Sziasztok!

Kissé nehezen tudom megfogalmazni azt az érzést, amit pár órája átéltem. Ma délután egy órakor végre újra átléphettem kis lakásunk küszöbét. Tudom hosszú volt a hallgatás, elnézést kérnék érte, de majd mindjárt rájöttök ti is, hogy nyomós okom volt erre. De először a köszönet. Ezt már jópárszor kiveséztem, az Internet arctalanságot biztosít, nem ismerjük egymást egyikőtökkel se, mégis amikor felléptem a blogomra tizenhat megjegyzés és még négy érdeklődés a chatbe várt rám. Igazán hálás vagyok érte, mert ez egy kicsit javít a hangulatomon. Köszönöm, hogy aggódtatok értem, így ismeretlenül, most már csak annyit kérek, hogy (bár egyáltalán nem vagyok vallásos) imádkozzatok értem. Mert a dolgok jelen állása szerint csodára van szükségem. Nem, nem vagyok halálos beteg, csak majdnem. Az állapotomat egyelőre stabilizálták, de bár nem akarlak ezzel untatni titeket, rövid magyarázat.

A balesetem után voltak gondjaim a vesémmel, de jól éreztem magam. Mielőtt mehettem volna dolgozni, még elküldtek egy laborvizsgálatra. Ennek az eredményét kaptam meg március 16-án, és ez miatt vonultam be másnap kórházba. Ma engedtek haza három hétig. Kemény napok állnak mögöttem, az állandó vizsgálatok, kezelések, a hozzám nőtt infúziós állvány volt a pozitívabb része a dolognak. A rosszabb az, hogy egy hét után mentővel a főváros egyik intézményébe küldtek, és ott már nem hitegettek. Addig is elhangzott párszor az a T-betűs szó. T, mint transzplantáció, de ott a főorvos közölte, hogy tiszta haszon, hogy van két húgom, és jó lenne, ha másnap befáradnának, és mielőbb kiderítenénk, hogy alkalmas-e valamelyikük donornak. Gondolom a reakciómat sejtitek. Sírógörcs.

Nem a fájdalomtól féltem, és félek. De végigfutottak rajtam a lehetőségek. Egy – életem végéig kezelés, lemondás…, Kettő – veseátültetés, benne a kockázat, hogy nem fogadja be a szervezetem, de a testvéreim közül valamelyik, vagy akár mindkettő életébe is gyökeres változás, és együtt élni a tudattal, hogy ha valami komplikáció lép fel arról közvetve én tehetek. Három – feladom, és akkor…

De nem ilyen fából faragtak, és szerencsére a szüleimet se. Az már biztos, hogy ha arra kerülne a sor, mindkét húgom alkalmas és kész is nekem adni a veséjét. De egyelőre, bár kérdéses, hogy ez az állapot meddig lesz így talán van remény. Kicsit összeraktak, marokszámra eszem a gyógyszereket, a súlyom 55 kiló, ami a 174 centis magasságomhoz hát… (Voltam már jobb bőrben). Lelkileg padlón voltam, most kb. a padlótól öt centire vagyok. Minden tagom fáj, de ha a fene - fenét eszik is, rendbe fogok jönni.

Az írás, tudom, most ez az utolsó ami számít, de jólesik. Kikapcsol, nem törődöm olyankor semmivel, csak próbálok elveszni egy olyan kitalált világban ahol a dolgok jók. Teleírtam egy füzetet, vannak használható és olyan részek is amelyeket soha nem fogok kiadni a kezemből, mert süt belőle a depresszió. A családom, a párom mellettem áll, és úgy néz ki, talán ezt is megúszom. Talán...

Az első amikor hazajöttem a laptopom megtámadása volt, valószínűleg ez már tényleg függőség, de muszáj volt fellépnem. Láttam mennyi új fejezet született közben, így a mai estém ezek olvasásával fog eltelni. Végre.  

És éppen ez miatt hosszú fáradtságos munkával bepötyögtem a következő fejezetet, (fáj a kezem a rengeteg szurkálástól), de nem tudtam tovább várni. Gondoltam ezzel is megköszönöm, hogy az eszetekbe jutottam. Úgyhogy kis hervasztó üzenetem alatt ott a friss.

Dicta

Ui: Mégegyszer köszönöm: Andi, Szanduss, Évi, Lylia, SZ, GK, Böbe, Titti, Judit, Ria, Detty, Kolett, Rennie, Sophie, Inve, Roni, Katabanya.