátó voltam, most gyors zuhany után menetkész vagyok megcélzom Ashley szobáját, mert megígértem, hogy segítek neki. Alapból mindig sok a csomagja, és most ugye Anna cuccát is ő viszi Luca-hoz. A kopogásomra kinyitja az ajtó, aztán már ott sincs, villám módjára cikázik fürdő-bőrönd-szekrény-fürdő. Még a nézésébe is beleszédülök. Le is hunyom a szememet, kis hijján elalszok amikor rám szól.

- Kellan, ne most. Ha már itt vagy segíts légy szíves. - Nem értem mit, de aztán látom, hogy a bőröndöt szeretné lecipzározni, csak éppenséggel annyira tele van, hogy nemigen akar sikerülni. Megadóan összenyomom neki, mire ketten együtt összehozzuk.

- Már megint vásároltál? – kérdezem, mert ismerem már, mindig ez van. Teli bőrönddel érkezik, aztán még megvesz ezer és egy dolgot, hazafelé meg alig tud elpakolni.

- Csak pár szükséges apróságot – feleli, és egy újabb táskát tölt meg. Még jó, hogy előbb jöttem.

- Nem igaz, hogy mennyi ideig készülődsz – morgok az orrom alatt, de persze ezt meghallja.

- Kellan Lutz jól jegyezd meg, egy nőnek idő kell. Most, hogy végre van rendes barátnőd ennek a tanácsnak hasznát fogod venni.

- Miért eddig milyen barátnőim voltak – kérdezek vissza.

- Hát nézzük, a teljesség igénye nélkül. Ott volt a hisztérika – Suzy. A nyivákolós Kayla, és akkor AnnaLynne-t és a többi névtelen kis csajt ne is említsem. Nem kétséges, hogy Anna az első normális barátnőd.

Ezen elgondolkozom kicsit. Igaza van. Nem mondom, hogy ő az első nő akit szeretek, mert nem lenne igaz. De mégis vele a kapcsolatom valahogy egészen más. Talán azért mert meg kellett küzdenünk egymásért. Nem jött össze könnyen, de most úgy érzem, mintha egész életemben rá várta volna. Már régen nem a hódítás vagy a szex érdekel, talán a megismerkedésünk estéjét kivéve sose ez volt a fontos. Szeretem az egész nőt minden jó és rossz szokásával. Elfogadom amit kínál, és soha többet nem akarom rákényszeríteni az akaratomat. Egyszerűen csak vele akarok élni.