126. Irány Budapest…

 

Sziasztok!

Egy rövid helyzetjelentés. Egészségügyi fronton a változás elmozdult a pozitív irányba, szóval most minden „oké”.

Köszönöm a megjegyzéseket, aranyosak vagytok, hogy dicsértek, de most (bocs) de G és Kesha komija (e-mailben) segített a legtöbbet. Mint már többször is említettem, bírom a kritikát, és azon leszek, hogy kiküszöböljem az általatok említett hibákat. Valamennyire. Teljesen úgyse tudom, mert spontán írok, attól függően milyen a hangulatom, az időjárás, milyen zenét hallgatok...

De mindketten olyan dolgokra világítottatok rá, amiben nem vagyok biztos, úgyhogy sokat segítettetek.

Ez a történet lassan a végéhez közeledik, (nyugi, jön a folytatás, hogy ez kinek öröm, kinek nem azt mindenki döntse el maga).

Ez a békés, rózsaszín buborékos állapot nem tart örökké..., de majd meglátjátok.

Dicta

(Anna szemszöge)

Elégedetten dőlök hátra a kocsim anyósülésén. Kellan szemmel láthatóan élvezi a vezetést, amit nem is csodálok, én is imádok a kicsikével száguldozni. A hátsó ülés utasai a csendből ítélve elaludtak. Az elmúlt és a következő napok eseményein gondolkozom. Mindent egybevéve jól sikerült ez a kis kirándulás, igaz a síelést nem vitte túlzásba a társaság. De megünnepeltük a húgomat, elbúcsúztattuk az óévet, és még időben megléptünk a média túlzott érdeklődése elől. Nincs kétségem Magyarországon se maradhatunk sokáig észrevétlenek, de ma remélhetőleg igen. Azon tűnődöm mi mindent kell még elintéznem.

A főbb dolgok, mint a szállás, a visszaút már megoldva. Még 31-én beszéltem Anitával, és a listát is elküldtem neki. Nagy prémiumot helyeztem kilátásba, amit kétségkívül meg is érdemel, mert akárhogy is nézzük ma vasárnap van, ő mégis vállalta, hogy fogadásunkra alkalmassá teszi a lakásokat. Igaz, külön kihangsúlyoztam, hogy keressen magának segítséget, amit remélem meg is tesz, mert 27 emberre ágyneműt húzni, mindent előkészíteni, port törölni és felmosni az egész házban nem kis munka. Nem is beszélve arról az igencsak terjedelmes listáról, ami azon élelmiszereket tartalmazza, amikkel a hűtőket fel kell töltenie. Igen, talán még annál is nagyobb jutalom jár neki, mint amit beígértem.

A mai ebéd miatt is van némi lelkiismeret furdalásom, mert amikor közöltem anyával, hogy, ahogy javasolta mind utazunk éppen nagyiéknál voltak. Ő persze ragaszkodott hozzá, hogy megvendégelje a barátainkat, főleg, hogy az érkezésünk vasárnap délre fog esni. És nagyanyót ismerve lesz minimum három-négy fogás. Nem is beszélve a desszertről, mert Rob érkezése garancia arra, hogy rétest süssön neki.

Viszont ott a vacsora. Hova vigyem őket? Hátrafordulva látom, hogy az angol ébren van, így halkan felteszem neki a kérdést. A válasz viszont a mellette ülőtől származik, aki álmos, de élénken csillogó szemekkel közli, hogy mi az, amit újra meg akar kóstolni. Oké, ez a probléma is megoldva.

Már csak egy dolog van hátra, a holnapi közönségtalálkozó. Először nem tudtam mit fognak szólni az ötletemhez, de legnagyobb meglepetésemre mindenki lelkesnek tűnt. A helyszín adott, a büféről majd a lányok gondoskodnak, nincs kétségem a munkatársaim is szeretnének majd hozni pár rajongó gyereket, unokatestvért. A szállítás… igen ezt holnap korán reggel le kell telefonálnom, a létszám miatt egy busz elég lesz, ismerek is egy céget akikkel már többször dolgoztunk együtt, és kétlem, hogy január első munkanapján ne lenne szabad járművük. Úgyhogy minden rendben.

Illetve nem. Idióta vagy Anna. A legfontosabbról ugyanis, ami a rajongók értesítése megfeledkeztem. Előkapva a laptopom ellenőrzöm van-e Internet kapcsolat. Hála az égnek a hegyek ellenére is működik a mobilnet. Felkeresem azt a két oldalt amit augusztus óta már többször is megtettem, mert igyekeztem nyomon követni a lányok munkáit. Mindkettőjük részére írok egy-egy e-mailt, az instrukciókkal. Oké. Ez is megvan, este majd értekezek velük telefonon és minden rendben lesz.

(Kellan szemszöge)

Élvezem a száguldást, igaz az autópályán a 140 nem tűnik nagy sebességnek. Most mi vagyunk a sereghajtók, ha jól emlékszem Walter megy legelöl. Anna megkért, hogy maradjunk itt hátul, mert nem szeretné, ha valaki véletlenül eltűnne előlünk, és eltévedne. Látom, hogy folyton az útra néz, gondolom éppen ezen indokból. Közben viszont valamin nagyon töri a fejét. Már hosszú ideje nem szólalt meg, aztán egyszer csak hátrafordul.

- Rob – kérdi a haveromtól halkan. – Szerinted hova vigyük őket vacsorázni?

- Gianni-hoz. – felel a kérdezett helyett Kris szinte azonnal. – Kérlek, olyan Isteni saltimbocca-t sehol se ettem.

Nem tudom, hogy az mi lehet, de a választ hallva a kedvesem is elégedettnek tűnik.

Majdnem fél 11 van amikor az előttem lévő kocsik szépen sorban leparkolnak.

- Megérkeztünk – szólal meg a mellettem ülő.

- Észre se vettem, hogy átléptük a határt – szólalok meg meglepődve.

- Nem is. – Feleli azonnal. – Graz-ba vagyunk, ez a nagybátyámék háza, beköszönünk nekik, aztán megyünk tovább.

Kézen fogva vezet magával, Walter és Max mindenkit befelé invitál. A rokonai kedvesek, érdeklődve méregetnek. Csak pár perces szünetet tartunk, mert azt mondja sietnünk kell. Beszél valamit Nathan-nal, innentől ő vezeti a konvojunkat, és dél előtt pár perccel sorban bekanyarodunk egy takaros kis ház udvarára. Illetve a kicsi nem jó szó. Rob és Kris szavaiból kiderül, hogy már jártak itt, és a szülei kocsiját is felfedezem, így arra a következtetésre jutok, hogy itt lakhatnak. Aztán kiderül, hogy nem, ez a nagyszülei otthona, akik ebéddel várnak bennünket.

Ők ketten tüneményes emberek. Először is hihetetlenül aprók, mind a ketten. Nem értem, mit beszélnek, de az unokáikra szeretettel ragyog a tekintetük, és minket is örömmel és terített asztallal várnak. Minden fogás kiváló, és igaza volt Rob-nak, Juli mama -mert megkért, hogy szólítsam így- rétesénél nincs jobb a földön. Viszont amivel Toni papa kínál bennünket, na az gyilkos egy itóka. Nem is értem, ő úgy húzta le, mintha csak vizet inna.

Jó sokáig elvagyunk, egyedül Davide távozik előbb a három lánnyal, mert mégiscsak sikerült kikönyörögniük, hogy velünk jöhessenek a fővárosba. Mi majd egy órával utánuk indulunk útnak, ezúttal már Anna vezet. Lendületesen ugrik ki a kocsiból, majd azonnal a szintén fürge Jerad elé áll. Nem értem miért, de aztán felfedezem a felbukkanó kutyát. Félelmetesnek tűnik, ahogy vicsorog, de elég neki pár szó és máris barátságosabban néz és képen nyalja az előtte guggoló kedvesem. Ő meg megsimogatja a fejét. Oké, szereti az állatokat, remélem Kola-val is kijönnek majd. Azért a biztonság kedvéért elzárja, majd a házba invitál mindenkit.

Az édesanyja hellyel és italokkal kínál bennünket, én meg követem az emeletre. A szobája tetszik. Természetes natúr színek, hatalmas ágy, amit szívesen kipróbálnék, és ez valószínűleg látszik is rajtam.

- Majd legközelebb – mondja, én meg kérdőn nézek rá.

- Mi lesz legközelebb?

- Ha legközelebb Magyarországra jössz kipróbáljuk. De szerintem a lakásomban lévő jobban fog tetszeni.

Arra már nem kapok magyarázatot, hogy miért, mert villámgyorsan beleszór pár dolgot egy bőröndbe, és már meg is ragadja. Én meg elveszem tőle. Jól néznénk ki, ha ő cipekedne.

Gina időközben elment a barátnőiért, így már ők is a nappaliban csivitelnek. Lassan szedelőzködni kezdünk, olyan bensőségesek az ölelések amiket a szüleivel vált. Nem érteni mit mondanak, de a kölcsönös szeretet sugárzik róluk. Eva engem és Taylor-t is ugyanúgy megölel, mint az unokaöccseit, vagy éppen Ashley-t. Jóleső érzés, hogy a családtagok köré sorol. Davide is barátságosan nyújt kezet, de azért halkan a lelkemre köti, hogy vigyázzak a lányára. Ez minden vágyam.

(Anna szemszöge)

Nem időzünk sokáig a nagybátyáméknál, legtöbben csak a mosdót veszik igénybe, vagy maximum egy üdítőt fogadnak el. Látom, hogy mindketten kíváncsian méregetik a kedvesemet, de az egyetlen reakció Dani bátyó részéről, hogy szép szál férfi a párom. Még jó, hogy halkan mondja, és akik értik a magyar nyelvet messze állnak.

A következő megálló nagyanyóék udvara. Már messziről látom, hogy a kapu nyitva, éppen beférnek az autók. Mindketten a lépcső tetején várnak bennünket, de lévén hideg van sietve beterelem őket és odabenn mutatom be a barátainkat. Természetesen az elsők között a kedvesemet.

- Nagyanyó, nagyapó ő itt a barátom Kellan Lutz. – Majd angolra váltok. – Kellan ők a nagyszüleim.

Látom rajta, hogy kicsit zavarban van, főleg mikor a nála vagy 30 centivel kisebb nagyanyám int neki, hogy hajoljon le és két cuppanós puszit nyom az arcára. Tőle nem is számítottam másra.

- Mit is mondtál kislányom, hogy hívják ez a legényt – kérdez rá nagyapó.

- Kellan – ismétlem meg, de az a huncut csillogás ami megjelenik a szemében cseppet se tetszik.

- Nem a másik neve.

- Lutz.

- Lutz? – néz rám kérdőn, az említett meg csak kapkodja közöttünk a tekintetét, de még én se tudom, mit akar ebből kihozni, merthogy valami tréfán töri a fejét az biztos. – Én mindig is mondtam, hogy te vagy a leggyakorlatiasabb unokám. Davide, - szólal meg nagy hangon, és megpaskolja a kezemet. - a lányod gondoskodott róla, hogy jövőre ne legyen gondod a karácsonyfa beszerzésével.

- Hogyan? – kérdez vissza ő is és elindul felénk.

- Hazahozott egy fenyőt, és amint láthatod elég méretes példányt, majd szépen beállítjuk a sarokba. Probléma megoldva.

- Na de nagyapa… - méltatlankodok, majd észbe kapva a többiek felé fordulok. – Aki ezt lemeri fordítani angolra azt személyesen fojtom bele a Balatonba. Még ma…   

Látom a nevető tekinteteket, gyanakodva nézek körbe, de semmi nyoma, hogy a többiek értenék a lényeget. Nagyanyó gyorsan közbelép, az asztalhoz parancsol bennünket, mi hugival, Szilvivel és Lindával tálalunk, és csak utána ülünk le a többiek közé. Az ebéd ahogy arra számítottam bőséges. Leves, főtt hús, kétféle mártás, többféle hús, köret és házi savanyúság. Utána kávé, és persze előkerül a pálinkás üveg, amit nem tudok semmiképpen kiküszöbölni. Nath azt mondja ő most kihagyja, a mi kocsinkat majd vezetem én, és a többiben is a lányok veszik át a sofőr szerepet. Rob már tudja mire számíthat, és ezúttal Taylor se ússza meg kóstolás nélkül. Ott sorakoznak szépen sorban a kis kupicák bennük a jó kis házi pálinkával. Láttam amikor a három lány összesúg és a telefonja után nyúl, én is így teszek és sikerül megörökítenünk szinte valamennyiük arckifejezését amikor elveszik a poharat a szájuktól. Fantasztikus képek születnek.

Gina és a barátnői számomra is érthetetlenül, de keresztül vitték az akaratukat, és a szülők megengedték, hogy ezt a másfél napot még velünk töltsék a fővárosban. Anyáéknak egyetlen kérésük volt, hazafelé nem mehet az autópályára, helyette veszünk neki egy GPS-t reggel a biztonság kedvéért.

Hosszasan búcsúzkodunk, majd átautózunk Keszthelyre. Anya szóval tartja a társaságot így én magammal húzom a kedvesemet a szobámba. Oké, az ő terve amelyben az ágynak nagy szerepe lenne jobban tetszene, de erre most nincs idő. Gyorsan dobálom bele pár ittlévő ruhámat a bőröndömbe, majd újra csatlakozunk a többiekhez. Már három felé jár az idő amikor úgy érzem ideje elindulnunk. Anya a lelkemre köti, hogy időben indítsam el hazafelé Gináékat, hogy telefonáljak, ha megérkeztünk Amerikába, és jelentkezzem rendszeresen. Előreláthatólag csak február közepén utazom majd haza, hogy a húgom nagy napján itt legyek – és reményeim szerint még páran ebből a társaságból.

Apa megígéri, hogy figyel majd arra, hogy anya eleget pihenjen, és a lehetőségekhez mérten a száguldozásra hajlamos családtagot is megpróbálja majd kordában tartani. Na ezt azért megnézném... Örömmel tölt el, hogy kedvesen bánnak Kellan-nel, mert most már ő ugyanolyan fontos nekem, mint a családom többi tagja. Bár nem csodálkozom rajta, rájuk is nagy hatással volt, hogy csupán azért, hogy én ne kerüljek kellemetlen helyzetbe inkább hagyja, hogy folytassuk a színjátékot Rob-bal.

Még egy utolsó integetés és elsőként kitolatok az utcára. Ginával közöltem, hogy ő jön mögöttem, nincs apelláta, és csak semmi külön akció, mert figyelni fogom a kocsija minden rezdülését. Oké, tudom, hogy túlságosan szigorú vagyok vele, de annyira féltem, mert ismerem milyen vakmerő tud lenni. A kocsi is új még, a jogsija se túl régi, és igen élénken él még bennem a szüleink balesete utáni aggódás. Nathan-t megkértem, hogy ezúttal ő jöjjön a sor végén, csak mi hárman és Kellan tudjuk, hogy nem egy hotelben fogunk megszállni, hanem a házunkban. Plusz Rob és Kris, mert ők direkt megkértek had foglalják el megint a szobájukat. Így kénytelen voltam őket beavatni.

Még indulás előtt beszéltem Anitával, aki közölte, hogy minden kész a fogadásunkra, úgyhogy elégedetten rakom egyesbe a sebességváltót és rövid kerülő után amit azért teszek, hogy lássanak valamit Keszthelyből célba veszem Budapestet.

Ezúttal se hajtok fel az autópályára, hanem ugyanúgy, mint nyáron, a Balaton partján autózunk. Rob jól megtanulta a leckét, boldogan mesél a többieknek a tóról, Boglárról és az ott történtekről. Csupán egyetlen egyszer állunk meg, mert Nath és Luca is rám csörög, hogy időszerű lenne egy tankolás a bérelt autókban, meg ahogy megnézem az enyémben is.

Székesfehérvár előtt kiállok egy kúthoz, nem kis feltűnést keltünk a két Audival és az öt egyforma Jeep-pel. Elővigyázatosan megkérem őket, hogy maradjanak a kocsiban, szerencsére a miénknek sötétített az üvege, igaz Kellan már majdnem kiszállt segíteni, de visszaparancsolom amit duzzogva fogad, úgyhogy egy puszival kell kiengesztelnem.

A benzinkutas amikor meghallja, hogy az összes tankolást egybe fizetem majd egy percig csak bámul rám, és csak amikor már majdnem az orráig dugom a bankkártyámat veszi el, hogy lehúzza róla az összeget.

Utána viszont újra sorba állva tesszük meg a kb. egy órás utat, és érkezünk meg végre valahára az otthonomba.

(Rob szemszöge)

A mai napom jobb nem is lehetne. Egész úton nem volt semmi dolgom azon kívül, hogy hátradőlve élvezzem a látványt és Kris simogató ujjait a tenyeremben. Anna rokonai most is kedvesek voltak velem, az pedig külön örömöt jelentett, hogy a nagyszüleinél ebédeltünk. Szokás szerint degeszre ettem magam, igaz, hagytam helyet a desszertnek, mert bár nem beszélek magyarul Juli néni mondatából és a kacsintó szeméből egyetlen egy dolgot leszűrtem, az ebédet rétes fogja zárni. És így is lett. Azt mondjuk nehezményeztem, hogy a többiek is hozzám hasonlóan édesszájúnak bizonyultak, bár annyi volt belőle, hogy jutott bőven mindenkinek, sőt búcsúzóul még egy doboz is bekerült a csomagtartóba, ami szerintem további szeleteket tartalmaz, csak ügyelnem kell rá, hogy ne tévesszem szem elől. Még Zell am See-ben elhatároztam, hogy megkérem Annát, mi had lakjunk a lakásásban amíg Budapesten tartózkodunk, de nevetve és suttogva közölte, hogy nyugi, mind ott szállunk meg. Meglepődve néztem rá, de biztosított róla, hogy mindent végig gondolt, el fogunk férni, és a bejárónője már elő is készítette a házat. Ezt mondjuk kicsit bánom, mert szívesen mentem volna megint bevásárolni, igaz akkor mindjárt lebuktunk volna. Jobb lesz így.

Csak egy rövid pihenőt tartottunk a szülővárosában, annak mondjuk örültem, hogy az a fenevad nem csak rám nézett ferde szemekkel, igaz ezúttal is csak pár pillanatig morgott. Boldogan adtam számot az országról megszerzett információimról, és az nyári élményeinkről.

Már messziről felismertem a házat, és most, hogy a garázsban vagyunk sietve szállok ki, mert kíváncsi vagyok a többiek reakciójára.

Taylor, Luca és az ikrek is mosolyognak, a banda többi tagja meg álmélkodva néz körbe.

- Hol vagyunk? – kérdez rá elsőként Sam.

- A házunkban – feleli Anna valahonnan hátulról, Kellan segítségével már a bőröndöket szedi elő. – Itt fogunk lakni.

- Mind? – jön a csodálkozó hang, mire csak mosolyogva bólint.

- Igen. Négy lakás van, úgyhogy el fogunk férni, bár lesz akinek a kihúzható kanapén kell aludnia… - és ebben a pillanatban megszólal valami észveszejtő visítás. Anna pár lépéssel a garázsból az előtérbe vezető ajtó mellett terem, és kiiktatja a riasztót, majd a telefonját előkapva benyom pár számot és beszélni kezd.

Tom, mert a haverom volt az aki megszólaltatta a készüléket kicsit szégyenkezve kér elnézést, de csak nevet rajta.

- Srácok, szedjétek elő a csomagjaitokat, addig kiiktatom a liftek vezérlőjét, és megmutatom ki hol fog lakni.

- Liftek?

- Miért hány van? – Mindenfelől kérdések szállnak, nem csodálom én is alig akartam hinni a szememnek amikor először jártam itt.

- Az ott egy medence? – kiált fel valaki meglátva az üvegajtó mögött elterülő víztükröt.

Gina, Luca és az ikrek segítségével igyekszem körbevezetni őket, úgyhogy amikor kinyitom a bejárati ajtót, hogy a kertet is megnézhessék, ezúttal én aktiválom a szirénát. Csak a plafonra emeli a tekintetét, újra beüt pár számot, és újra telefonál.

- Srácok ez a kettő rendben, de szépen kérek mindenkit a lakásokban amíg nem szólok ne nyissatok ki egyetlen a teraszra vezető ajtót se.

Mindenki megígéri, elkapom a nővérem csodálkozó tekintetét, nagy hatással van rá a látvány, csakúgy, mint a többiekre. Megnézzük a pihenő részt, és mire visszaérünk az előtérbe, ő is elvégzett.

- Oké, Rob, Kris ti ketten Kellan, és Jay megyünk a lakásomba. – És sorolja tovább mindenkinek ki hova kerül. Én elégedetten szedem elő a csomagjainkat és mutatom nekik az utat. Az ismerős lakásba lépve már nyitom is a „szobánk” ajtaját. Várom, hogy a kedvesem kövessen, de mikor nem teszi kimegyek a nappaliba. Ott áll a tükörajtó előtt és azt fixírozza. Mögé lépek, mire megfordul, megcsókol, majd rám néz.

- Látni akarom. – Csodálkozva nézek rá.

- Mit?

- Azt a fényképet amin Anna tetoválása szerepel.

Kicsit szíven üt, hogy akkor mégse hisz nekem száz százalékig, és egy kis kételkedés még van benne, de ha ezzel végre meg tudom győzni, hogy tényleg nem kerültünk intim kapcsolatba akkor legyen. Elhúzva az ajtót hatalmas sóhajok szakadnak fel a többiekből, harmadiknak sikerül felfedeznem azt az albumot amiben az ominózus kép van, úgyhogy minden rendben. A haverom viszont az előző kettővel letelepedik a nappaliba, és amennyire látom a szerelme gyermekkori képeit lapozza át éppen. Ajaj, Anna ezért ki fog nyírni.   

   

(Kellan szemszöge)

Tetszik Magyarország. Olyan színes kis ország, az apró falvaival, na jó az útjaikon van még mit javítani. De az a tó, a Balaton az nem semmi. Kicsit irigykedve hallgatom Rob lelkendezését, rossz érzés, hogy vannak dolgok amiket ő már átélt a kedvesemmel én meg még nem. De sebaj, én azon leszek, hogy ezen változtassunk.  Mint mindig most is lendületesen vezet, és azt is megnyugodva veszem tudomásul, hogy amikor megszólal a telefonja nem emeli fel, hanem a headset-et rakja a fülébe. Na nem a biztonságunkért aggódom, mert egy kézzel is elbírna a kormánnyal, de az jár a fejemben, hogy annyira automatikusan jött neki a mozdulat, akkor ha egyedül van is ezt teheti. Nem értem mit és kivel beszél, de a második hívás után kirakja az indexet és egy benzinkúthoz kanyarodik.

Automatikusan jön, hogy ki akarok szállni és segíteni neki, de ez megint nem azért van így mert úgy gondolom, hogy ő nem képes rá, hanem mert segíteni akarok. De nem engedi. Ez kicsit bosszant, mert megígérte, hogy az én szabályaim szerint „játszunk”. A csók, amit kapok persze kiengesztel és a mondata is.

- Jobb, ha a kocsiban maradsz, így nem vesznek észre. – Mutat a háta mögé, ahol valóban egy csapat tizenéves lány álldogál egy kocsi mellett és érdeklődve néz felénk. Az unokatestvérei szállnak csak ki és segítenek neki a tankolásnál, majd bemegy fizetni és öt perccel az érkezésünk után már újra úton vagyunk.

Még tegnap este elárulta, hogy mind egy helyen lakunk majd, már akkor is csodálkoztam, de amikor felfedezem a házat megértem. Hatalmas. A szám is tátva marad a csodálkozástól amikor begördül a mélygarázsba és leparkol egy ezüstszínű TT mellé. Az arcán huncut mosollyal fogadja a csodálkozó mondatokat, én meg nem tudok betelni a látvánnyal. Még életemben nem jártam ilyen házban. A riasztó megszólalásán nem csodálkozom, evidens, hogy van, de a liftek, a medence, az udvar, a jakuzzi, a konditerem, a szauna… eszméletlen.

Követem a haveromat az egyik liftbe, ami pár pillant múlva megáll velünk. Otthonosan mozog és megy be egy szobába. A saját érdekében remélem, hogy az nem Anna hálója, mert akkor kidobom az erkélyről.

Nem nyúlok az ajtóhoz, csak elképzelem, milyen lehetett, ahogy itt meztelenül végigsétált alig egy hónapja éppen amikor hívtam. Orromat az üvegnek nyomom, oké, tényleg közel s távol nincs lakóház, nem láthatta senki.

- Haver ez nem semmi – szólal meg a mellettem álló Jay, és ő is a tájat bámulja. Mögülünk súrlódó hang hallatszik, így arra fordulunk, Rob az addig falnak hitt tükröt húzza el. Csodálkozva bámulok, padlótól a plafonig külön oszlopokban cd-k, dvd-k, könyvek és a szélén jópár fényképalbum. Mi is odamegyünk, érdeklődve nézem a választékot, jópár olyat látok ami nekem is megvan, szóval az ízlésünk ebben is összeegyeztethető. Felfedezem a Die Hard minden darabját. A bestia, átvert, szereti és csak megjátszotta Baton Rouge-ba, hogy nem. A haverom valamit keres, átlapoz egy albumot, majd a kezembe nyomja, és utána mégegyet. A harmadikban aztán megtalálja a keresett képet és Kris elé tartja.

- Tessék, most már hiszel nekem. – Vetek rá egy futó pillantást, Anna tetoválása van rajta. Innentől kezdve viszont nem érdekel a dolog, ezt élőben is láthatom, sőt fogom is remélem hamarosan. A kezemben lévőket kezdem el nézegetni, nincs kétségem, mindkettő őt mutatja be csecsemő korától kezdve. Tündéri kisbaba volt, és a mosolya már kisgyerekként is elbűvölő. Szerepel a szüleivel, Ginával, az egész rokonsággal. Vannak olyanok amelyeket valószínűleg hivatásos fotós készített, de a véletlen elkapott pillanatok jobban tetszenek. Ezernyi arca van, vicces, huncut, nevetős, durcás.

Éppen végzek az elsővel, amikor meghallom a hangját.

- Ti meg mit műveltek? – arra kapom a fejem és csak most veszem észre, hogy Jay és Kris a két oldalamon ül, Rob pedig mögöttünk áll.

- Robert Thomas Pattinson – szólal meg vészjósló hangon – ha az ott Kellan kezében az amire gondolok, akkor ma a híd alatt alszol.

- De én… - mentegetőzik azonnal a megszólított, és nincs kétségem valóban kapna a fejére, ha Kris meg nem magyarázza a helyzetet. Anna arcán több érzelem is átsuhan, aztán rendezi a vonásait, de a haveromra elég csúnyán néz.

- Ezért még számolunk…

Hiába közöljük vele, hogy igazán jó képek, amikor meghallja a lift hangját kikapja a kezemből, bedobja a többi közé, és mire a többiek belépnek már az ajtót is behúzta. Sőt be is zárja. Súgva kérdezem tőle, hogy de ugye egyszer majd vethetek még rá pár pillantást, mire mosolyogni kezd. De nem ígéri meg.

Szépen lassan mindenki felszivárog hozzánk, úgyhogy a folyosón hagyott bőröndöket megragadva tudakolom, hova pakoljak. Csak rámutat egy ajtóra, úgyhogy belépek. Először szépen sorban behordok mindent és csak utána nézek körbe. Az első ami megragadja a figyelmemet az ágy. Illetve a mérete. Még soha, sehol nem láttam ekkorát. Hatalmas, és ráülve arról is meggyőződöm, hogy felettébb jó a rugózása. A színek itt is pasztell árnyalatúak, felfedezek egy ajtót, úgyhogy kíváncsian lesek be rajta.

Azt a jó életbe.

Nem bírom ki, hogy a csodálkozásomnak hangot ne adjak, mire többen is betódulnak az ajtón, én meg csak bámulom, ahogy mosolyog rám.

(Anna szemszöge)

Ahogy arra számítottam a banda tagjai el vannak ájulva a háztól. Azon se csodálkozom, hogy Tom aki ugye mindig kíváncsi a többiek előtt jár és ezáltal megszólaltatja a riasztót, amit még nem volt időm kikapcsolni. Jó a második alkalom, ezúttal Rob közreműködésére, már kicsit zavar, meg is kérem őket, hogy a lakásokban várják meg amíg beütöm a kódokat. A szirénának is van hangja, de ami még fontosabb, nem szeretném, ha kijönne a rendőrség, mert már harmadszor jelez be a rendszer nálunk. Az első kettőt még megértette a diszpécser, bár szerintem kicsit idiótának tart. Nekiállokátállítani az ujjlenyomat felismerő rendszert, beletelik pár percbe, szerencsére így, hogy minden liftnél kiiktatom megoldható a dolog. Mire végzek már a többiek is visszaérnek.

Elsőként a már többször itt járó Rob és persze Kris felé fordulok, ők a már ismerős szobát kapják. Kellan természetesen mellettem fog aludni, (ha rajtam múlik nem túl sokat), és úgy gondoltam Jay lakhatna még velünk, igaz neki a kanapé jut, de kihúzható, két éjszakát csak kibír.

- Gina – fordulok a húgomhoz – te viszed Taylor-t, anyáék szobáját kapja Linda és Szilvi, a vendégszobát Bronson és Sabine és a nappalit Kiowa. Luca te Ash-sel, Sandy-vel és Zack-kel, az ikrekkel és Jerad-dal a kettes lakásba kerültök. Az egyesbe pedig a többiek, gyertek velem – intek a körben álló angol bandára, de mindjárt szembesülök egy problémával. – Oké, a liftekbe maximum öt személy fér be egyszerre. Lizzy, Andy, Mia ti gyertek velem, a többiek meg amikor elaludt a lámpa nyomják meg a gombot és visszajön értük. A liftek csak a lakásokhoz tartózó szintig közlekednek. Ha feljebb akartok jutni sajnos vissza kell jönnötök ide, vagy a második emeletről lépcsővel fel lehet menni az enyémbe. Ha valakinek gondja van minden lakásban a bejárati ajtó mellett van telefon, a négyes nálam csörög. Na akkor menjünk…

Mire a második forduló felér már végzek a riasztóval, belesek a szobákba, ahogy vártam minden rendben van. Tájékoztatom Tom-ot és Bobby-t, hogy sajnálom, de nekik közös ágy jut, de nem tiltakoznak. Utána sorba végigjárom a kettes, hármas lakást, majd a lépcsőn végre a sajátomba lépek. A bőröndök még a folyosón vannak, a vendégszoba ajtaja nyitva, ők viszont sehol. Csak a nappaliba lépve fedezem fel, hogy a tükörajtó el van húzva. Mind a négyen elmélyülten tanulmányoznak valamit, elég egy pillantást vetnem Kellan kezére elfut a méreg. Kinyírom. Nem őt, Rob-ot. Ennek azonnal hangot is adok, majd gyorsan lehiggadok Kris szavaitól.

- Csak tudni akartam, hogy tényleg létezik az a kép. A tetoválásodról. – Ennyit mond, de ebből is kihámozom a lényeget. Oké, jobb, ha bízhat Rob-ban, és bennem is, és ha ehhez ez kell, legyen. De azért amikor meghallom a lift hangját eltűntetem a bizonyítékokat, mert ők látták, oké, de nem fog mindenki az én csecsemőkori csupasz fenekemen élcelődni.

Kellan rákérdez hova pakoljon, mutatnám neki, de a belépő Ash éppen megszólít így csak intek az ajtó felé. Viszont a kiáltását hallva sietve követem.

Vajon min csodálkozik ennyire? Az ágyon vagy a…- igen, inkább  a második lehet.

Ahogy belépek tágra nyílt szemekkel bámul rám, majd valakire a hátam mögé.

- Zack – szólítja meg a lakótársát – ugye Rick szobája akkor most az enyém.

Ő igennel válaszol, mire megkönnyebbülten felsóhajt.

- Akkor jó, mert talán, ha Anna nem hozza magával minden cuccát akkor elég nagy lesz, és elférnek benne a ruhái.

Durcásan nézek rá. Azt merte mondani, hogy sok ruhám van? Pedig már mennyit átcuccoltam Shane papáékhoz és Luca-hoz. Na megállj csak Kellan. Ezért még megfizetsz. A mondatát persze többen is hallották, a lányok közül jópáran betódulnak, és lelkendeznek a gardróbomat látva. Igen ez a természetes reakció, nem is olyan nagy ez. A Los Angelesi házunkban sokkal nagyobb lesz, igaz ott szándékomban áll hagyni egy kis részt a kedvesemnek is a polcokon.