123. Programváltozás…

Sziasztok!
Tegnap elmaradt a friss, mert ugye ünnepek... a locsolást megúsztam, a családtagjaim már tisztába vannak azzal, hogy ne is próbálkozzanak mert iszonyat hisztis leszek. Az egészségügyi állapotom stagnál, csak kis mértékben javult, de igyekszem úgy hozzáállni, hogy legalább nem romlott.
Ami a kapott komikat illeti nagyon köszönöm. Lehet, hogy mostanában kicsit túlságosan is boldogságos a helyzet, ez illik a történet folyamatába, de ne aggódjatok azért nem lesz ez mindig így. Ria a kérdésedre válaszolva igen, ha ezt befejezem jön a folytatása ugyanezekkel a szereplőkkel, mert az élet megy tovább és még sok mindent tartogat számukra. Sophie te csak tanulj, majd ha lesz időd írsz, ez most fontosabb. Andi az oldalad befoltozása megtörténhet, bár... Szanduss, ha velem valaki 2 vödörrel próbálkozott volna már nem élne. Utólag is mégegyszer kellemes ünnepeket, a hétvégén ballagóknak napos időjárást, az érettségihez meg egy kalappal. Ezzel a fejezettel kilátásba helyezem azt, amire már jópáran vártatok, remélem örültök neki.
Dicta


(Anna szemszöge)

Miután otthagyom Kellan-t a fürdőben a konyhába megyek. Hamarosan megérkeznek az ételszállítók a vacsorával és a plusz melegen tartókkal, úgyhogy most már nyugodtan befejezhetem a főzést. Ahogy az elmúlt napokba most is Sandy ér le először, és mint mindig felajánlja a segítségét. Most elhárítom, magamnak sincs sok dolgom inkább leültetem a szüleimhez. A banda lassan szivárog vissza,  jó fél óra múlva az étel a tálalón, mindenkinek van itala, úgyhogy elrohanok lezuhanyozni. Rekordgyorsasággal mosom és szárítom meg a hajam, villámsmink és állok tanácstalanul a szekrény előtt. Nem akarok kiöltözni, mivel tudom, hogy Kellan milyen stílusú ruhákat részesített eddig előnyben rajtam olyat választok ami hátul nyitott. Helyes döntés volt, amit hamarosan el is suttog a fülemben, miközben a tenyere a hátamat simogatja, és egyre szorosabban von magához. Kívánom. Megint. Elég csak hozzám érnie és a vágy villámként cikázik át a testemen, de nem ez a jó időpont. Ő is tudja, én is tudom, de azért pár percig kínozzuk egymást azzal, hogy csak csókolózunk. Aztán az órájára esik a tekintetem -azt viseli amit tőlem kapott karácsonyra- és felfedezem, hogy milyen késő van. Kézen fogva lépünk ki a nappaliba, ahol a barátaink már teljes létszámban megjelentek. Elvégzem az utolsó simításokat, lekapcsolom a neonokat, csak a falikarok és a mécsesek világítanak. A torta a zsúrkocsin, pezsgősüvegek a vödörben, poharak a tálcán. Mindent jónak ítélek, úgyhogy irány az emelet. Elég csak egyet kopognom már nyílik is az ajtó, Taylor néz szembe velem, de Gina ott kukucskál a háta mögött. Mosolyognom kell, mind a ketten olyan izgatottak.

- Mehetünk? – kérdezem, bár szerintem nem is tudnám tovább visszatartani. – Oké, be kell hunynod a szemed.

- Ne már… - tiltakozik azonnal.

- Nyugi, csak a lépcsőig. – Belemegy, én egyik, a párja a másik oldalon fogja a kezét. Hihetetlen, 18 éves. Mintha nem is olyan régen lett volna amikor azt a hangosan ordító bőgőmasinát hazahozták anyáék Firenzéből, merthogy ott született. Először igen idegesített, kellett pár nap amíg megszoktam, hogy ő van. Talán akkor vett le a lábamról amikor álltam a kiságya mellett a rácsokon bedugtam a kezemet, ő meg valószínűleg véletlenül, de megszorította az ujjamat. Attól a pillanattól kezdve, bár sokszor bosszant, sőt néha az őrületbe kerget, de szeretem. Ő mindig az én kishúgom marad.

Most esik csak le, hogy kicsit elméláztam, mert megszorítja a kezemet és kicsit oldalba bök.

- Kinyithatom végre? – Türelmetlenség, Georgina Salti a neved.

- Igen piccola, boldog születésnapot.

Figyelem az arcát, először körbeles, a látvány valószínűleg elnyerte a tetszését, aztán a nappali közepén álló emberekre néz, és egy apró sikkantás jelzi, hogy felfedezte a szüleinket. Csak remélni merem, hogy nem zuhan le a lépcsőn, mert iszonyatos sebességgel száguld és veti magát apa nyakába. Én is követem, ő pedig a csak négyünk által érthető magyar-olasz vegyes nyelven újságolja el, hogy milyen volt a napja. Hogy mindenki felhívta és gratulált, kapott egy csomó virágot, Taylor egy nagyon szép gyűrűt ajándékozott neki. Mikor apa felhördül megnyugtatja, hogy nyugi, ez nem „olyan” gyűrű. Elpanaszolja, hogy a többiek ajándéka viszont még várat magára, mert én megtiltottam, hogy odaadják. Beletelik egy kis időbe mire az elapadhatatlan szóáradatnak ideiglenesen vége szakad, akkor elsőként Luca kiragadja, megölelgeti, és felköszönti. Aztán őt követik a többiek, legnagyobb meglepetésemre kivétel nélkül mindenki, még aki csak itt ismerte meg is ad neki legalább egy doboz édességet. A tortát biztonságba helyezem, majd vacsora után megvágjuk, de a pezsgőket felbontjuk, hogy koccintani tudjunk. Páran a segítségemre sietnek, így pár pillanat alatt mindenkinek a kezében ott az ital amit az immáron nagykorú húgom egészségére fogyasztunk.

- Gina a szüleidtől nem is kapsz ajándékot? – fordul hozzá csodálkozva Sabine, de amikor megtudja, hogy az már karácsonykor át lett adva, és főleg, hogy mit is kapott nagyra kerekedik a szeme.

A vacsora zökkenőmentesen telik, már hozzászoktunk a svédasztal jelleghez. Segítek szedni, kicserélem a megürült csévéket, majd mikor már mindenki szedett én is asztalhoz ülök. A palacsinta nagy sikert arat, el kell mesélnem, hogy készül, mert odaát ugye teljesen más a tészta állaga. Csupa olyan dolgot kértem amivel nem lehet gond, de mégis mindenki ízlésének megfelel. Miután mindenki jóllakott Ash és Kris segítségével leszedjük a tányérokat, egy pillanatig el is csodálkozom, hogy mióta ilyen háziasak a lányok. Aztán jön a nap fénypontja. Legalábbis pár édesszájú szemében biztosan. Gina kedvence a Fekete-erdő meggytorta, így azt rendeltem. Már a szeletelés közben meggyőződök arról, hogy jó választás volt, mert a késre tapadó tejszínt gyors mozdulattal az ujjaimra, majd onnan lenyalogatva a számba juttatom. Persze a figyelmemet nem kerüli el Kellan éhes tekintete amit rám vet, és abban is biztos vagyok, hogy nem az édesség után vágyakozik. A másik akinek a szeme kifejezetten csillog az Rob. Extra vastag szeletet vágok neki és nyújtom felé a tányért.

- Az övé miért nagyobb, mint az enyém? – hisztizik azonnal Max.

- Azért mert jó fiú volt és most nem szőrös – felelem azonnal.

Megborotválkozott, és mivel ismerem már annyira, hogy tudom mennyire utál megszabadulni a borostájától értékelem a gesztusát.

- Én se vagyok szőrös… - hívja fel rá a figyelmemet a legfiatalabb Gádor fiú, úgyhogy kicserélem a tányérját egy másikra. Ami már megfelel az ízlésének. És a hasának.

Jól elbeszélgetünk, apának amennyire látom nagyon szimpatikusak az angol srácok, főleg Sam. Legfőképpen az, hogy már nős, amit azonnal Luca és Mau orra alá dörzsöl. Előbbi, csak mosolyog, utóbbi közli, hogy ő aztán nem hajtja igába a fejét. De amennyire látom azért Nikki-t nem nagyon engedi el a közeléből.

Anya Jay-jel és Kellan-nel beszélget, amíg a srácok fürödtek elárulta, hogy nem csalódott, mert mindkét fiú átlagon felüli. Én is így gondolom, Jay nagyon jó barát, akinek örökké hálás leszek, hogy ott volt velem Vegas-ban. Ha nincs lehet, hogy nem lett volna bennem elég bátorság és mindig félve mondanám ki még a város nevét is. Így viszont új emlékeket ajándékozott nekem, és bár kitörölni nem tudom a veszteséget, de talán egyszer majd elhalványul. Kellan pedig… mit mondhatnék, szeretem. Úgy érzem, mintha mindig rá vártam volna, és most, hogy megtaláltam, tisztáztuk a félreértéseket bízom a jövőben. Amiben ő a fő helyen szerepel.

Nekem is feltűnik, hogy anya egyre többet mocorog, dörzsölgeti hol a kezét, hol a lábát, de nem akarok én lenni az aki felhívja a figyelmét arra, hogy pihennie kéne. Szerencsére a mozdulatok apa figyelmét se kerülik el.

- Szívem azt hiszem ideje mennünk, öregek vagyunk mi már ehhez – mutat nevetve a nappali egyik részében táncoló fiatalságra.

- Igen, reggel úgyis korán akarunk indulni – hagyja helyben ő is, úgyhogy segítek neki felállni. A kérdésére, hogy mikor visszük haza a lányokat kész válaszom van. Igaz ezt még nem osztottam meg másokkal, de mivel mindenki körénk gyűlik már nem is kell. A kedvesem arcán boldog mosoly villan fel amikor megemlítem, hogy szeretném, ha velem tartana, Taylor azonban nem ilyen boldog. Van B-tervem, mert várható volt, hogy szeretnének minél több időt együtt tölteni, de azt  is keresztülhúzza valaki.

(Kellan szemszöge)

Megmelengeti a szívemet, hogy Anna azt akarja menjek vele haza a családjához. Eddig, ha az aktuális barátnőm erre kért mindig húzódoztam, de vele egészen más a helyzet. A szülei igazán kedvesek, a rokonság már ismert tagjai szimpatikusak, a nagyszülőkkel se lesz gond. És azért az is biztató, hogy meg akarja mutatni a lakását. Megértem Taylor, hogy ő is jönni akar, és nem is csodálkozom, hogy a kedvesemnek azonnal van ötlete arra, hogyan oldhatnánk meg a dolgot. Rob közbeszólásától már nem vagyok elragadtatva, attól meg főleg nem, hogy Anna már a hangjából leszűri, hogy valami gond van. Ez arra utal, hogy túlságosan is szoros kapcsolat alakult ki közöttük, és ez annyira nem tetszik. Ahogy a hír se, hogy hamarosan hívatlan látogatókra számíthatunk. Akkor már inkább menjünk Magyarországra. Döntés egyelőre nem születik, de a lehetőség a fejünk felett lebeg.

Számítottam rá, hogy ő akarja visszafuvarozni a szüleit a hotelbe hiszen egész vacsora alatt figyeltem, így az is feltűnt, hogy nem ivott alkoholt. Megint segítek az édesanyjának, utána viszont nem tudom mit tegyek. Üljek mellé, mint a párja vagy adjam át a helyet az édesapjának, mert ő a rangidős. A probléma megoldódik, én navigálok, mindig közölve merre forduljon. Amikor megérkezünk csodálkozva néz rám, és el is szólja magát, bár szerintem a szülei sejthették, hogy csak az elmúlt napokban járhattam ezen a helyen. Most már azzal is tisztában vannak, hogy nem egyedül.

Azzal búcsúzunk el, hogy pár nap múlva mindenképpen találkozunk, majd visszaülünk a kocsiba. Az épület látványától és attól, hogy szerintem mindketten egyre gondoltunk, mégpedig a tegnapelőtti éjszakára amint lehetőségem van rá megcsókolom. Olyan jó érezni az ajkait, a nyelvünk játékát, hallani azt a halk kis sóhajtást ami elhagyja a száját amikor végül elvállunk egymástól. Már előre félek attól, mi lesz, ha pár napot külön kell töltenünk.

Márpedig ez be fog következni. És én nem tudom miként akadályozhatnám meg. Nem láncolhatom magamhoz, azt nem tűrné. Minden porcikám érte remeg, de a testi vágyon kívül a lelkét is szeretem, hagynom kell, hogy élje az életét. Még mindig úgy gondolom Anna érdekében az a leghelyesebb, ha Rob-bal folytatják a színjátékot. Így mivel a következő hónapokban együtt forgatunk adott a lehetőség, hogy sokat legyünk együtt. Aztán majd kitalálunk valami hihető indokot miért szakítottak, és egy kis idő múlva jöhetek én, aki vigaszt nyújt neki. Addig meg… lenne egy ötletem, de mivel erről az egyről eddig nem beszélt, én pedig megfogadtam, hogy megvárom amíg szóba hozza, egyelőre az az eshetőség elnapolva. 

(Anna szemszöge)

- Nem fog menni. – szól közbe Walter. - Nekünk már másodikán el kell indulnunk, mert hétfő reggel Elisa-val ott kell lennünk a viziten.

Gyorsan töröm a fejemet, hogy mi legyen, de Rob mondata mindent megváltoztat.

- Anna, mi lenne, ha mind mennénk? – kérdezi én meg rögtön ugratni kezdem.

- Nem tetszik a síelés? Ennyi kis sport még nem árthatott meg.

- Hahaha, de viccesek vagyunk – néz rám sértődötten, de aztán az arca elkomorul. Történt valami. Méghozzá valami nem túl jó dolog.

- Mond – kérdezek rá azonnal, mire többen is felkapják a fejüket.

- Pár rajongó felismert bennünket.

Hát ennek nem örülök. Határozottan. Mert hogy valaki ezt felrakja a netre és jönnek a fotósok, az tuti.

- Biztos? – kérdez rá Kris, és látni az arcán a pánikot. A srácok elmesélnek mindent, én meg azon tűnődöm jobb biztosra menni. A szobánkba lépve felnyitom a laptopom, elég csak beírnom a nevét a keresőbe máris jönnek a találatok. Sőt pár fénykép is, igaz elég elmosódottak, gondolom telefonnal készültek. Visszamegyek a többiekhez és megmutatom mire akadtam.

- Kislányom – szólal meg anya. – Ez nem olyan rossz ötlet, Patrick jöhet Budapestre is.

Ezen elgondolkodom. A legtöbb ember arcán azt látom, hogy semmi kifogásuk a változás ellen, van aki direkt örül, ha utazunk. Viszont ugye ez felvet pár kérdést, de ezzel ma nem akarok foglalkozni. Megegyezünk, hogy holnap utánanézek a lehetőségeknek, és majd tudatjuk, hogy mire jutottunk.

Amíg a szüleim elbúcsúznak a többiektől én is csizmába és kabátba bújok, direkt csak belenyaltam a pezsgőbe, hogy el tudjam vinni őket a szállodába. Kellan persze kiszúrja a dolgot és ragaszkodik hozzá, hogy velem jöjjön. Most is segít anyának, kézben viszi a kocsihoz, majd tétovázva néz rám. Nem tudom mi baja, aztán leesik, hogy azon tanakodik hova üljön. Mutatom neki, hogy mellém. Ő irányít, hogy merre menjek, és legnagyobb meglepetésemre ahhoz a szállodához vezet ahol mi is megszálltunk.

- Ide hoztad őket? – bukik ki belőlem a kérdés, mert ezt már délután mondták, hogy ő látott egy hotelt és ott vettek ki szobát. A kérdésem persze nem kerüli el az utasaink figyelmét.

- Ismeritek a helyet? – kíváncsiskodnak, mire közlöm, hogy igen. Rákérdezek melyik emeleten van a szobájuk, és a választ hallva elakad a lélegzetem.  

- Hányas szoba? – fordulok hátra azonnal. Oké, tudom, hogy azóta már takarítottak, és azzal is tisztában vagyok, hogy előttünk is rengetegen megszálltak már itt de akkor is. Furcsa lenne, ha a szüleim abban az ágyban aludnának ahol én vele…

Ez a gondolat valószínűleg Kellan-be is felmerült, mert megkönnyebbülten felsóhajt amikor Davide egy másik számot nevez meg.

A bejáratig kísérjük őket, megígérem, hogy holnap mindenképpen telefonálni fogok és elbúcsúzunk. Átöleli a vállamat és együtt futunk vissza a kocsihoz. Hideg van, a hó megint szállingózik, de amint beülünk magához húz és úgy csókol, mintha soha többé nem akarna elengedni. Nem is nagyon tiltakoznék ha így lenne. A visszautat csendben tesszük meg, én az útra koncentrálok, ő meg elgondolkozik valamin. Méghozzá nagyon mert azt se veszi észre, hogy leparkolok a ház elé. Figyelem az arcát, nem tudom min töpreng, de ráncolja a homlokát ami jót nem jelenthet. Aztán egyszer csak körbenéz, ráeszmél, hogy hol vagyunk és rám mosolyog.

- Miért nem szóltál? – kérdezi.

- Ráérünk. És itt csend van – felelem, mert a kiszűrődő zajokból biztos lehetek benne, hogy ha kinyitjuk az ajtót örülhetünk ha egymás kiabálását meghalljuk.

- Visszamenjünk – néz rám reménykedve, és bár nagy a kísértés megrázom a fejemet.

- Nem. Gyere bulizzunk egyet.

Amikor belépünk ahogy sejtettem a hangulat már igen emelkedett. Szinte mindenki a táncparketten tombol valami régi disco zenére. A kanapékat félretolták, mintha kevesebb lámpa égne, mint eredetileg, érzek némi cigarettafüstöt aminek nem örülök, de ma este nem fogok morogni. A kabátomtól még meg tudok szabadulni, a csizmából is kibújok de a cipőmet megkeresni már nincs időm, mert valaki megragadja a kezem és a tömeg közepén találom magam. Rám is átragad a lelkesedés, énekelünk, táncolunk, ugrálunk. Amikor két erős kar felemel nem értem a dolgot, de egy pillanat múlva cipőt húznak a lábamra. Már mielőtt megfordulnék tudom, hogy ő áll mögöttem, mosolyog és a megpörget.

Fogalmam nincs mennyi ideig megy ez így, néha beiktatunk egy kis szünetet, lecsúszik pár ital, dobálózunk a lufikkal, olyanok vagyunk mint az óvodások, de kit érdekel. Buli van…

(Kellan szemszöge)

Hallgatom a szuszogását, olyan megnyugtató érzés, hogy itt van mellettem. Kivételesen velem szemben fekszik, pár tincs az arcába hullik. Hihetetlen estén vagyunk túl. Amikor visszaértünk rögtön elrabolták tőlem, még ahhoz is Jay segítségét kellett igénybe vennem, hogy a cipő a lábára kerüljön. Órák hosszat táncolt, táncoltunk sokszor szinte az őrületbe kergetett a mozdulataival. Akkor is, ha egy gyors számra rázta a csípőjét eszméletlenül erotikusan. Az meg ha egy-egy lassú számnál ami az idő előre haladtával -és a pia fogyásával- egyre gyakrabban szólalt meg, hozzám simult szinte kínzásnak minősült. Főleg, hogy a keze gyakran tévedt olyan helyekre ahova ennyi ember előtt nemigen volt ildomos. Bár nem hiszem, hogy feltűnt volna bárkinek a dolog, illetve pontosítok, nem hiszem, hogy bárki is olyan állapotba lett volna, hogy feltűnhessen. Amikor azt hittem láttam már Anna minden oldalát, nagyot tévedtem. Mert az a nő aki Mexicoban egy népes bárban az ölembe ült vagy aki abban a semmi kis ruhában elcsábított Atlantic Cityben csak szende szűz volt ahhoz a démonhoz képest akivé tegnap vált. Nem állítom, hogy részeg volt, sőt, bár sokszor eltűnt a szemem elől mégis szerintem nem ivott meg többet öt-hat koktélnál. Az egyik lassú szám után ami alatt sikerült felfedeznem, hogy ha a kezét a mellkasomhoz húzva táncolunk akkor a hüvelykujjammal pont a dekoltázsát tudom simogatni, magával húzott a szobánkba. És ott elszabadult a pokol. Emlékeim szerint az ingemről elröpült pár gomb, az övem nem tudom merre lehet, és most hogy kintről beszűrődik a fény a bugyiját is felfedezem. Az éjjeli lámpán. Igazi vadmacskaként viselkedett harapott, karmolt de nem bánom, mert vele a szex bármilyen formája egy élmény.

Elég volt felidéznem az éjszakát már megvan az eredménye. Érzem, hogy testem egy ponton lüktetve követeli a jussát. Végülis miért ne?

Lassan simogatom az ébrenlétbe, ami szemlátomást neki is tetszik. Igaz most kissé kevesebb hévvel, de újra eljutunk a kielégülésig. Hanyatt fekszem és a mellkasomra húzom anélkül, hogy a testünk szétválna. Örömmel tölt el, hogy hallom ahogy kapkodva veszi a levegőt, majd egyszercsak felül és zavartan néz rám. Nem értem mit mond, így rákérdezek.

- Mi a baj Cica?

- Ezt én csináltam? – kérdezi és gyengéden végigsimít a mellkasomon. Oda nézek, látszik a fogainak a helye. Olyan édes ahogy ráncolja a homlokát és próbálja felidézni a történteket.

- Nem is tudom, megfordultak páran az ágyamban az elmúlt éjszaka, nem emlékszem ki lehetett. – Persze csak ugratom, de ő nem érti a viccet, már szállna le rólam, de nem engedem. Kezeimet a combjára rakva tartom ott. – Hát persze, hogy te voltál, ki más lett volna?

- Ne haragudj… - néz rám bocsánatkérően amire semmi szükség. Az éjszakánk egyetlen pillanatát se bánom. Ez meg is osztom vele, mire gonosz kis mosoly ül ki az arcára. Tartok attól mire készül, de csak mozogni kezd hihetetlen lassúsággal. Nekem azonban nem kell sok, hamarosan robbanásra készen feszülök benne, ő meg…

(Anna szemszöge)

Kicsit zúg a fejem. Zavaró, de sokat javít a helyzeten annak a simogató kéznek az érintése ami lassan halad lefelé a nyakamon. A melleimen. A hasamon. A combjaimon. Amikor aztán eléri azt a pontot amely szinte lángol a vágytól nem bírom tovább felsóhajtok. Halk kuncogás a válasz, a következő pillanatban pedig lecsap a számra. Türelmetlenül húzza végig a nyelvét az ajkaimon, én meg immár nyitott szemmel megadom magam a sorsnak. Válaszul azonnal befurakszik a számba. Aztán máshova is, és cseppet se bánom.

Próbálom normalizálni a levegővételem ritmusát, nehezen megy. A mellkasára fekve lehunyt szemmel hallgatom a szívverését, és lassú mozdulatokkal cirógatom. Ujjaim egy sebet tapintanak, odanézek és megdöbbenek.

- A rohadt életbe… - szólalok meg, és ülő helyzetbe tornászom magam. Persze tudni akarja mi a gond, én meg nem értem őt miért nem zavarja, hogy ezt tettem vele. A viccelődését egyáltalán nem értékelem, jó kicsit rájátszok a dologra, mert rémlik, hogy mit műveltünk az éjjel, és biztos, hogy ketten voltunk, szóval a sérülése csak tőlem származhat én is tudom. Bocsánatot kérek, de a mondata és az a huncut mosoly arra késztet vágjak vissza.

- Tudod imádom amikor ilyen kis vadmacska vagy. Csak nyugodtan legközelebb is…

Szóval vadmacska, na megállj csak…

Vele ellentétben én tudatában vagyok annak, hogy ő még mindig bennem van. Megtámaszkodom a mellkasán, apró köröket rajzolok a köldöke köré, és lassan a csípőmmel is követem az alakzatot. Nem telik hosszú időbe, hogy megérezzem, hogy kész egy újabb ütközetre, és persze a szeméből tükröződő vágy is bizonyítékként szolgál. Oké baby, akkor most jön a bosszú. Közelebb hajolva csókra nyújtom a számat, közben megtámaszkodom a mellkasán és mire feleszmél már az ágy mellett állok.

- Elmegyek zuhanyozni – közlöm, az ajtóból még látom az arcára kiülő döbbenetet. Mire beállítom a megfelelő hőfokot már mögöttem áll, és magához szorít.

- Ez gonosz húzás volt – mondja és kezei már simogatva járnak a testemen. – Ezért büntetést érdemelsz.

- Jó, büntess meg – mondom, mert én is vágyom rá. Nem késlekedik, belém hatol és esztelen ritmusban mozog bennem. Megtámaszkodom a csempén, de alig bírok megállni a lábamon. A végső pillanatban érzem, hogy ő is megharap. Nem durván, de hogy megmarad a helye abban biztos vagyok.           

Jó fél óra múlva együtt lépünk ki a nappaliba, már jópáran ülnek az asztal körül, valahogy mindenki fásultnak tűnik. Meg van terítve, de az ételhez nemigen nyúlunk, a kávé viszont fogy rendesen. Elrágcsálok egy pirítóst, de a gyomrom háborogva adja a tudtomra, hogy nem kéne erőltetni az evést. Itt-ott beszélget pár ember, az azért megnyugtató hogy a bútorzat egyben van, bár a kupi elég nagy. Egy óra is eltelik mire társaságunk valamennyi tagja előkerül, és felvetődik a kérdés mi legyen ma. Odakinn sötét felhők borítják az eget, a szél hordja a havat, senkinek sincs kedve kimenni. Illetve ez nem igaz. Max elég élénk, ő menni akar. A bátyja beletörődően kezd el öltözni, de rajtuk kívül senki. Walter az mondja így legalább arról is meggyőződhetünk, hogy valóban úgy van-e ahogy várható, és megjelentek a fotósok.

Miután távoznak nehezen de erőt veszek magamon, és a többieket is ráveszem egy kis rendrakásra. A lányok intézik a mosogatást, a kamra átvizsgálását, a srácoké a kandalló bekészítése, a szemét kihordása. Már majdnem végzünk amikor megszólal a telefonom a hálóban.

- Rob-nak igaza volt – szól bele az unokatestvérem. – Ezek nem normálisak. Már a parkolóban egy csomó flangáló lányba ütköztünk, és fotósok mindenütt. Kérdezősködnek, még tőlem is érdeklődtek, hogy helyiek vagyunk-e és nem találkoztunk a Twilight sztárokkal. Az egyik pasi 50 eurót ígért a használható információért. Anna, azt hiszem jobb, ha lelépünk.

Megbolondult a világ. Szilveszterkor se tudnak a családjukkal vagy a barátaikkal maradni?!

Leülök az ágy tetejére, és végigzongorázom mi az amit el kell intéznem. Végülis csak egyetlen gond van, hogy jussanak el a többiek Magyarországra. A repülő rossz ötlet. Kétlem, hogy ilyen rövid határidővel tudnék szerezni jegyet ennyi ember részére. Nem is beszélve arról, hogy biztosan ott is lesz pár pióca és akkor jönnének utánunk. Viszont a kocsikkal is gond van. Vagy talán… csak egyféle módon tudhatom meg, úgyhogy felemelem a telefont.

Tíz perc múlva immáron elégedetten teszem le és megyek ki a többiekhez.

- Oké srácok. Tehát tudni akarom ki mit szeretne. Walter telefonált, a pálya környéke valóban kicsit túlzsúfolt, és keresnek minket. – Hangos nemtetszés minden felől. – Akkor benne vagytok, hogy Magyarországra menjünk?

Röpködnek az igenek, és azonnal jönnek a kérdések amiket igyekszem megválaszolni. Csak hárman tiltakoznak, ők is csak azért mert Ginának és a barátnőinek nem tetszik, hogy míg mi a fővárosba megyünk ők Keszthelyen maradjanak, lévén suli.

- Piccola, anya nem fog belemenni és a lányok szülei se. Azt is alig bírtátok kikönyörögni, hogy ezt a két napot igazolják, de így, hogy az országban lesztek nem sok esélyetek van.

- De igenis meg fogják engedni – ragaszkodik az igazához makacsul – csak bízd ide.

- És arra gondoltál már, hogy haza is kell jutnotok Pestről?

- Aha, legalább kipróbálhatom a kocsimat… - néha az agyamra megy az ötleteivel, aztán csak legyintek. Küzdjön csak meg a szüleinkkel. Erre rövidesen sor is kerül, mert súg valamit Taylor-nak aztán a barátnőivel hármasban felmasíroz az emeletre. Itt lent viszont Mauricio áll elém.

- Bellissima mia, mi a lányokkal nem megyünk. Inkább veletek egy időben haza indulunk.

Oké, akkor a létszám változatlan. Mert ez is az oka volt, hogy tiltakoztam a húgomék ellen. Ugyan a többiek azt hiszik szállodában fogunk megszállni, de ez tévedés. Jobban találtam ki, csak hát a ház befogadóképessége véges.

(Kellan szemszöge)

Anna távozása igencsak váratlanul és elmondhatatlanul érzékenyen érint. A döbbenettől egy ideig mozdulni se tudok,  aztán végre leesik, hogy ez az imádnivaló gonosz nőszemély minden csábító mozdulatát okkal csinálta, úgyhogy ideje utána mennem. Lassan megszámolni se tudom, hányszor használtuk nem rendeltetésszerűen a zuhanyzót, de ez egyikünket se érdekel túlságosan. Jobb dolgunk is van annál, mint hogy ezzel foglalkozzunk.

Kissé vadul de kétségkívül élvezettel kielégítjük vágyainkat, majd gyors tisztálkodás után a nappaliba megyünk. Látom a srácok gyűrött arcait, nem csodálom, főleg hogy körbenézve felfedezem a mindenfelé fellelhető üres üvegeket. Még Ashley is, aki máskor ezerrel pörög félig lehunyt szemmel kevergeti a kávéját. Én azért megreggelizem, és várom, hogy a többiek mikor akarnak elindulni, de miután kinézünk az ablakon mindenki a maradás mellett dönt. Lehet jobb is ilyen állapotba nem megkockáztatni a lejtőket. Holnap is van egy nap.

Tényleg, holnap már 2011. Milyen gyorsan eltelt ez az év, és mennyi minden történt.

A nyugalmas pihengetésnek hamar vége szakad, mert Anna nekiáll lepakolni az asztalról a lányok meg mindjárt csatlakoznak hozzá. Én is úgy érzem tennem kéne valamit, meg is ragadok egy tálat, mire két dolog történik. A srácok kiröhögnek és közlik, hogy legjobb úton haladok, hogy papucs legyen belőlem. Ez hülyeség én csak kímélni akarom a kedvesemet. Meghallva a röhögésüket viszont éppen ő közli, hogy akkor most mindenki emelje meg a hátsó részét, és segítsen, mert aki nem az maga gondoskodik a vacsorájáról. Ez hatásos, mert morgolódás közepette, de valamennyien felkelnek. Ebből lesz egy kis összevisszaság, de Anna azon is úrrá lesz, sorolja ki mit csináljon. Azt hittem órákig fog tartani mire rendet teszünk, de még harminc perc se kell. Pihenésképpen leülünk a nappaliba és jobb hijján beszélgetünk. A lányok a konyha melletti tárolóban ügyködnek valamit, majd amikor megszólal a telefonja berohan a szobánkba.

A hírnek én se örülök, de már késő bánat, nem tudunk tenni ellene. Illetve ez így nem igaz, mert ha odébbállunk talán ott is lesz pár nyugodt napunk. És amennyire látom az utazás lehetősége mindenkit felvillanyoz. Még Rob és Kris is kifejezetten vidámnak tűnik Budapest említésére. Kíváncsi vagyok a városra hol a kedvesem él, illetve élt, mert nagyon remélem, hogy ezentúl az Államokban tölt több időt.   

(Rob szemszöge)

Tegnap se éreztem magam valami kirobbanó formában ébredés után, de ma kifejezetten szarul vagyok. Oké, tudom én tehetek róla. Régen piáltunk ennyit, és mintha a legurított sör nem ártott volna meg eléggé a táncnak nevezett ugrabugrálás rendesen összerázta a dolgokat. Csak résnyire nyitom ki a szemem, félhomály van. Mellőlem is mocorgás hallatszik úgyhogy arra fordulok. Kris néz rám gyűrött arccal.

- Rosszul vagyok… - ezzel kipattan az ágyból és a fürdőbe rohan. Nem tudom mit kéne tennem. Amikor legutóbb ez volt szinte kikergetett, hogy ne nézzem amíg minden kijön belőle. De azért aggódom úgyhogy lassú, óvatos mozdulatokkal -nehogy úgy járjak mint ő- utána indulok. Éppen elérem az ajtót amikor lehúzza a wc-t és látom, hogy nekiáll fogat mosni.

- Jobban vagy? – kérdezem, mire szó nélkül visszaslattyog az ágyba és elterül rajta. Én is elvégzem a dolgomat, majd mellé ülök.

- Kötözz le, ha még egyszer elfogadok egy koktélt Annától – mondja. - Nem, az első még jó volt, a második is, de a többi… jobb lett volna kihagyni.

Kuncogni kezdek, mire megdob egy párnával, amitől újra forogni kezd körülöttem a világ. Én is lefekszem és csak bámuljuk némán a plafont.

- Rob, mit csinálunk most? – kérdezi pár perc múlva, úgyhogy felé fordulok. Ő is engem néz, az arca aggódónak tűnik.

- Kimegyünk és iszunk egy kávét, talán attól rendbe jövünk. És egy cigi is jól esne – próbálom elviccelni a helyzetet, pedig tudom, hogy mire kíváncsi.

- Rob… - emeli fel a hangját, én meg megfogom a kezét. Simogatom a csuklóját és lassan a szemébe nézek.

- Nem tudom kicsim. Ha a többiek is belemennek, márpedig az este úgy tűnt akkor megyünk Budapestre. Talán ott is lesz két nyugodt napunk, utána meg úgyis vissza kell utaznunk Baton Rouge-ba. Bár lehet, hogy megússzuk, és senki se jött ide minket keresni.

- Ezt te se gondolod komolyan – kijelentés nem kérdés. – És mi lesz ott? Csak idő kérdése és újra előszedik a Robsten témát. A Summit meg ránk fog szállni. Nem, először jönnek majd a találgatások, hogy miért is szakítottatok. Ha szerencsénk van akkor Kellan lesz a gaz csábító, esetleg Anna a ledér nőszemély. Ha nincs ennek is én leszek az oka.

Olyan keserű a hangja, és tudom, hogy igaza van. Persze a színészet ezzel jár, de én nem ezt akarom. És ő se. Csak filmeket akarunk csinálni, belebújni a karakterek bőrébe, de ez a cirkusz ami vele jár kikészít mindkettőnket.

- Rob, nem kéne mégis abbahagynunk? Egyszerűbb lenne nem?

Döbbenten nézek rá, ezt most komolyan gondolja? Már nem szeret?

- Kris… - nem tudom mit mondjak, kihallom a saját hangomból a kétségbeesést.