116. Salzburg…

(Rob szemszöge)

Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról.

Lassan már két teljes napja alig bírok magammal, olyan boldog vagyok. Akkor lépett be ugyanis Kris az ajtón nyomában Andy-vel, aki elhozta a reptérről. Próbáltam rávenni a családot had menjek vele, még arra is ígéretet tettem, hogy a kocsiban maradok, de nem engedtek. Anya volt a leghatározottabb. Közölte, hogy azok után, hogy Anna mennyit segített nem kéne mindent romba döntenem, mert nem bírok ki plusz egy órát. Duzzogva ültem le a kanapéra, igaz percenként bámultam ki az ablakon, hogy mikor jönnek már. Amikor végre befutottak szemlátomást senki nem követte őket, sőt a szerelmem arról számolt be, hogy LA-ben se vette észre, hogy fotóznák.

Azóta gyakorlatilag nem engedtem el magam mellől, csak ha feltétlen muszáj volt. Az egész napot otthon töltöttük, igaz este már kicsit nagyobb társasággal, mert a srácok addig bírták. Mindenki látni akarta az ajándék gitáromat. És persze kipróbálni. Jó sokáig maradtak apa legnagyobb örömére, mert azt mondta különben egy hétig kéne ennie a karácsonyi maradékokat. Ami persze nem igaz, meg is kapta érte a magáét anyától.

Másnap későn keltünk, és bár elég hűvös volt Kris rávett -na nem mintha tiltakoztam volna- hogy avassuk fel az Annától kapott motoros ruháját. Már amikor megláttam az enyémhez hasonlító fekete bőrszerelést tudtam, hogy jól fog neki állni, de a végeredmény minden várakozásomat felül múlta. Élveztük a motorozást az időjárás ellenére is, hát még a közös forró fürdőt, amit a hazaérkezésünk után vettünk. Kifejezetten csak a vízspórolás miatt persze.

Szerencsére senki se volt otthon rajtunk kívül.

Még tegnap este becsomagoltunk, illetve, hogy őszinte legyek Kris. Én csak ültem az ágy tetején, és próbáltam rávenni, hogy inkább bújjon mellém, és töltsük hasznosabban a szabadidőnket.

Ma reggel elég sokáig lustálkodtunk, majd reggelizés után elővigyázatosságból külön indultunk a reptérre. Én Lizzy-vel és Andy-vel mentem, kivételesen nem is próbáltam eltűnni a fotósok elől. Jobb, ha engem követnek, mintha Kris-t. Őt Vicki vitte el, ott a barátaim Tom, Bobby, Marcus, Mia, Sam és Kate körbefogták és az indulási csarnokba kísérték, ahol mindannyian csatlakoztunk a már megérkezett amerikai bandához.

Anna még elutazása előtt a markomba nyomott egy borítékot, azzal a megjegyzéssel, hogy ha elhagyom halott ember vagyok. Amikor kibontottuk tátva maradt a szánk, bár gondolhattam volna arra, hogy ez lesz, mindig túlzottan bőkezű. Mindenki vidám volt csupán Kellan tűnt izgatottnak, sőt inkább türelmetlennek. Persze érthető, gondolom már szeretett volna vele lenni, amit nem csodálok.

Számítottam arra, hogy a nagy találkozás meglepetéseket fog okozni, de arra ami Salzburgban várt ránk semmiképpen…  

(Kellan szemszöge)

Nyugi Kellan, már csak egy óra…- persze hiába minden, türelmetlen vagyok. Időtlen idők óta arra várok hogy végre vele lehessek, átölelhessem, csókolhassam azokat a puha ajkait. Húh, jó lesz lehiggadnom, mert különben elég érdekes képet fogok nyújtani leszálláskor derékon alul.

- o O o -

Felidézve az utolsó beszélgetésünket, szerintem ő se lehet jobb állapotban. Miután megkaptam a telefonomat igyekeztem villámgyorsan eltűnni a szemük elől, biztonságos és csendes helyet keresve. A házból kilépve a pajtát céloztam meg, és úgy helyezkedtem el, hogy mindkét kijáratra rálássak, sose lehet tudni mit forgatnak még a fejükben.

- Végre – szólaltam meg, mire felkuncogott. – Mióta tartott fenn Molly?

- Hát maradjunk annyiban, hogy megküzdöttem érted – hallottam a hangján, hogy nevet. – Kellan az előbb az egész családod ott volt?

- Többé-kevésbé – nagyot sóhaj, ettől féltem most megijed és…

- És én még azt hittem, hogy a rokonságom már minden praktikát bevetett és nincsenek náluk kíváncsiabbak… - nem tűnik mérgesnek, sőt dühösnek se.

- Cica, nagyon haragszol? – kérdeztem rá.

- Nem, miért? Ja, a kérdezősködés miatt… Dehogy. Egy idő után gyanús volt a dolog, mert hallottam, ahogy sugdolóztak, meg Molly szerintem még nem tenne fel magától ilyen célratörő kérdéseket. Mindig ilyenek? Mármint ilyen kíváncsiak, vagy ez csak miattam van?

- Én tehetek róla - és elmeséltem, hogy előző nap nálam is próbálkoztak, de megtagadtam a válaszadást. Sokáig beszélgettünk, arról, hogy másnap utazom LA-be, délután Londonba és onnan már csak pár óra Salzburg ahol végre együtt lehetünk. Megint kacérkodott velem, amit persze én is viszonoztam, nem tudom meddig fajult volna a dolog kettőnk között, mert a másik oldalról hangzavar hallatszott, aztán egy sikítás. Mi a fene történt? – kezdtem aggódni azonnal, de pár percnyi huzavona után újra Anna birtokolta a készüléket és megnyugtatott, hogy semmi probléma.

Azóta nem hallottam a hangját, és már nagyon hiányzik.

Miután elbúcsúztunk egymástól újra a nagyszüleim házába mentem és karácsony ide vagy oda volt pár keresetlen szavam a családomhoz.

- Jaj, kisfiam, mi csak kíváncsiak voltunk. És még mindig alig tudunk valamit. – Sajnos anyának soha nem tudtam ellenállni, így hagytam, hogy megölelgessen és tovább próbálkozzon, ahogy a többiek is.

- Tehát akkor foglaljuk össze amit tudunk, a barátnőd szőke, zöldszemű, tud énekelni, szemlátomást szereti a gyerekeket. És messze van, mennyire? – jött a kérdés, de csak annyit árultam el, hogy jelenleg Európában. Nehezményezték a titkolózásom de kitartottam, egészen tegnap reggelig. Akkor repülőre ültem és irány haza LA-be. A nappaliban már bőröndök fogadtak, én csak leraktam azt amivel jöttem és előszedtem a már összekészítettet. Amíg Zack-ék az utolsó simításokat végezték elvittem Kola-t a kutyapanzióba, mert ezúttal senki se volt aki vigyázni tudott volna rá. Nem vagyok oda ezért a megoldásért, de nem hozhattam magammal. A kisebb rosszt választottam, szakértő kezekre bízva. Ash is ajánlotta, és én is ráfanyalodtam már párszor erre a helyre. Mire visszaértem ők is útra készen vártak, igaz két taxival kellett utaznunk, mert a két snowboard és a bőröndök, meg mi hárman egybe nem fértünk el. A Lax-on találkoztunk Taylor-ral és Nikki-vel, majd hamarosan befutott Bronson a barátnőjével, Kiowa és szokás szerint utolsónak Jay is Jerad-dal. Én Taylor mellett ültem, egy rövid ideig beszélgettünk arról mi történt az elmúlt napokba, de aztán az alvás mellett döntöttünk. Londonban délelőtt 10 volt mire leszállt a gépünk, összeszedtük a csomagokat és áthurcolkodtunk a másik csarnokba, ahonnan indult a Salzburgba tartó repülő. Nem kellett sokat várnunk kb. fél óra múlva a többiek is beállítottak, egyszerre. Boldogan üdvözöltük egymást, Rob úgy tűnt rendkívül jó napokat tud maga mögött és Kris is boldognak látszott. Akik még nem ismerték egymást azok most bemutatkoztak, az egész banda izgatott és jókedvű volt, hát még miután a haverom kiosztotta a repülőjegyeket. Az innen tartó utazást ugyanis Anna intézte, valamennyien elhűlve bámultunk mert mind első osztályra szólt.

- Nem aprózta el a drága – szólt közbe Tom, majd Rob-ra nézett – vagy haver ezt te fizetted?

- Nem, Anna. A kocsikkal és a szálással együtt.

- Ezek csak oda szólnak – vetette fel valaki.

- Aha, azt mondta hazafelére tartogat egy kis meglepetést. De ne kérdezzétek, fogalmam nincs mit.

Ahogy az várható volt ekkora társaság már nem maradhatott észrevétlen, hamarosan páran már fotóztak, de szerencsére kiírták a beszállást így pár aláírás kiosztása után eltűnhettünk a kíváncsi szemek elől. A gépen megint Taylor mellé kerültem, szerintem az egész bandából csak ő értette miért vagyok olyan izgatott. Mert ő szemlátomást ugyanúgy érzett, mint én. Igazság szerint csak a gépen esett le, hogy akkor mi ketten most mennyire egy cipőben járunk, hisz a barátnőink testvérek. Mindketten heves vérmérséklettel megáldva.

- o O o -

     

Szerencsére csak percek kérdése és láthatom. Amíg az elmúlt két napon merengtem gyorsan telt az idő. A stewardess már szólt, hogy kapcsoljuk be az öveket, ha kinézek az ablakon látom a leszállópálya sávjait. Amint lehet felpattanok, Taylor-ral egyszerre és elsőként igyekszünk kiszállni. A papírokkal nincs sok gond, a csomagokat is gyorsan megszerezzük és a többieket megelőzve lépünk ki a csarnokba. Másodpercek múlva meghallom, hogy valaki azt kiálltja „Taylor”, amikor arra kapom a fejem, már látom is ahogy Gina kiválik a tömegből, rohan felé, és a nyakába ugrik. Én is valami ilyen üdvözlésre vágyom, de hiába.

Felfedezem a srácokat, két olasz unokahúgot, Luca-t, mellette Ash-t, de Anna nincs sehol…  

(Anna szemszöge)

Csak azt tudnám ez hogy történhetett meg? Itt ülök egy férfi wc-ben az ajtó másik oldalán egy feltehetően bőszen vigyorgó olasszal, aki a szidalmaimra csak annyit felelt, hogy ez az én érdekem és hálás leszek érte. Na azt lesheted. A bosszúm utol fog érni, megkapod ezért még a magadét barátocskám!

Miközben az órámat bámulom az elmúlt két napban történteken tűnődöm…

- o O o -

Karácsony másnapján egy órás „kemény” harc után, amit egy négyéves csöppséggel folytattam sikerült beszélnem Kellan-nel. Szó se róla vele meghaladtuk a másfelet is. De nem a mi hibánk, és nem értettem miért nem tudnak bennünket békén hagyni. Mert úgy kilencven perccel az után, hogy végre meghallottam a hangját berontott Mauricio, Roberto, Luca és összefogtak ellenem. Kemény harc volt, védekeztem, ahogy csak tudtam, de ők győztek. Ellopták a telefonom, igaz végig kergettem őket érte az egész lakáson. Kis segítséggel amit Ash, Angie, Chiara és persze Gina nyújtott sikerült visszaszereznem, igaz akkor meg a szülők szólítottak fel, hogy foglalkozzam már kicsit velük is. Megígértem, ha kapok pár percet az övüké vagyok. Most már tudom kár volt, jobb lett volna magamra zárni az ajtót. Szomorúan búcsúztam el Kellan-től, mert sejtettük hogy legközelebb csak Salzburgban tudunk majd beszélni, és az akkor még olyan hosszú időnek tűnt. Miután visszamentem a rokonaimhoz kezdődött a faggatózás. Nem értettem és most se értem miért olyan fene érdekes mindenki számára, hogy szerelmes vagyok. Akkor ott a pokolba kívántam, hogy olyan nagy a család. Szerencsére a lányok Ginevra és Cesca a segítségemre siettek, mind a ketten fennhangon közölték, hogy az apróságok a pocakjukban éppen focimeccset játszanak.

Csak vacsora után kezdett el búcsúzkodni a társaság. Mi is, mert az aznap éjjelt és a 27.-ét is Milano-ban szándékoztunk tölteni Francesca-ék házában. Ahogy előre sejtettem nehezen fértünk be a kocsiba, mert innentől már négyen voltunk és Ash is hozott magával ruhát bőven. Mivel Milano mégiscsak a divat egyik fővárosa kihasználtuk a tegnapot és négyen lányok még beugrottunk pár helyre, és persze sehonnan se távoztunk üres kézzel. Este már tűkön ültem, ez még Rob-nak is feltűnt amikor telefonált. Türelmetlenül vártam már, hogy megölelhessem Kellant. Korán, kilenckor aludni mentem, jó ebben volt némi előrelátás, mert a mai éjszakát nincs szándékomban alvással tölteni.

- o O o -

- Min töröd a fejedet, bellissima mia? – szólal meg fogvatartóm. Azonnal felkapom a fejem hátha meg tudom győzni…

- Ha most kiengedsz, elfelejtem az egészet – mondom neki.

- Nem, azt nem lehet. De hidd el cara, mi csak jót akarunk.

Dühösen fújom ki a levegőt, majd újra a gondolataimba merülök. Már nem kell sokat kibírnom. És végülis magamnak köszönhetem ezt az egészet. Miért hagytam, hogy ennyien utazzunk, jobb lett volna csak kettesben…

- o O o -

Még Nonná-nál vetette fel az ötletet Angie és Ciara, hogy ha van még hely csatlakoznának hozzánk. Végigvettem a leadott létszámot és a ház terhelhetőségét, még volt szabad ágy, így közöltem, hogy oké, legalább nem lesz olyan nagy a különbség a férfiak és a nők létszáma között. Sajnálatos módon Mauricio is a közelben volt és rögtön jelezte, hogy akkor ő is jönne, főleg, hogy Nikki érkezéséről is tudomást szerzett. Már kezdtem kicsit aggódni, de azt mondta ha nincs más ő a nappaliban is elalszik. Így megegyeztünk, hogy 28-án reggel Milánóban találkozunk, és együtt megyünk Zell Am See-be.

Ma reggel már hétkor kipattantak a szemeim sajnálatos módon a többieket viszont alig lehetett kirángatni az ágyból, pedig mindent bevetettem. Reggeli készítés, hízelgés, veszekedés. Egyszerűen az agyamra mentek azzal, hogy húzták az időt, főleg azután, hogy Mau és a lányok is befutottak. Igaz bosszút álltam, mert a közel öt órás út alatt nem voltam hajlandó megállni csak egyszer Bruckberg-be, mert ott be kellett várnunk Walteréket. Ők legalább pontosan érkeztek és húsz perc múlva már az utazási iroda alkalmazottját követtük a ház felé.

A ház… csodálatos, messze felülmúlja azt amit vártam tőle. Tágas, rendkívül jól felszerelt, mint kiderült a tetőtérben is van pár szoba, amiről eddig nem is tudtam, és amire most, hogy bővült a létszám szükségünk is lesz. Mindent bekészítettek ahogy azt kértem, a kamra a hűtő roskadásig megpakolva. Mint a gyerekek fedeztük fel a helyiségeket, és ebből mindjárt lett egy kis vita, mert Luca le akarta nyúlni a szobámat. Illetve a szobánkat, mert természetesen meg kívánom osztani Kellan-nal. Már amikor lefoglaltam a házat a neten talált képek alapján tudtam, hogy ez kell nekem. Hatalmas ágy, nagy zuhanyzó, és a hálószobában van egy kandalló. Egyszerűen tökéletes. Sajnálatos módon Luca éppen oda nyitott be elsőként, és már hozta is a bőröndjeiket.

- Nem – álltam elé határozottan – ez a miénk.

- De én láttam meg először – duzzogott azonnal.

- Lehet, de ne felejtsük el, hogy kinek köszönheted, hogy most itt vagy… - nem érdékelte, de én makacsul kitartottam az előjogom mellett. Ash közbelépett mielőtt végleg összekaptunk volna, Luca meg közölte, hogy mostanában nagyon akaratos vagyok. Ezen mondjuk csak nevettem. Mindig is az voltam. Ezt neki kéne tudni a legjobban. A többiek hozzám hasonlóan villámgyorsan kipakoltak, és újabb egy óra múlva már megint úton voltunk, ezúttal Salzburgba autózva. Az ebédet megoldottuk pár szendviccsel, majd a vacsora bőségesebb lesz, arról már gondoskodtam. Amikor a repülőtérre értünk elsőként az autókölcsönzőt vettük célba. Már az első beszélgetésünk alkalmával mély benyomást tettem az alkalmazottra. Na nem én, hanem a tény, hogy 5 Cherokee Jeep-et akartam bérelni. Kétszer is rákérdezett, és amikor belépve az irodába közöltem ki vagyok, és miért jöttem, újra hitetlenkedve nézett, hogy biztosan mind az ötre szükségem van. Nem is értem mire számított? Már két hete átutaltam az előleget!

Miután átvettük a kulcsokat a srácok szemügyre vették a kocsikat és azonnal le is csaptak egyre-egyre. Úgy egyeztünk meg, hogy Nath és Luca tuti vezetni fog. Csakúgy, mint Mau, Walter és én, hiszen mi nem adjuk ki a kezünkből a kormányt. A másik hármat meg majd eldöntik. Miután átparkoltunk az érkezési csarnokhoz végre megcéloztuk a várót. Idegesen bámultam a kijelzőt, ami azt mutatta, hogy még legalább fél óra mire leszáll a Londoni járat.

Csak távolról érzékeltem, hogy többen is engem ugratnak, hogy milyen türelmetlen vagyok.

Mintha nem lett volna érthető. Hetek óta nem találkoztunk, éppen amikor végre elmondhattam volna mit érzek el kellett jönnöm, a levél és az azóta folytatott telefonálások nem pótolhatják azt a négyszemközti beszélgetést ami kettőnkre vár. Biztos vagyok az érzéseimben, sőt Kellan-ben is. Illetve ez nem igaz, abban csak reménykedem…

- o O o -

Valószínűleg ennek a türelmetlen várakozásnak köszönhetem, hogy most itt vagyok. Nem vettem észre a csapdát, de ezért még fizetni fognak. És pont Ash?! Hogy tehette ezt velem?

Ahelyett, hogy ott várnám, hogy Kellan végre kilépjen az ajtón itt ülök egy repülőtéri wc-ben. Kimenni nem tudok, mert Mauricio fogja a kilincset. Megfordult a fejemben, hogy ki kéne másznom, de nem akarom kitörni a bokám, mert ha leugrom a két méteres magasságból van rá esély. Miután állítólagos barátnőm magával csalt, hogy kísérjem el a mosdóba, mert nem érti a német feliratokat egy szempillantás alatt itt találtam magam. Felocsúdni se volt időm, valaki derékon ragadott és berakott ide. Aztán persze jött a magyarázat, hogy csak azért, mert a reptéren rengetegen vannak, és nem akarják, hogy a mi kettőnk hirtelen összeborulása nagy port kavarjon. Pedig kétszer is megígértem, hogy oké, „jókislány” leszek, visszafogom magamat. Nem hittek nekem. Jó, én se gondoltam komolyan, de nem értem miért van erre szükség. Egy hét múlva visszamegyünk az Államokba, és akkor úgyis minden kiderül.

Morgok magamban, és azon tűnődöm lehet, hogy ez így fog menni végig? Talán egy kicsit túlvállaltam magam. A jelenlegi, kibővült létszámunk 31 fő és ez még nem a teljes. Kezdek kételkedni abban, hogy sikerül akárcsak egyetlen estét is kettesben töltenünk. Aztán hirtelen eszembe jut valami, igen, ez határozottan jó ötlet. Már kapom is elő a mobilom és tárcsázok.

- Hallo, Frau Fersch? Ich bin Anna...

(Kellan szemszöge)

Türelmetlenül megyek oda a ránk váró társasághoz, azt remélve, hogy hátul áll, ezért nem láttam meg elsőre, de nem. Mindegyik vigyorog, Ash rögtön megölel, az olasz is kezet nyújt én meg nem értem a dolgot. Naná, hogy nem bírom sokáig, rákérdezek, bár tartok a választól.

A kérdésemre még nagyobb mosoly az arcokon, időközben a többiek is megérkeztek és mintha csak visszhang lenne még két szájból hallom ugyanazt.

- Anna? – Rob és Jay kíváncsiskodott és ahogy feléjük nézek az ő arcukról is tanácstalanság sugárzik. Ash hirtelen bűnbánó képpel néz rám, majd a többiekre, aztán végre megszólal.

- Bezártuk.

- Micsoda? – akadok ki azonnal. – De miért?

- Mert olyan türelmetlen volt, már reggel óta nem lehet vele bírni. És azt gondoltuk, ha itt a nyakadba ugrik, ennyi ember előtt abból gond lehet.

- De hát miért? – néz rájuk Rob. – Hamarosan úgyis…

- Igen, de akkor is, szerinted mit művel vele a sajtó, ha pár napja még téged ölelgetett, ma meg Kellan-t? A valódi okot gondolom nem akarjátok megszellőztetni. Elmondanák mindennek.

Ez igaz, ez az egyik oka amiért most már én is azt szeretném, hogy maradjanak „egy pár” Rob-bal. Az kizárt, hogy nyilvánosságra hozzuk, hogy az egész színjátékra a Summit ostoba záradéka miatt volt szükség, ismerve az újságírókat több mint valószínű, hogy ízekre szednének bennünket, ha hirtelen bejelentenénk, hogy ott hagyta értem a haveromat. Én kibírnám, de azt nem akarom, hogy ő kellemetlen helyzetbe kerüljön.

Viszont azt, hogy nem láthatom már kevésbé értékelem, így rákérdezek mégis hova zárták be. A válasz nem nyeri el a tetszésemet, azonnal hozzá sietek. Az ajtó előtt az egyik ikerbe botlok, kezet nyújt és már enged is be. Odabent a fülkéknek támaszkodva a másik olasz, -Mauricio, ha jól emlékszem- áll, vigyorog és azonnal elengedi a kilincset. Én meg mint aki nem normális feltépem az ajtót.

A következő amit érzékelek az a nyakam köré fonódó két keze. Én is szorosan ölelem de csak egy pillanatig, hogy utána kissé eltolva magamtól láthassam végre. Gyönyörű. Talán még sose láttam ennyire szépnek. A haja egy copfba fonva, a szemei ragyognak, az arcán hatalmas mosoly. Nem tudok betelni vele, órákig bámulnám, de a vágy, hogy megcsókolhassam erősebb. Két kezem közé fogva az arcát merülök el a tekintetében, majd lassan hozzá hajolva végre összeérnek az ajkaink.

Nem tudom meddig állunk így, nem törődöm a külvilággal. Túlságosan lefoglal, ahogy a nyelveink összeérnek, érzem a tarkómra simuló ujjait, a hozzám tapadó testét. Érezni akarom, érinteni minden porcikáját, de a hátunk mögül először diszkrét aztán egyre hangosabb köhécselés hallatszik. Megnézném ki az de Anna nem hagyja, helyette mond valamit, amit nem értek. A válasz azonnal érkezik, mire összehúzza a szemét és dühösen mordul egyet. Aztán rám néz, a tekintete azonnal ellágyul és megfogja a kezemet.

- Gyere – húz magával, amit nem értek, de hagyom magam. A világ végére is követném, ha azt kérné. Egy pillanat múlva kintről méltatlankodás hallatszik, ő meg csak néz rám arcán huncut mosollyal. Elszabadulnak a vágyaink, de persze nem maradhatunk sokáig kettesben, igaz ezt a kis időt igyekszünk hasznosan tölteni. Sőt!

Csak a barátaink közbelépésére, de akkor is csak hosszadalmas elválás után csatlakozunk a többiekhez. De mielőtt megtennénk még rám néz, és szemében határtalan szeretettel ejt ki egy szót a száján. Igaz, nem hangosan, mert kicsit sokan vagyunk, de engem mégis boldogsággal tölt el…  

(Anna szemszöge)

Amint kinyomom a telefont Mau kíváncsiskodni kezd, hogy kivel beszéltem, és legfőképpen mit, de eszem ágában sincs elárulni. Tanultál volna több nyelvet barátocskám. Türelmetlenül dobolok a térdemen, úgy érzem már órák óta senyvedek kényszerű zárkámban. Aztán egyszercsak hallom, hogy nyílik az ajtó, 100 százalékig biztos vagyok benne, hogy az érkezett akire várok. Felpattanok és gondolkodás nélkül a nyakába vetem magam. Olyan jó érzés hozzá simulni, elbújni az ölelésében, arcomat a dzsekijébe fúrom és mélyen beszippantom az illatát. Végre…Kicsit zavar, hogy eltol magától, nem is értem egy pillanatig, de aztán megérzem az ujjait ahogy az arcomat cirógatja, én is ránézek, és abban a pillanatban megszűnik a külvilág. Csak ő létezik, a kék szemei amelyek engem bámulnak, a mosolyra húzódó szája, az a két édes gödröcske ami mindig elvarázsol. Azonnal lecsap a számra, és rájövök mennyire igaza van. Úgy érzem körülöttünk minden lángokban áll, és azt hiszem az se nagyon érdekelne, ha valóban így lenne. Nem bírok és nem is akarok elszakadni tőle.

De persze a nagyokos már megint közbeszól.

- Cara elég lesz már, ne fald fel elevenen. – Sajnos nem csak én hallom ami mond, Kellan abbahagyja a csókunkat és ez nem tetszik. Még akarom, ennyi nem volt elég!

- Zitto, Mauricio – szólok rá, és apró csókokkal próbálom az engem ölelő értésére adni, hogy szeretném ha folytatnánk. De a bosszantó unokatestvérem akit a pokol legmélyebb bugyraiba kívánok éppen, csak vigyorog.

- Anna, biztos, hogy előttem akarod leteperni? – El kell beszélgetnem Maria nénivel a fia neveltetésében esett hiányosságokról. Mert ha lenne bőr a képén most magunkra hagyna bennünket, de ő persze marad. Aztán leesik, hiszen itt egy ajtó. Jelenleg magasról teszek arra, hogy egy nyilvános wc-ben vagyunk, akarom Őt. Most. Nem kell sokat győzködnöm, mire a bosszantó olasz rájönne már el is fordítom a zárat. Végre. A zavaró hangok nem érdekelnek. Amennyire látom Kellan-t se, mert a következő pillanatban már érzem, ahogy a fenekemnél fogva megemel. Én is körbekulcsolom a lábaimmal és újabb csókcsatába kezdünk. Egyszerűen az őrületbe kerget, az egyik pillanatban lágyan simít végig az ajkamon, a következőben már finoman megharap. Azt nem tudom a kezei hogy kerültem a pulcsim és a pólóm alá, de már a meztelen bőrömön érzem az ujjait. Ahol csak hozzám ér bizseregni kezd a testem. Én is igyekszem kirángatni a nadrágjából az ingét, de nem egyszerű, mert kettőnk között elég kevés a hely. Nem is beszélve a fülkéről, amibe minduntalan beleverem a könyökömet. Nem foglalkozom a pillanatnyi fájdalommal csak azzal, hogy mire is készülünk éppen. Aztán újabb túlontúl ismerős hangok csendülnek fel.

- Na de srácok, én elhiszem, hogy sürgős, de nem lenne jobb egy ágyban. – Mivel a hang a fejünk fölül hallatszik önkéntelenül arra kapom a fejem és Jay nevető arcát fedezem fel, ahogy minket bámul. Nem tudom megállni nevetés nélkül, főleg amikor a következő pillanatban meglátok mellette egy újabb kócos hajú, borostás alakot.

- Rob, ne mocorogj már annyit, még leesek. – Tom pimasz arca az ami felbukkan, és szinte azonnal egy újabb ismerős hang morgolódik.

- A francba, Sturridge, hogy a francba tudtál erre rávenni? Nekem kéne ott kukkolnom – morgolódik. - Tényleg, mit láttok?

- Ja, hamár tartunk benneteket legalább tudósíthatnátok. Van még rajtuk ruha? – Fogalmam nincs róla ki lehetett az, de most már feltűnik, hogy lehetnek páran. Kellan-re nézek aki mosolyog, bár deréktájon érzem, hogy ő se bánná, ha még kicsit békén hagynának bennünket. Leugrok az öléből, és rácsapok a két kapaszkodó kezére, mire feljajdulnak.

- Hé, ezt most miért? – méltatlankodik mindkettő.

- Mert túl kíváncsiak vagytok. Nem igaz, hogy egy percre se hagytok békén bennünket.

- Egy percre? Már legalább negyed órája toporgunk a csarnokba… - Hoppá, talán kicsit elfeledkeztünk az időről.

- Jól van megyünk már – mordul fel Kellan és elfordítja a zárat. Hallom, hogy a srácok földet érnek. Viszont egy apró kis puszi még jár nekem, amit azonnal meg is kapok, aztán ő ad egyet és ott folytatnánk ahol abbahagytuk, de valaki kinyitja az ajtót és nem túl finoman kirángatnak bennünket és azonnal közénk is áll vagy három srác. Tiltakozásnak helye nincs, mert sorban megölelnek. Jay, Tom, Rob, Sam, Jerad, Mauricio és az ikrek zsúfolódtak be az amúgy se túl tágas helyiségbe.

- Tudod Anna, nem hittem volna, hogy ilyen kis perverz vagy. Múltkor az az eset négyesben, most meg egy wc-ben akarod megerőszakolni szegény ártatlan Kellan-t. Mond csak baby, reménykedhetek, hogy egyszer én is sorra kerülök?

- Tom, te idióta… - vágja hátba azonnal Rob a haverját, de közben vigyorog.

- Hagyd csak, - ölelem meg éppen állítólagos „barátomat”. – Hallottam, hogy a túl hosszú ideig tartó önmegtartóztatás okoz ilyen gondokat. Szerintem Tom-nak kéne egy nő.

- Aha, - csillan fel azonnal a szeme – ott kinn van is egy. Az egyik olasz csaj. Tudnék vele mit kezdeni. Ismered?

- Az unokatestvérem… - bólintok rá – mindkettő.

- Oké, akkor szólhatnál egy pár jó szót az érdekemben… - néz rám hatalmas boci szemekkel.

- Melyiknek? – kérdezem, mire körbeírja, Jay meg azonnal tiltakozni kezd.

- Hé, Angie-ről szállj le. Ő az enyém.

- Mit akarsz te a húgomtól? – támad rá azonnal Mau, mire a kérdezett hebegni kezd.

- Oké, nekem a másik is megfelel – visszakozik az angol, látva a reakciót.

- Vele próbálkozhatsz – válaszolom neki, majd hozzáfűzöm – bár egy kicsit félénk, légy vele kedves.

Mau köhögni kezd, látom, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.

-   Timido? Se lo mangia sulla colazione questo ragazzino persona soddisfatta di sé ...

Rávigyorgok, nagyon remélem, hogy így lesz, és Chiara aki talán a legtüzesebb közöttünk kicsit megleckézteti ezt a nagy gyereket.

Még mindig Rob derekát fogom amikor nyílik az ajtó, és egy idősebb úr lép be rajta. Illetve csak lépne, de mivel mi elég sokan vagyunk esélye sincs a bejutásra. Zavartan ellenőrzi az ajtót, aztán újra minket bámul. Érzem, hogy itt az ideje az indulásnak, ezt a többiekkel is közlöm, gyorsan visszalépek a táskámért, Kellan tartja az ajtót, intek neki, közelebb jön mire nyomok még egy gyors puszit a szájára, ő meg elmosolyodik. Nem így képzeltem először tudatni vele, de azért némán egy szót formálok a számmal. Szeretlek.
A mosolyából arra következtetek, hogy megértette.
Ahogy kijutunk a helyiségből ellép és nem túl finoman Rob-ot tolja mellém. Kérdőn nézek rá, de csak annyit mond, hogy majd később beszélünk.

(Rob szemszöge)

A reptéren elég népes társaság vár ránk. Ellépek az ölelkező Gina és Taylor mellett, nincs merszem megzavarni őket, mert a kiscsaj szerintem leharapná a fejem. Kérdőn nézek körbe, csodálom, hogy nem látom sehol Annát és persze rá is kérdezek. A magyarázatuk meglep, bár el tudom képzelni mennyire igazuk lehet. Egyébként se a türelem mintaképe, most meg...

- De miért kellett bezárni… - értetlenkedik Jay.

- Emlékeztek még a szülinapja utáni reggelre – néz ránk Luca, páran bólintunk – és a konyhapultra meg rájuk?

Igaz. Kevés hiányzott hozzá, hogy egymásnak essenek előttünk, és most meg már hetek óta nem találkoztak. Na egy olyan jelenet itt a csarnokban… Kellan arcán hatalmas mosoly jelenik meg, aztán rögtön tudni akarja hol rejtegetik. A válaszon kicsit meghökken, szó se róla mi is, de egy pillanat múlva már leszórja a csomagjait és arra távozik amerre Walter mutatott. Bemutatom a haverjaimat, újra leesik, hogy jó sokan vagyunk. A bemutatkozás majd tíz percet vesz igénybe, de akkor már többen is indulnának, de ők még mindig nem jöttek vissza. Nem úgy Mauricio, aki elsőként Nikki-hez lép, megpuszilja, súg valamit a fülébe, majd felénk fordul.

- Azt hiszem lesz egy kis gond. Magukra zárták a fülke ajtaját. Ki kéne csalogatni őket.

Többen is arra indulunk, elsőként Gina, de őt visszafordítják. Pont a férfi wc-be kellett bezárniuk?

Azt nem tudom, hogy került Tom fölém, és Sam arcán is csodálkozást látok, de tény, hogy én itt görnyedek alatta, ő meg a két bezárkózott szerelmest kukkolja. Persze megkapjuk a magunkét, de amikor végre felbukkan az arcán csak boldogságot látok. Rövid huzavona után végre sikerül visszaindulnunk a többiekhez, viszont a folyosón meglepő dolog történik. A haverom ahelyett, hogy átölelné mellén tolja. Nem értem.

- Majd később, - néz rám Kellan – előbb beszélnünk kell – mosolyog aztán Annára is.

Hogy mi lehet ezzel a célja nem tudom, de egymás mellett lépünk a kupacban álló bandához. Persze rögtön elragadják mellőlem, ölelések, puszik csattannak a levegőben. Egy kivétellel mindenkit ismer már.

- Anna, Ő Kate. Sam felesége.

Rögtön felkapja a fejét a mondatomra, majd hitetlenkedve néz a barátomra.

- Te nős vagy?

- Aha. – feleli a kérdezett büszkén. – Miért csodálkozol, van aki fiatalon nősül.

- Nem azon csodálkozom, - vág vissza rögtön. – Hanem azon, hogy hozzád ment.

- Ez nem volt szép. – duzzog a barátom. – Kedves vagyok, jóképű, tehetséges. Nem is beszélve egyéb előnyös tulajdonságaimról.

- Istenem, ti egy iskolába jártatok? – mutat körbe ránk Anna, mire bólintunk. – Akkor ezt ott verhették a fejetekbe a tananyag helyett.

Kate se bírja sokáig, ő se a csendességéről híres, és csatlakozik Mia, a nővérem, sőt meglepetésemre Kris is a zúgolódó nőkhöz. Ha ezek összefognak ellenünk, nekünk annyi.

Szerencsére Luca menti a helyzetet, amiért hálás is vagyok.

- Solo, tényleg menni kéne…

Ez végre hatásosnak bizonyul, és miután összeszedjük az összes csomagot elindulunk kifelé.  

 

Szómagyarázat:

*Zitto, Mau. – Fogd be, Mau.

*Timido? Se lo mangia sulla colazione questo ragazzino persona soddisfatta di sé ... – Félénk? Megeszi reggelire ezt a kis gizda fiút…