117. Újra együtt… vagy mégsem?

Sziasztok!

Először is köszönöm mindenkinek a bíztató szavakat, nagyon jólesnek és szükségem is van rájuk. Nem jellemző rám, hogy elhagyom magamat, de néha azért vannak holtpontjaim. Bár hamarosan (alig egy hét) végre hazajön a párom, így a hangulatomban javulás várható. Ezt ezelőtt nem írtam, de többen is céloztatok rá, most tényleg úgy éreztem, hogy értem aggódtok és nem a friss miatt, úgyhogy nagy ölelés mindenkinek, és millió puszi. És persze itt a következő fejezet.

Dicta

(Anna szemszöge)

A csarnokban most már látványilag is szembesülök a társaságunk nagyságával. A hangulattal nem lesz hiba, lévén elég sok tréfamester akad közöttünk. Mindenkit üdvözlök, de gyors öleléseken kívül nincs másra idő, mert elég sokan felfigyeltek ránk, semmi szükség arra, hogy előkerüljön akár egyetlen fotós is és kövessen bennünket. Átveszem az irányítást, nem tehetek róla ehhez vagyok szokva, és a parkoló felé terelem őket.

- Kéne még három ember aki vezet – szólalok meg amikor már majdnem a kocsikhoz érünk.

Többen is válaszolnak, főleg miután felfedezik az öt teljesen egyforma ezüstszínű terepjárót. Átadok egy-egy kulcsot Luca-nak és Nathan-nak, majd a maradék hárommal a jelentkezőkre nézek. Nem tudok dönteni, így ösztönösen feldobom őket a levegőbe. Aki kapja, marja. Egyik csörrenését se hallom, tehát gazdára találtak. A sajátomét Rob kezébe nyomom, hogy ők Kris-szel pakoljanak be. Mindenkinek találunk helyet, kényelmesen elférünk. Csupán egyetlen dolog zavar, de az nagyon. Miért ült a másik kocsiba? Némán szállok be a sajátomba, és elsőként kanyarodok ki a parkolóból. Nem értem. Most mi van?

Egész úton azon töröm a fejem, hogy mi lehet a nyitja Kellan furcsa viselkedésének. Az utasaim eleinte próbálnak kérdezősködni, az élményeikkel szórakoztatnak, de egy idő után feladják. Jó félúton járhatunk, amikor Mau kirakja az indexet az autópályán és beáll a mellettem lévő sávba.  Tudom, hogy ő is betáplálta a GPS-be a ház koordinátáit, de nem hagyhatom, hogy megelőzzön. Úgyhogy a következő útszakaszt azzal töltjük, hogy legyőzzük egymást.

A végén persze megelőz, nemhiába nagyobb a rutinja és tudom, hogy a kocsiját is feltuningolta, de nevetnem kell rajta amikor a kapu előtt kénytelen félrehúzódni lévén az elektromos, és a távirányító nálam van. Mire kiszállunk a többi autó is ideér, utolsóként Walter parkol le. Mindenfelől csodálkozó felkiáltások szállnak a levegőben. Hátunk mögött az Alpok havas csúcsai, innen is látható a Schmittenhöhe-i sípálya. Alattunk a város, és a Zelli-tó, ami szintén lenyűgöző.

- Anna nem azt mondtad, hogy házat bérelünk – fordul hozzám Rob.

- De – nézek rá értetlenül.

- Ez az egész a miénk? – mutat a kétszintes, tetőtér beépítéses épületre.

- Aha. – Nyugtatom meg, majd előre megyek, hogy ajtót nyissak. – Van hely bőven, mindenki keressen magának szobát. A tetőtérben nem csak kétszemélyesek vannak, srácok oldjátok meg ki kivel lesz. Ez itt a nappali, ott a konyha, balra nyílik a kamra. Mindenki szolgálja ki magát, egy óra múlva asztalon a vacsora.

- Te főzni akarsz? – jön a kérdés a tömegből, női hang, hallom belőle az aggódást.

- Igen, de nem túl sokszor. Mára előre megrendeltem, kiszállítják. Többfajta fogást is kértem, remélem mindenki talál a kedvére valót. Senki se várja, hogy kínálgassam, ami tetszik azt kóstoljátok meg. Srácok ott a bárpult...

Ez a kijelentésem elnyeri a tetszésüket, hát még amikor felfedezik az alatta lévő hűtőpultot, ami szintén rengeteg piát rejt. A lányok igyekeznek felderíteni a terepet, egyre több helyről hallom, hogy a párjaikat hívják, hogy jó lenne, ha hasznossá tennék magukat és vinnék a bőröndöket. Aki kéri annak segítek, van akinek plusz párna kell, van aki az erkélyre vezető ajtóval nem boldogul. Beletelik vagy tíz percbe, mire újra a hatalmas nappaliba érek, ahol Kellan lép elém.

- Melyik a mi szobánk? – kérdezi és a mondatától gyorsabban kezd verni a szívem. Akkor mégse gondolta meg magát? Mutatom neki, hogy kövessen, amikor belépünk körülnéz, leül az ágyra és engem figyel. Vajon most mit szeretne? Kicsit bizonytalan vagyok, így jobb hijján annak állok neki ami most a leginkább logikusnak tűnik.

(Rob szemszöge)

A parkolóban jön az újabb meglepetés, a kocsik lenyűgözőek. Majdnem annyira, mint Anna Q7-e, és amennyire látom a rokonai se maradnak el tőle. Walter-é is szép, de Mauricio-é egyszerűen hatalmas. Miközben már a kocsi hátsó ülésén helyezkedek el Kris mellett rá is kérdezek milyen fajta.

- Fiat. Ez egy Palio Weekend Adventure Locker. Európában nem forgalmazzák, de Mau ott dolgozott és így sikerült hozzájutnia.

- Miért mivel foglalkozik? – teszi fel a kérdést Kris.

- Autóvillamossági mérnök. – Jön a válasz, de szemlátomást valami más köti le a figyelmét. A következő pillanatban már indít és tolat is ki, amit nem értek. Összenézünk a mellettem ülővel, ő is megemeli a vállát. Hol a fenében van Kellan? Aztán körbenézve gyorsan magyarázatot találunk, de érteni még mindig nem értünk semmit. Anna úgy tűnik igencsak elgondolkozott. Hiába beszélünk neki a motorozásról, köszöni meg Kris a felszerelését, néha válaszol, de látszólag gondolatban messze jár. Az út nem tart egészen egy óráig, amit nem is csodálok, mert megint versenyzésre adja a fejét. Ez úgy tűnik egy kicsit jobb kedvre hangolja, aminek örülök. Csak érjünk oda, kíváncsi vagyok mi a franccal magyarázza ezt meg az a marha.  Amikor begördülünk a kapun egy hatalmas épület elé, kicsit elkedvtelenedek, azt ígérte senki se lesz itt rajtunk kívül, de látva a ház méreteit ezt már kétlem. Kris lendületesen ugrik ki a kocsiból, én is követem, a kilátás eszméletlen szép. Bár én inkább őt bámulom, olyan lelkesnek tűnik, a hegyek itt maradnak később is. Anna a kérdésemre megnyugtat, hogy valóban csak mi lakunk itt, amit látva a belső elrendezést már értek. A nappaliban egy akkora kandalló van, hogy szerintem egy ökröt is meg lehetne sütni benne, egészben. Az ebédlő U-alakú asztalai körül garantáltan mind elférünk, de a legjobb amire direkt felhívja a figyelmünket az a bárpult. Azonnal közelebbről is megszemléljük, az egész alatt hűtő van, benne töménytelen mennyiségű pia. Több kartonra való a kedvenc sörömből, de whisky, tequila, borok, pezsgők, rengeteg ismeretlen üveg, amiből őt ismerve koktélokat lehet keverni és persze üdítő és ásványvíz dögivel. Már nyúlnék egy üveg után, de mellettem áhítatos hangon Bobby felsóhajt.

- Ilyen nincs… - odanézek és csak most fedezem fel a két sörcsapot. A mennyországba kerültünk. Rögtön leellenőrizzük, hogy működik-e, természetesen igen. Mindenhonnan ajtónyitogatás, a lányok lelkendező felkiáltásai hallatszanak. Én meg felfedezem a tanácstalanul álló Kellan-t és eszembe jut, hogy sürgős beszédem van vele. Az arca kicsit zavartnak tűnik, gyors magyarázattal szolgál, amiben van logika. Miért nem tudnak ezek ketten először beszélni, utána cselekedni?!

(Kellan szemszöge)

Az önmegtartoztatás persze nem megy könnyen, minduntalan hozzáérnék szívem szerint, de próbálom visszafogni magam. Miután mindenki üdvözöl bennünket, és én is azt akit eddig nem Anna kiadja a parancsot, hogy induljunk. Amikor meghallom a kérdését természetesen jelentkezem arra, hogy vezetni akarok. Arra számítottam, hogy majd mellettem ül, és nyugodtan beszélgethetünk. Amikor feldobja a kulcsokat automatikusan kapok utána, majd látva a rajta lévő rendszámot megindulok a kocsi felé. Nekiállok bepakolni a csomagtartóba, hozzám csapódik Bronson a barátnőjével, én meg előre megyek, hogy belülről is megvizsgáljam. Amikor nyílik a jobb oldali ajtó mosolyogva fordulok arra, de Kiowa néz szembe velem. Éppen tájékoztatnám, hogy ez a hely már foglalt amikor megelőz és megszólal.

- Azt hittem Annáékkal mész.

- Én is… - felelem, mire folytatja.

- Hát arról lekéstél, mert most tolatott ki. – Arra nézek amerre mutat, és most ugrik be. A rohadt életbe. Gondolhattam volna erre, hiszen mondta, hogy kocsival jönnek. Bámulok az ezüstszínű Audira, de semmit se látok, mert az ablakai sötétítettek. A fenébe, ezt elszúrtam. Egy másik autó már követi is, így gyorsan sebességbe rakom és harmadikként csatlakozom a menethez. Most is lendületesen vezet, ugyanúgy, mint Mexicó-ban, de szerencsére itt jók az utak. Mondjuk amikor versenyezni kezdenek meghűl bennem a vér, az utasaim izgatottan figyelik az előttünk zajló eseményeket, én meg aggódom.

Sabine lelkendezik a hegyektől, nem csodálom, mert elárulja, hogy ő Kaliforniában született, és még sose járt Európába. Nem telik egy órába amikor áthaladunk egy kisvároson, majd egy keskeny úton egy hatalmas ház előtt parkolunk le. Már kiszállva az autóból meglátom a sílifteket és a pályákat, de most nem tud lekötni. Próbálok Anna közelébe férkőzni, de mintha direkt csinálná folyton meglép előlem. A ház hatalmas, amikor azt mondja mindenki keressen magának szobát most nem cselekszem. Ő már biztosan választott, nem hibázhatok még egyszer. Próbálom türelmesen kivárni, hogy visszaérjen, mert éppen az emeleti folyosón láttam eltűnni egy szobában amikor Rob lép elém.

- Neked mi a franc bajod van? Miért nem jöttél velünk? Ennyire nem lehetsz hím soviniszta, Anna jól vezet.

- Tudom – vágom rá azonnal. – Elfelejtettem, hogy kocsival jött, arra számítottam, hogy majd beül mellém, de mire leesett már elindult. Haragszik?

- Nem tudom, de szomorúnak tűnt. És egész úton alig szólalt meg.

Akkor a baj nem kicsi. Mert arra már rájöttem, hogy ha nem beszél az jót nem jelent. Rob lelkendezik a bárról, de amikor felfedezi Kris-t az egyik ajtóban rögtön felé indul. Én is körbelesek és látom, hogy Anna végre felbukkan a lépcsőn. Valóban szomorúnak tűnik, elgondolkozva néz maga elé én meg még mielőtt újra eltűnne eléállok.

A kérdésemnek mintha örülne, de továbbra se beszél, csak mutatja az utat. A deszkát már elraktam az egyik szerintem direkt síléceknek kialakított helyre, így megragadom a bőröndöm és követem. A szoba tetszik, sőt… az ágy mérete egyszerűen lenyűgöző. Tudom, hogy valamit mondanom kéne, de csak bámulok rá mert csodaszép. Láttam már kiöltözve, bikiniben, falatnyi fehérneműben, sőt anélkül is, de mégis újra és újra elámulok tőle. Most farmert visel, ami úgy feszül rá, mintha a saját bőre lenne, egy kötött pulcsit és csizmát. De ezt is olyan természetes eleganciával, mintha minimum egy díjátadóra indulna. Amikor bejöttünk becsuktam magam után az ajtót, kintről beszűrődik a többiek zaja, de csak rá koncentrálok. Ő viszont kerüli a tekintetem. Aztán egyszercsak megszólal.

- Kicsomagolok neked. – Ezen annyira megrökönyödök, hogy már csak azt látom amikor felnyitja a bőröndöm. Hirtelen kapok észbe, ebből elég.

- Anna abba hagynád ezt? – kérdezem mire felém fordul.

- Nem akarod, hogy… - annyira szomorúnak tűnik. Nem értem. A repülőtéren még minden rendben volt.

- Gyere ide, - paskolom meg magam mellett a helyet. De csak megrázza a fejét.

- Jó nekem itt, mond csak.

Nem tudom mit kéne mondanom, de mivel úgy gondolom a különkocsi miatt ilyen egy bocsánatkéréssel kezdem amit rögtön belém folyt.

- Jó, nem gond… - feleli, de közben az arca megváltozik és szinte megijeszt. Felpattanok, és amikor elé lépek fájdalom suhan át a szemein. Valami nagy baj van. Magammal húzom és az ölembe vonom. Hozzám bújik, de ez most nem olyan, mint máskor. Mintha védelmet keresne. Újra felemelem a fejét és a szemébe nézve folytatom.

- Sajnálom, hogy külön kocsival jöttünk. Mire észrevettem, hogy te másikban ülsz már elindultál. Elfelejtettem, hogy te azzal érkeztél.

A pillantása azonnal megváltozik, mintha csodálkozna azon amit mondtam.

- Akkor csak azért nem ültél hozzánk? – kérdezi, a hangja reménykedőnek tűnik és mintha már nem lenne olyan sápadt.

- Hát persze, miért te mit gondoltál? – nem válaszol. Elgondolkozva néz rám, mintha akarna mondani valamit, de meggondolja magát. Én viszont kíváncsi vagyok. Persze nem válaszol, inkább ő is egy kérdést tesz fel, és végre rájövök mi a gond. Hogyan képzelheti, hogy meggondoltam magam? Hogy nem akarom őt?! Mert szerintem ez áll a háttérben. Elmondom mit találtam ki és pillanatok múlva már boldogan és kissé szégyenkezve mosolyog rám. Úgy tűnik minden rendben van, és amikor megcsókolom olyan intenzitással viszonozza, hogy elborulok az ágyon. Na nem mintha bánnám, sőt, még szorosabban ölelem és élvezem, hogy a combjai a két oldalamra csúsznak. Próbálok a pulcsija alá férkőzni, már éppen sikerülne amikor váratlan dolog történik. 

(Anna szemszöge)

Arra gondolok, hogy ha kicsomagolok neki legalább ebben a pár napban mellettem marad. Sajnos egy fél pillanat múlva rá kell jönnöm, hogy ő ezt nem akarja. Tehát ennyi volt. Végülis a reptéren is én ugrottam a nyakába, és nem ő az enyémbe.

- Sajnálom… - mondja, és már sejtem mi következik. Mindjárt közli, hogy mégse akar engem. Vagy legfeljebb csak erre a pár napra. Belegondolva, még ebbe is belemegyek, mert ha most kimegy ezen az ajtón azt nem bírom ki. Érzem, hogy a pánik összeszorítja a torkomat. Próbálom legyűrni, de nem sikerül, veszek egy nagy levegőt, de mire megszólalnék, hogy oké, értem én, nem kell mentegetőzni már előttem áll.

- Mi a baj Cica? – kérdezi, és felemeli az államat. Bámulok a szemeibe, és azon tűnődöm, hogy mi a baj velem. Miért nem kellek neki? Hagyom, hogy magával húzzon, hozzábújok, ki kell használnom minden pici pillanatot, amíg még lehet. Amikor újra megszólal sejtem mit akar mondani, de kiderül, hogy mekkorát tévedtem. Újra elkezdek reménykedni, lehet, hogy csak félreérttettem valamit?

Hülye vagyok, szólhattam volna neki, hogy üljön hozzánk, ahelyett, hogy idióta teóriákat gyártottam. De még mindig van valami ami zavar. Az a mozdulat Salzburgban… Végülis, ha nem kérdezek rá, sose tudom meg, így megteszem.

- Kellan, miért toltál Rob mellé a repülőtéren? – meglepetten néz rám, majd beszélni kezd.

- Mert azt akarom, hogy együtt maradjatok. – Újra összeszorul a torkom, de folytatja. – Tudom, hogy nehéz lesz, de mindenkinek ez lesz a legjobb. Kris-t és Rob-ot így békén hagyja a Summit, és téged se…

- Mi van velem? – kérdezek rá azonnal.

- Ha most kiderül, hogy mi ketten együtt vagyunk – együtt vagyunk ettől a két szótól újra veszett dübörgés támad a mellkasomban – akkor téged elég sokan elítélnének. Mert Rob a haverom, és ő a nagy sztár. Nem akarom, hogy akárhova megyünk az emberek rajtad köszörüljék a nyelvüket és egy perc nyugtod se legyen. Nem is beszélve a rajongóiról… Így mindenkinek jobb lesz.

- Neked nem – vágom rá azonnal, mert biztos vagyok benne, hogy rossz érzés lenne kettőnket együtt látnia.

- Nem, de ez a legkisebb gond. Bízom benned, és talán benne is. Nehéz lesz párszor az biztos, de ettől függetlenül szerintem megoldható. Persze ha te nem akarod, nem muszáj.

Csak ámuldozom, júniusban még éppen ez volt a fő problémája, most meg ő mondja azt, hogy maradjon minden a régiben. Vannak bennem kételyek, nem kevés. Egyrészt nem akarok neki fájdalmat okozni, és szeretnék vele nyilvánosan is együtt mutatkozni. De a mérleg másik serpenyőjében ott van Kris és Rob. Ők se kerülnének kellemetlen helyzetbe, és négyesben is mászkálhatnánk…

- Nem tudom – felelem mire csodálkozva néz rám.

- Mit?

- Hogy elég lesz-e, ha csak titokban lehetek veled. – Felelem őszintén. – De egy próbát megér. Mi lenne, ha amíg itt vagyunk nem döntenénk, csak majd ha visszamegyünk Amerikába?

- Jó – egyezik bele, és rám mosolyog. Én meg arra gondolok mekkora marha vagyok. Mert azzal, hogy felajánlotta ezt a lehetőséget most bizonyította be, hogy szeret. Nem ismerek jobb módját annak, hogy kifejezzem az érzéseimet, mint hogy megcsókoljam. És egyúttal hála a lendületemnek azt is elérem, hogy elterüljön az ágyon, én pedig rajta. Csak néhány másodperc kell és a vágyaink újra elborítanak bennünket, illetve csak borítanának, mert a felhangzó kopogás majd az azonnal nyíló ajtó megakadályoz.

- Hoppá, bocsika… - Gina robban be a szobánkba a tőle megszokott vehemenciával, és bár igyekszem neki a pillantásommal jelezni, hogy jobban teszi, ha villámgyorsan távozik nem teszi.

- Mia sorella, mit mondtál mikor hozzák a vacsorát? Éhesek vagyunk.

- Mennyi idő? – kérdezek rá azonnal.

- Fél hat.

- Akkor fél óra múlva.

- Olyan sokára, akkor talán kéne keresnem addig valami előételt – morfondírozik hangosan.

- Aha – felelem neki. – Arra van a konyha.

- Te esetleg nem kérsz valamit? – újra felé nézek, a szeme vidáman csillog és az ajtó felől kuncogás hallatszik. Szóval szórakoznak velünk. Közelebb hajolok Kellan-hez, amit ő örömmel vesz, közben megkaparintom az egyik díszpárnát és egy gyors félfordulat után már hajítom is az ajtó felé.

- Kifelé… - ahogy sejtettem kint hatalmas nevetés harsan, de szerencsére az ajtó bezárul.

- Nincs kulcsunk? – kérdez rá a szerelmem, mire visszanézek. Káromkodni kezdek, mert határozottan emlékszem, hogy amikor ideértünk még volt.

- Mi a baj? – néz rám, lévén nem értette amit mondtam.

- Elvitték. Nem tudom melyik, de délután abban a zárban még volt egy kulcs.

- Akkor ez így fog menni ezután – kérdezi beletörődően, én meg vigyorogni kezdek.

- Neeem.

- Hanem? – a lehető legközelebb hajolva, mert ugye itt a falnak is füle van tudatom vele, hogy mit találtam ki. Az arcán azonnal megjelenik egy hatalmas mosoly. Aztán megcsókol. Én is. Újra ugyan ott tartunk, de ezúttal a betolakodó még csak arra se veszi a fáradtságot, hogy kopogjon. Mauricio, akivel már tele van a hócipőm, toppan be, és próbál rávenni, hogy menjek ki a nappaliba. Azt persze már nem várja meg, hogy odaérjek az ajtóhoz, gondolom látszik az arcomon, hogy mi lesz ha utolérem. Megállok, körbenézek, majdnem az egész banda engem bámul.

- Legközelebb akkor merjetek bejönni, ha itt az ételszállító. De csak kopogás után. Ja, és kérem vissza a kulcsot.

- Minek az neked? – jön a kérdés, de nem várom meg ki tette fel, becsukom magam mögött.

Kellan mosolyogva ül az ágyon és széttárt karokkal csalogat, aminek azonnal eleget is teszek. Megcsókolom, de utána kelletlenül bár, de felállok.

- Nincs sok időnk, mert az időzítés nagyon fontos. Szóval most kicsomagolunk, egy táskába beleszórjuk a legszükségesebbeket, és mindenáron tartjuk magunkat a tervhez.

- Oké. És alkalomadtán bosszút állunk rajtuk. – vigyorog gonoszan.

- Az biztos –  helyeselek én is.

Pár perc alatt minden kikerül a bőröndjéből, és berakom a holmijait az enyémek mellé. Határozottan tetszik így, egymás mellett a kettőnké. A becsomagolás csak pár mozdulat, már fordulok is vissza felé. Kissé zavartan áll előttem.

- Igen? – kérdezek rá a problémára.

- Az a helyzet, hogy elfelejtkeztem az ajándékodról.

- Milyen ajándékról? Hiszen elküldted Rob-bal.

- Csak az egyiket…

- Kellan az bőven sok volt. Tényleg még nem is mondtam. Köszönöm. Gyönyörű.

Átölelem a nyakát és megcsókolom, amit ugyan viszonoz, de a karjait nem érzem magam körül. Ez furcsa. Aztán a rejtély gyorsan megoldódik, mert ahogy próbálom összefűzni az ujjainkat kiderül, hogy ez lehetetlen. Kíváncsian húzom elő a kezeit, mindkettő foglalt. Az egyikben egy kisebb, a másikban egy nagyobb, lapos doboz van.

- Te is kettőt adtál – emlékeztet. – Nincs ellenkezés. Boldog karácsonyt, még egyszer.      

Nem akarom elrontani a kedvét, és eszembe jut, hogy így én is elővehetem azt amit eddig a pólóim közé rejtettem.

- Jó, - nyújtom a kezem. – Had lássam.

Először a kisebb, de nehezebb csomagot bontom ki, és boldogan lapozok bele. Tehát megjegyezte mivel tud levenni a lábamról. Aztán a nagyobb következik és felnevetek amikor meglátom mit rejt. Egyszerűen lenyűgöző, a színek, az anyagok és még a méretemet is eltalálta. Egymás után kiszedek minden darabot. Van benne szexis, sportos, és kicsit nagymamás is, amire azonnal meg is kapom a magyarázatot. Ez a pasi egy élmény. És én úgy szeretem.

Mivel tudom, hogy az időnk véges én is bevallom, hogy készültem, nem fogadom el a tiltakozását, szerencsére az arcán azt látom, hogy tetszik neki a meglepetésem. Megcsókol köszönetképpen, és már megint kopognak. Ezúttal senki se jön be, csak Angie kiabál, hogy itt az ételszállító. A kezébe nyomom a csomagot, és mutatom neki, hogy induljon. Én felkapom a kabátom és a nappaliba megyek. Azonnal röpködnek a megjegyzések, hogy fel vagyok öltözve, az hogy lehet, de csak mosolygok rajtuk. Korábban kell felkelni annak aki ki akar babrálni velem.

A tornácról kinyitom a kaput, látom, hogy Kellan éppen elhelyezkedik a kocsiban. Üdvözlöm az ételszállítókat, mutatom nekik, hogy hova pakoljanak, átnyújtom a borravalót, megegyezünk, hogy holnap mikor jönnek az edényekért. Ahogy számítottam a többiek figyelmét elterelik a felszálló illatok, így senkinek se tűnik fel, hogy újra kifelé indulok. Már éppen behúznám magam mögött az ajtót amikor felfedezek valamit a fogas alatti szekrényen. Visszalépek, majd sietve távozom.

Bepattanok a kocsiba, és a két ülés közé ejtem a szerzeményeimet.

Kellan mondatára felnevetek, és boldogan gurulok ki a kapun. Ez a mi éjszakánk és senki se tudja megakadályozni, hogy kettesben töltsük.

(Kellan szemszöge)

Gina érkezésének egyáltalán nem örülök, hát még amikor rájövök, hogy az ajtó két oldalán valószínűleg többen is állnak. Anna arca is eléggé mérgesnek tűnik, és egy párna segítségével eltávolítja a húgát. Végigfut rajtam, hogy ha ez így lesz minden nap akkor valakit belefolytok a város tavába. Valószínűleg lesz segítségem, mert egyszercsak a hanglejtéséből ítélve káromkodni kezd. Nem értem, de gyorsan elárulja, hogy érkezéskor még volt kulcs, szóval valaki, vagy valakik direkt vitték el. Hát ez nem tetszik. Na nem mintha szégyenlős lennék, de azt nem akarom, hogy valaki alkalmatlan pillanatban nyisson ránk és akár csak egy pillantást is vessen a szerelmem meztelen testére. Mert, hogy az lesz abban biztos vagyok.

De persze nem is ő lenne az, ha nem gondolt volna erre is előre. Attól amit a fülembe suttog egyre jobb kedvem lesz, a felvázolt lehetőség több mint amit reméltem. Imádom, hogy ilyen előrelátó. Amire szükség is van, mert még rendesen megcsókolni se tudom, mert most meg az unokatestvére állít be hívatlanul. Nem tetszik, hogy itt hagy, de miután kiosztja a kinti bandát visszajön hozzám. Igaz csak egy újabb csók erejéig, utána határozottan a tudomásomra hozza, hogy dolgunk van. Oké, egy órát kibírok. Talán…

Gördülékenyen dolgozunk együtt, én a kezébe adom a ruháimat, ő a szekrénybe pakolja. Még jó, hogy így van, mert a bőrönd alján ott lapul a két csomag. Elrejtem a kabátom alá és immár a ma esti holminkat rakja egy táskába. Fogkefe, tusfürdő, fehérnemű, plusz póló. Nem kell sok minden. Amikor látom, hogy végzett úgy érzem itt az ideje, hogy átadjam a pótajándékokat, mert azok után, hogy mit kaptam tőle, el kell fogadnia. Persze szabódik, de határozott vagyok, ő meg a jelek szerint kíváncsi, legalábbis a szemei csillogásából erre következtetek. A könyv megint jó választásnak bizonyult, ami jó, mert akkor ezt a jövőben többször is bevethetem. Amikor kinyitja a másik dobozt feszülten figyelem a reakcióját. A végén mivel rengeteg mindent vettem a fehérneműk kimaradtak a csomagból, és csak a hálóruhákat pakoltam be. Tetszik ahogy felkacag.

- Ezt miért kapom? – kérdezi. – És miért ennyit?

- Ezeket azért, hogy nehogy megfázz, ha nem vagyok veled. – mutatok a pizsamákra, amelyek valami puha bolyhos anyagból vannak, és mindkettő hosszú ujjú. – Múltkor azt mondtad sokszor ruha nélkül alszol, nem akarom, hogy megint megbetegedj. Ezeket - intek a rövidnadrágos, de nem túl szexis darabok felé – azért, hogy ha egy lakosztályban lakunk Rob-ékkal legyen mit felvenned.

- Mi bajod azokkal amik eddig rajtam voltak? – kérdez rá azonnal.

- Túl aprók – morgok az orrom alatt. Csak ne legeltesse rajta senki a szemét, még a haverom se.

- És ezek – emeli maga elé az egyik falatnyi kis hálóinget, mire vigyorogni kezdek. – Ezek nem aprók?

- De, de ezeket csak előttem viselheted. – Aztán észbe kapok, ez a mondat félreérthető, nem akarom, hogy azt gondolja meg akarom szabni mit vehet fel. – Illetve szeretném, ha csak előttem viselnéd.

- Jó - feleli, és megcsókol. – De ez három ajándék, úgyhogy ezt is el kell fogadnod.

Ezzel kapok egy kisebb dobozt. Összeráncolom a homlokom, de már megint beveti azt a szempilla-rezegtetést aminek nem tudok ellenállni. Amikor meglátom az órát elkerekedik a szemem. Ránézek, kíváncsian néz vissza.

- Tetszik?

- Hát persze, de ez… - egy Patek Philippe karóra az amit bámulok éppen. Ez a nő nem garasoskodik, ha ajándékokról van szó – nagyon drága.

- Kérlek… - megint kezdi. – Rob-nak is vettem egyet ő elfogadta. Neked is el kell.

Most erre mit mondjak, a szája már durcásan összeszorul és a homlokát is ráncolja. Oké, most nem rontom el a kedvét, de erről hamarosan el kell beszélgetnünk.

- Köszönöm. – Mintha valami varázsszót mondtam volna ki az arca felderül, megcsókolom, és már megint kopognak. Kivételesen örülök neki. Felkapom a kabátom, látom, hogy valamit még elrejt a táskában majd a kezembe nyomja a kulccsal együtt.

- Menj, - mutat az erkélyajtóra. – Sietek.

Halkan nyitom ki, micsoda szerencse, hogy pont a teraszra nyílik. Körbenézek sehol senki, a lehető leghalkabban és villámgyorsan ülök be a kocsijába. Az anyósülésre. Szívesen kipróbálnám a kicsikét, de nem akarom, hogy azt higgye nem bízom a vezetésében. Hallom a hangját, mosolyog, beszél az ételszállítóval, majd befelé a többiekhez. Türelmetlenül várom, hogy végre jöjjön. Nem kell sokáig. Beül a kormány mellé, és még világítást se kapcsol úgy tolat ki. Hallottam a csörrenést, de csak most figyelek fel arra mit ejtett az egyik rekeszbe. Kulcsok.

- Elhoztad a kulcsaikat? – kérdezek rá a nyilvánvalóra.

- Aha, ott voltak szem előtt. Bár egy hiányzik, szerintem Walter-é, de nem hiszem, hogy ő elindulna utánunk. Igaz, így reggel időben vissza kell jönnünk, de ma senki se zavarhat bennünket.

Előkapja a telefonját, hallom ahogy kikapcsolja, és is sietve így teszek. Rám mosolyog, és felém nyújtja a kezét. Összefonom az ujjainkat, így megyünk pár percig, aztán elhúzza, és bekanyarodik egy kivilágított épület elé.

- Megérkeztünk…

(Rob szemszöge)

Miután beszéltem Kellan-nal megnyugszom, hogy nincs nagy baj, nem is foglalkozom többet a dologgal, mert a figyelmemet Kris köti le, aki az egyik földszinti szobából integet. Elindulok felé, de megállít.

- A táskák – mutat a halomban álló csomagokra, úgyhogy előhalászom belőle mindkettőnkét és úgy lépek be ideiglenes birodalmunkba.

- Az anyát… - bámulok a hatalmas ágyra. Távolról is látszik rajta, hogy strapabíró darab és egy pillanat múlva már azt is tudom, hogy a matrac is tökéletes. Ugyanis egy mozdulattal, na nem durván, dobom rá a szerelmemet és ugrom mellé. – Kicsim, jól választottál.

Hanyatt vágom magam egy magamra húzom ami ellen nem tiltakozik.

- És a fürdőt még nem is láttad – súgja két csók között. Nincs időnk belemerülni a témába, mert megjelenik Tom, hogy ő olyan szomjas… Követjük a pulthoz, ahonnan Bobby a jelek szerint érkezésünk óta nem mozdult el, arcán hatalmas áhítattal ecseteli, hogy ez lesz az eddigi legjobb szilveszterezésünk. Nincs kétségem, nagy valószínűséggel igaza lesz. Egyre többen szivárognak le a nappaliba, úgy tűnik a hangulattal nem lesz gond. A párok is keverednek és a két olasz szépségnek hatalmas sikere van. Bár Angie-re Jay kizárólagos igényt tart, és a csaj se tiltakozik. A másik lány azonban szinte keresztülnéz a barátomon, pedig még őt még sose láttam ilyennek. Kihúzza neki a széket, megkérdezi hozhat-e neki valamit inni, de nem nagyon értékeli. Úgyhogy Tom kis idő múlva mellém somfordál és csalódottan nézi imádata tárgyát, aki éppen Kiowa-val nevetgél.

- Nem értem én ezt, - panaszkodik – Anna azt mondta félénk…

- Ki, Chiara? – kérdezi a mellénk lépő Gina. A bólintására felnevet. – Akkor szórakozott veled. Chia nem szereti a tesze-tosza férfiakat.

- Szóval átvágott. Khm… - az arcán gonosz mosoly látszik, ez nem szokott jót jelenteni.

És nem is jelent, de nem igazán figyelek oda. Marcus-szal beszélgetek amikor Anna hangját hallva felé fordulok. Mérgesnek tűnik, de a ruhája és a haja elég zilált, úgyhogy megnyugszom, valószínűleg rendezték a félreértést Kellan-nel. Pár perc múlva aztán újra előjön, ezúttal közli, hogy megjött a vacsoránk. Két fehérruhás alak érkezik és egy fal mellé tolt asztalt zsúfolásig megpakolnak mindenfélével. Hirtelen az egész banda a nappaliban terem, alig teszik ki a lábukat, már meg is rohamozzuk a letakart tálakat. Van pár olyan edény is ami alatt olyan melegítő izé ég, és csak most tűnik fel, hogy mellette ott egy csomó tányér és evőeszköz. Farkaséhesnek érzem magam, és ezzel nem vagyok egyedül. Először azt kóstolom meg amit felismerek, a csirke isteni. Mikor másodszor is szednék tanácstalanul bámulok, mert egy csomó mindenről nem tudom micsoda. Viszont ugye itt a „barátnőm” aki ilyen esetekben a segítségemre szokott sietni, most is kíváncsian nézek körbe, de sehol se látom.

- Srácok Anna hol van? – többen is kíváncsian körbenéznek, aztán nagy mosolygás közepette a bezárt szobaajtóra mutatnak. Kiabálva szólongatjuk őket, mert persze Kellan sincs sehol, de semmi válasz.

- Na jó, azért enni kijöhetnének, - pattan fel Luca és kopogás nélkül benyit.

- Solo, légy szíves… itt nincs senki – fordul felénk.

Mindenki döbbenten mered rá, aztán Mauricio elenged egy olasz tirádát, és sejtésem szerint nem imádkozik.

- Tudtam, hogy valamiben töri a fejét. Srácok – néz a Gádor fiúkra – mit jelent az a szó, hogy zimmer?

- Szoba – jön az azonnali válasz, ő meg tovább mondja a magáét.

- Most mi van? – a srác előkapja a telefonját, sőt Jay is nagy vigyorogva, mint aki sejti miről lehet szó.

- Kikapcsolta… - morog az olasz, majd újra tárcsáz.

- Kellan is… - nevet Jay.

Az eltűntek szobájából zene hallatszik, mire Gina felugrik és odarohan. Aztán kezében egy mobillal visszajön.

- Itt hagyta – néz a rokonaira kétségbeesve. – Még sose csinált ilyet…

Én még mindig nem értem miről van szó, és ennek hangot is adok. Erre Mauricio elmeséli, hogy amíg Anna be volt zárva beszélt valakivel telefonon, valószínűleg szobát foglalt, most meg leléptek a haverünkkel együtt. Többen is felnevetnek, és elhangzik pár gondolat arról, hogy vajon miért is tehetették ezt. A kedélyek lenyugodnak, mindenki visszatér a vacsorájához, és szokatlan módon valamennyien korán elálmosodunk. Legalábbis akik a párjaikkal érkeztek. Én is követem Kris-t aki a fülembe súgja, hogy talán ki kéne próbálnunk a fürdőkádat. De azért mielőtt megtennénk leellenőrzöm, hogy az ajtó biztosan zárva van-e. Ezzel a bandával sose lehet tudni….