133. Kérdések és válaszok…

(Rob szemszöge)

Kortyolgatom a sörömet és az éppen elsétáló párocskát bámulom. Újra minden rendben. Vagy legalábbis úgy tűnik. Bízom benne, hogy rendezni tudják a félreértést kettejük között. Az ahogy nemrég egymás szájára tapadtak, előtte pedig összefogtak ellenünk és spanyolul kezdtek el társalogni, reménykeltő.

Az elmúlt óra történésein gondolkodom. Egy zseni. Olyan hihetetlen. És mégis valahogy ránézve nem meglepő. De ez az egész dolog a nagyapja cégével. Ő egyedül akar irányítani egy akkora vállalatot? Persze akárcsak Kellan én is biztos vagyok benne, hogy menni fog neki, nincs mégegy ennyi idős nő akiről ezt el tudnám képzelni, de ő más. Amikor meghallom, hogy valaki kimondja a nevét azonnal arra fordulok.

- Azért irigylem Annát, nem semmi ajándék egy ekkora örökség… - Sabine, Bronson barátnője mondja ezt, mire Luca felkapja a fejét. Nem szól semmit, de az arca így is elég beszédes. - És ez a 156-os IQ, eszméletlen. Milyen könnyű lehetett neki…

Az olasz mond valamit az anyanyelvén, úgy sejtem nem lehet túl pozitív a csajra nézve.

Mindenkit foglalkoztat ez a téma, de legtöbben csak ülünk és próbáljuk megemészteni a hallottakat.

- Luca, ha három szóval kéne jellemezned mit mondanál Annáról? – kérdez rá Sandy.

- Hiperaktív, makacs, magányos – vágja rá azonnal.

Az utolsón mindenki megdöbben kicsit, ő pedig beszélni kezd.

- Ti azt gondoljátok, amit ő sejtetni akart. Hogy ez egy jó dolog. De közel sem volt olyan kellemes a számára. Emlékszem arra amikor először találkoztam vele. Apró kis pocok volt.  Marco-val és Cesca-val Nonná-nál nyaraltunk, játszottunk a tengerparton, azt hiszem várat építettünk, egyszercsak megállt mellettünk, először csak figyelt egy darabig, aztán beszélni kezdett. – Felnevet, látszik rajta, hogy szívesen emlékezik. – Fogalmunk sem volt mit mond, pedig két nyelven is próbálkozott. Három évesen. Amikor nem válaszoltunk elment. De másnap is odajött. Aztán egyik nap belerohant Davide-be. Ő mesélte, hogy amikor Eva el akarta vinni sírni kezdett, pedig ritkán szokott. A családban sokszor ugratják őket azzal, hogy nem is az édesanyja választotta ki a nagybátyámat, hanem a lánya. Ők ketten összeismerkedtek, és a következő nyarat már Anna is velünk töltötte. És egy hónap múlva úgy beszélt olaszul akárcsak mi.

- Ez azért jó nem, mármint, hogy ennyi nyelven beszél? – kérdez rá Ashley.

- Ahogy vesszük – néz körbe. – Kétségkívül könnyen boldogul és abban is igaza van, hogy egymás között tanulták meg mindet, nem okozott neki különösebb problémát. Mire iskolába ment Anna öt nyelven beszélt folyékonyan. És egy vele egykorú gyereknek nem az erről a véleménye, hogy de jó. Sokkal inkább, hogy ez furcsa. Azt hiszem akkor szembesült először azzal, hogy ő kilóg a sorból. A gyerekek kegyetlenek, nem voltak kedvesek vele, kiközösítették, de mégse mondta el egy jó darabig. Soha nem panaszkodott, de egyszer Davide ment érte a suliba és látta, hogy csúfolják, ő meg csak áll a falnál, és makacsul összeszorította a száját. Volt egy kis ribillió, mert a bácsi rossz néven vette, hogy bántották az ő kicsikéjét.

Mosolyog maga elé, majd folytatja.

- Igen, Davide mindig is imádta, és ne gondoljátok, hogy ez megváltozott miután Gina megszületett, mert nem. Sose tett különbséget közöttük, pedig Anna néha megnehezítette az életüket. Nem tudom kinek jött az ötlet, hogy talán otthon kéne tanulnia. Az is megfordult a fejemben, hogy ő sugallta valahogy, de nem vagyok benne teljesen biztos. Eva akkoriban várta Ginát, így nem volt gond megoldani a napközbeni felügyeletet. Persze gyorsan kiderült, hogy zseni, és csodájára jártak, de ettől ő még magányos volt, mert nem voltak barátai.

Az elhangzottakon tűnődöm, visszagondolva, valóban nem volt egyetlen olyan fényképe se amin ne valamelyik rokonával lett volna. A következő jó egy órában halkan beszélgetünk, mindenféléről. Taylorral a holnap esti díjátadóról, a többiekkel arról mikor csatlakoznak hozzánk Baton Rouge-ba. Megint csak Sabine az aki apró zavart okoz a mondatával miután visszatér a mosdóból.

- Nem láttátok merre tűnt el Anna? – kérdezi. - Az egyik ajtó mögött találtam egy hálószobát szeretném megkérdezni, hogy ledőlhetek-e.

- Most inkább ne zavard őket – szól rá Bron, de a csaj szemlátomást nem törődik vele, elindul a gép hátulja felé.

- Használd nyugodtan – állítja meg Luca – biztos vagyok benne, hogy nem bánja, ha lepihensz egy kicsit.

Érezni az alig leplezett gúnyt a hangjában, a csaj meg súg valamit a barátja fülébe és elvonul. Bronson bocsánatkérően néz ránk, majd követi. Nem értem mit eszik rajta, mert lehet, hogy jól néz ki -bár nekem egyáltalán nem az esetem- de a természete katasztrofális. Rögtön kiderül, hogy erről nem csak én vélekedek így.

- Na végre, remélem az út végéig nem kerül elő. – Kiowa, mert a megjegyzést ő tette megkönnyebbülten lélegzik fel. – Bocs, de az agyamra megy…

(Kellan szemszöge)

Követem a gép hátuljába, ezúttal egy újabb helyiségbe vezet, valami pihenőszerűség lehet, legalábbis a berendezésből erre következtetek. Leül a kanapéra, és én is mellé telepedek. Egy ideig csak nézzük egymást, nem tudom mit mondjak, végül Anna szólal meg.

- Mit szeretnél tudni?

Jó kérdés. Annyi minden kavarog a fejemben, de mivel is kezdjem? Végül azt a kérdést teszem fel ami a legérthetetlenebb számomra.

- Miért egyeztél bele, hogy átvedd a céget? – kíváncsi vagyok a magyarázatra, mert az egyértelmű, hogy fél a feladattól.

- Te még nem ismered a nagyapám – kezd bele mosolyogva – ha már találkoztatok volna jobban értenéd. Amikor úgymond rám találtak nem repestem az örömtől, ha nincs Inez nagyi valószínűleg szóba se állok vele az első alkalom után. Azt mondta, Mc’Gee vagyok az a dolgom, hogy helytálljak. Én meg közöltem vele, hogy a nevem Anna Gádor, szóval akkor ez a dolog tárgytalan.

Látom rajta, hogy mulattatja a visszaemlékezés, nem szólok közbe várom a folytatást.

- A nagyapám makacs ír ember, soha nem mondta, de szerintem nem volt könnyű elfogadnia, hogy az egyetlen vérszerinti utóda nő, aki nem hódol be az ő akaratának. Inez nagyi egészen más, - szinte sugárzik az arcáról amit az iránt érez akiről beszél - őt nem lehet nem szeretni, majd meglátod. Kedves, megértő, de tud határozott is lenni. Mára megtanultam szeretni Shane papát is, eleinte csak tiszteltem, mert arra neveltek, hogy a család mindenek előtt. Tudod, hihetetlen sikertörténet az övé, mindent magának köszönhet, minden egyes centért megdolgozott.

Hirtelen elkomorul a tekintete, és komoly arccal folytatja.

- A cég… tudom, hogy nagy felelősség, de hatalmas kihívás is egyben. És én szeretem a kihívásokat. Sokáig tartott amíg eldöntöttem. Amikor végeztem a Harvardon tudtam hogy szakmailag készen állok a feladatra, de még nem tudtam rászánni magam. Aztán nagyapa beteg lett. Idős már, a stressz, a kemény munka amit egész életében végzett megtette a hatását. Akkor, ott a kórházban úgy éreztem egyszerű lesz, most, hogy már jobban belelátok a dolgokba tudom, hogy nem így van. De már nem visszakozhatom, felajánlotta ugyan nemrég, de nem akarok csalódást okozni. Meg kell próbálnom. Megfelelő emberekkel remélem menni fog. Nem akarok arra gondolni, hogy nem.

Elgondolkozva néz maga elé, de most nem roskad össze annyira. Hihetetlen akaratereje van.

(Anna szemszöge)

Ülünk egymás mellett, már nem emlékszem mikor fogta meg a kezemet beszélgetés közben, de jólesik. Az érintése, és a támogatás ami a szeméből sugárzik. Várom a következő kérdést, mert feltűnik, hogy többször is szóra nyitja a száját, de csak sokára szólal meg.

- Anna, miért gyűlölöd az édesapádat? – meghökkenve nézek rá, és azonnal tiltakozni kezdek.

- Én nem gyűlölöm Isaac-et.

- Pedig nekem úgy tűnik – vágja rá azonnal.

- Nem gyűlölöm – folytatom, és próbálom megmagyarázni neki a dolgot. – A gyűlölet egy igen erős érzelem, de ő nem érdemli meg, hogy egy parányit is rávesztegessek. Otthagyott bennünket, egyetlen szó vagy üzenet nélkül. Azt, hogy én nem kellettem neki még talán meg is tudnám bocsátani, mert vannak emberek akik nem valók szülőnek. De az, amit anyával tett… megbántotta, hosszú időbe telt mire meg tudott bízni Davide-ba. Egyszer, még kicsi voltam, rákérdeztem, hogy nekem miért nincsen apukám, anya nem felelt semmit, csak elment, de utána lopóztam és láttam hogy sír. Akkor megfogadtam, hogy ezt soha nem bocsátom meg neki.

- De lehet, hogy volt valami oka – próbálkozik újra.

- Lehet, de nem csak ez az egyetlen ok. Hogy nem kellett neki a gyereke és a nő aki szerette oké, de a halála előtt évekkel eltűnt. A nagyszüleim az ügyvédtől tudták meg hogy meghalt. Senkinek sincs joga ezt tenni a tulajdon anyjával.

Ez egy olyan dolog aminek az ellenkezőjéről soha senki nem fog meggyőzni. A biológiai apám –mert ez az egyetlen kötelék ami hozzá fűz- megbántott két számomra nagyon fontos embert, indokolatlanul fájdalmat okozott nekik és ez a szememben olyan bűn ami nem megbocsátható. Még Ricsi árulása se fájt ennyire.

- Milyen volt így felnőni? – teszi fel a következő kérdést, gondolom azért, hogy elterelje a figyelmemet.

- Mármint hogy így? – kérdezek vissza.

- Nem volt gyermekkorod… - hát ezt a hülyeséget meg honnan szedi?

- De igen – vágok közbe azonnal – sokkal jobb dolgom volt mint bárki másnak. Akkor tanultam amikor akartam, hetente csak két nap jött hozzám tanár, a többin saját magam oszthattam be az időmet. Rengeteg időt tölthettem a nagyszüleimmel. Folyton nyaggattam őket, na nekik nem lehetett könnyű mellettem. Talán ezért nyugtat meg a főzés, mert mindig nagyanyó mellett lábatlankodtam.

- De nem voltak barátaid – veti közbe. Hát ez mondjuk igaz. Pedig én esküszöm próbálkoztam…

- Nem, de ott voltak az unokatestvéreim, aztán Gina. Mellettük nem is volt szükségem másokra.

Kellan jó hallgatóság, örülök, hogy kíváncsi a srácokra, szerintem kedvelné őket, bár Ricke közelébe nem szívesen engedném. A saját érdekében. Könnyebbnek tűnik úgy mesélni róluk, hogy láthatja is őket így visszamegyek a táskámhoz amit az előtérbe hagytam. Hallom a társalgóban a többiek halk beszélgetését amíg előszedem a gépem. Ahogy sejtettem rólam folyik a szó, Luca mesél éppen. Csak egy pillanatra figyelek rájuk, bízom benne, én inkább arra koncentrálok, hogy a kedvesemet beavassam mindenbe. Megmutatok neki pár fényképet a nyárról, de csak arra kapom fel a fejem, hogy felháborodottan megszólal, és az arca se sok jót ígér.

- Te most szórakozol velem? – kérdezi nekem meg sejtelmem sincs mit követtem el. – Anna ezek inkább néznek ki modelleknek, mint kockáknak…

Kockáknak? Mi köze a srácoknak egy térbeli geometriai alakzathoz?

Rákérdezek, mire úgy tűnik zavarba jön, én meg vigyorogni kezdek a magyarázatától.

- A suliban neveztük így azokat akik mindenből kitűnőek voltak, az összes kérdésre azonnal tudták a választ, kis stréberek… kockafejűek.

- Szóval kockák – nézek rá és igen nehezen tudom megállni, hogy fel ne nevessek az arckifejezésén.

- Én nem úgy értettem… – mentegetőzik azonnal. – Mármint, hogy te… hogy ti…

- Oké, - nyugtatom meg – az a helyzet, hogy mi mindannyian csak a számítástechnika terén vagyunk úgymond kiemelkedőek, van amiben nagyon is elmaradunk az átlaghoz képest. Én speciel soha nem értettem a kémiát vagy a fizikát. És utáltam is nagyon…

- Szívesen korrepetállak alkalom adtán – böki közbe, de a hangjának van egy kis erotikus beütése. Pár pillanatra bele is felejtkezem az ajkainak a bámulásába, de aztán inkább újra a laptop felé fordulok. Most a beszéd ideje van, a cselekvést kicsit el kell halasztanunk.

(Kellan szemszöge)  

Hiába tagadja látszik rajta, hogy gyűlöli az apját, ez mondjuk szerintem ellentétes azzal, hogy szerinte a család szent, de inkább nem emlékeztetem rá. Az viszont meglep, hogy nincs is tudatában annak, mennyire magányos volt. Látom rajta, hogy talán soha nem fogja beismerni, hogy igenis hiányoztak a barátok az életéből, de a következő mondata mégis árulkodó.

- Bár – húzza mosolyra az ajkait – amikor összeismerkedtem a srácokkal az egy új élmény volt. Ők olyanok, mint én. Félszavakból is megértettük egymást, nem bámultak rám, amikor megtudták, hogy annyi idősen egyetemre járok. Egyetlen dolog volt amin fennakadtak, az, hogy lány vagyok.

- Mesélj róluk – kérem, amikor elhallgat. Valami furcsa érzés, azt hiszem irigység fut át rajtam. Zavar, hogy van négy férfi aki ilyen sokat jelent a számára.

- Várj egy kicsit – kéri és elrohan, majd pár pillanat múlva visszatér a laptopjával. Kinyitja, és pár gomb lenyomása után megjelenik a képernyőn egy fénykép, rajta ő négy sráccal. – Ez most készült a nyáron…

Már amikor megláttam őket elkap a féltékenység, de ahogy tovább lapozgat egyre rosszabb lesz a dolog. A hitetlenkedésemnek hangot is adok, mire kinevet, én meg kisvártatva rájövök, hogy amit mondtam azon akár meg is sértődhetett volna. Jaj, a fenébe, szoknom kell még, hogy egy zseni.

- Mesélj róluk – kérem inkább újra, hogy eltereljem a figyelmét a kicsit kínos beszólásomról.

Megteszi, rengeteg vicces története van, egészen megváltozik, felszabadultnak tűnik. Kiderül, hogy a fekete fiú rakta össze a gépem, és a hiba karácsonykor nem volt véletlen.

- Ha visszaérünk feltétlen át kell futatnom rajta egy ellenőrzést. Aztán majd küldök Kenny-nek egy aranyos kis vírus. – Olyan huncut mosollyal szúrja közbe, nem kétlem, volt már rá példa.

A japán fiút tartja a legnagyobbra, a francia olyan számára, mint mondjuk egy unokatestvér. És a spanyol áll hozzá a legközelebb. Na ez az információ egyáltalán nem tetszik, főleg, hogy ő speciel úgy néz ki, mintha egy divatlapból lépett volna ki és a fényképet elnézve az is látszik, hogy valószínűleg gyakran látogatja a konditermet.

- Mi a baj? – néz rám kérdőn, valószínűleg túl régóta bámulom már meredten a monitort.

- És te egy ágyban alszol velük? – csúszik ki a számon a kérdés.

- Aha, - bólint azonnal – első évben jött az ötlet, már nem tudom melyiktől, hogy toljuk össze az ágyakat, aztán hagyomány lett. Amikor belemerülünk egy-egy munkába nemigazán követjük a normális napirendet. Általában csak akkor jövünk rá, hogy aludni kéne amikor valaki kidől.

- És melyik alszik melletted? – nézek rá, és sajnos pont azt a nevet mondja ki, amelyiktől legjobban tartottam.

- Általában Ricke van az egyik oldalon, nem is, most belegondolva mindig ő fekszik a hátam mögött. Valószínűleg csal, de hogyan? – morfondírozik magában. Én meg alig bírom lenyelni a megjegyzést, hogy nem csodálom. Azonnal beugrik, ahogy éjjelente alváskor hozzám simul. Már az se tetszett, hogy Rob vele aludt egy alkalommal, de ez…

- Te féltékeny vagy – közli, úgy látszik már megint elkalandozott a figyelmem. – De kire?

- Mindenkire aki az elmúlt egy évben melléd bújt - bököm ki meggondolatlanul. Persze azonnal tiltakozni kezd, és elszólja magát. Hát nem örülök a megszerzett információnak, de a magyarázat megnyugtat. A barátomat illetőleg, az amit a spanyolról elárul, na az meg főleg.  

    

(Rob szemszöge)

Miután az egyetlen zavaró tényező Sabine távozásával megszűnt valahogy újra visszatérünk az eredeti témához. Annához.

- Luca mégis mit jelent ez az egész elnökség amiről beszélt? – kérdez rá Nikki.

- Először én kérdeznék valamit, te mióta tudod, hogy kicsoda ő, mert nem lepődtél meg amikor elárulta.

- Május óta – feleli, mire mind csodálkozva bámulunk rá.

- De miért nem mondtad? – néz rá szemrehányóan Kris. Igaz, ők elég jóban vannak, csodálom, hogy még neki se árulta el, hogy tudja a titkot.

- Mert nem az én dolgom. Gondoltam, majd, ha akarja elmondja. Csak Halloween-kor árultam el neki is.

- És honnan? – kérdez rá az olasz.

- A volt barátom, Paris felismerte Londonban Rob szülinapjakor. Találkoztak előző évben valami jótékonysági bálon vele és a nagyapjával.

Igaz, Paris is ahhoz a körhöz tartozik. A full-gazdagok táborához. És most esik csak le, hogy Anna ebben is mennyire különbözik. Sose kérkedik a vagyonával, ellentétbe a sráccal akinek azért voltak ilyen húzásai. Már megint elméláztam, de Luca mondatára felkapom a fejem.

- Már Mexicoban is említettem, fogalmam sincs mekkora a vagyona a nagyapjának. De nem kicsi.

- De mégis? – néz rá Zack kíváncsian. Én meg közbeszólok.

- Még tavaly egyszer rákerestem a neten. Az első tízben volt a Forbes listáján.

- De hát… - mindenki csak tátogat, na ja. Akkor nem is izgatott annyira, de most, hogy tudom, hogy minden Anna ölébe hullik… Bár ez így korántsem igaz. Mert az arckifejezéséből ítélve, és főleg abból ahogy a felelősségről beszélt, ez nem egy ajándék, sokkal inkább egy teher. Nem is bírom ki, hogy feltegyem azt a kérdést ami már foglalkoztat egy ideje.

- Luca, miért egyezett bele? – nézek rá kérdőn, amit ő is egy ugyanolyan pillantással viszonoz. – Abba, hogy átvegye a vállalatot.

- Mert ugyan olyan, mint a nagyapja. Konok ír, aki bizonyítani akar. De ha ezt eláruljátok neki letagadom, hogy mondtam.

- Miért? – tudakolja Ashley.

- Azért amore, mert nem szeretném, ha keresztben lenyelne. Márpedig, ha van valami, amit Anna soha nem hajlandó elismerni akkor az éppen az, hogy megtévesztésig hasonlít Shane papára.

- Igazad lehet, néha tényleg ugyanolyan félelmetes… – vágok közbe és kissé megrázkódom attól, hogy eszembe jut a beszélgetésünk a dolgozószobájában amikor Baile Inez’s-ben jártunk.

- Nekem kedvesnek tűnt – jegyzi meg Jay, mire Luca hatalmas nevetésben tör ki.

- Shane Mc’Gee? Kedves? Szívtál valamit mielőtt találkoztatok? Bár nem, azt rögtön kiszúrta volna, és már nem élnél.

- Nem szoktam – zsörtölődik a kérdezett, az olasz meg Ash megrovó pillantására befejezi a nevetést és folytatja.

- Az ő kapcsolatuk mondjuk úgy nem felhőtlen, illetve mostanában mintha békésebb lenne, de nem annak indult. És szerintem soha nem is lesz az. Az öreg megjelent Magyarországon és azt hitte az unokája majd a nyakába ugrik. Csak éppen nem számolt Anna makacsságával. Solo évekig mindent elkövetett, hogy bosszantsa az öreget.

- Amikor még az elején beleegyezett, hogy mi ketten… akkor is azt mondta, hogy főképpen ezért teszi.

- Ez rá vall – és látom, hogy a vigyor letörölhetetlen az arcáról. – Shane papa két embert szeret igazán. Inez nagyit és Annát. Brian is közel áll hozzá, de ők ketten a mindenei. Mai napig nem tudom mivel tudta rávenni másfél éve, hogy ne álljon bosszút azon a görényen. Amikor megtudta mi történt tombolt a kórházban, ott voltam én is. De elég volt pár mondat amit ketten váltottak és bár nem örült, de megbékélt.

- Miről beszéltek? – kérdez rá Sandy. Persze ő még nem tudja mi történt Annával másfél éve.

Látom a vívódást Luca-n, de aztán mégis elmeséli a többieknek is a Vegas-i tragédiát. Másodszor hallani se jobb, mint először, Kris is azonnal hozzám bújik és megfogja a kezemet.

A reakciójuk hasonló, mint a miénk annak idején. Döbbenet és tisztelet az iránt akinek ezt át kellett élnie.

- Azért remélem, a haverotok soha nem fogja megbántani, mert ha mégis akkor sajnálom tipo, nem érdekel mennyire jó barátod - néz Ash-re, - de alaposan el fogom verni. 

(Anna szemszöge)

Kellan féltékenysége most kivételesen nem zavar, mert azt jelenti változatlanul fontos vagyok neki. Viszont kicsit meggondolatlanul válaszolok.

- De mondtam, hogy Rob-bal csak egyszer és nincs jelentősége. Jay meg túlságosan fáradt volt és elaludt…

- Te együtt aludtál Jay-jel? – hoppá, akkor ezt eddig nem említettem.- Van még esetleg valaki, akiről még nem hallottam? – kérdezi sértődötten, mire felkapom a fejem.

- Luca-val rengetegszer megosztottam az ágyamat, és amikor Taylor Magyarországon volt őt is berángattam magam mellé, mert féltem a sötétben.

- Mi? – annyira döbbent arcot vág, hogy elnevetem magam.

- Csak vicceltem.

- Nem volt vicces – közli azonnal, mire puszit nyomok az arcára. – És jobban örülnék ha azok négyen ezután távol tartanák magukat az ágyadtól. Főleg ez itt– mutat Ricke-re.

- Kellan Enrique nagyon jó barátom, de nem tekint rám nőként.

- Na persze… - vág közbe azonnal, és az arcáról le tudom olvasni, hogy mit is gondol. Oké, más helyzetben nem tenném, de szeretném, ha bízna bennem.

- Honey, ő sokkal veszélyesebb rád nézve, mint rám – bököm ki, mire azonnal lecsap a mondatomra.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogyha valaha választania kéne kit vigyen ágyba kettőnk közül habozás nélkül téged választana.

- Ezt úgy érted, hogy ő…

- Pontosan – bólintok, és nem tudom megállni, hogy ne meséljem el neki az említett reakcióját arra, hogy ismerem. – Az a helyzet, hogy ő 100 százalékosan homoszexuális, és őszintén szólva te pontosan az esete vagy. Múltkor említette, hogy akart csináltatni rólad egy életnagyságú posztert a szobája falára.

Abból, ahogy megrázkódik leszűröm mi erről a véleménye. Na jó, lehet, hogy kár is volt ebbe ennyire belemennem, mert ha valaha találkoznak, még kínos lehet a dolog. De már mindegy, majd akkor foglalkozom a problémával, ha időszerű. Most azonban igyekezem elterelni a figyelmét róla.

- Ne izgulj, meg foglak védeni. – És mivel már olyan nagyon régen volt rá alkalmam közelebb csúszok és az ölébe telepedem. – Ha elárulom neki, hogy kizárólagos jogot formálok rád eszébe se jut majd…

Nem tudom befejezni a mondatot, mert a tenyerei a fenekemre simulnak én meg hangosan felsóhajtok. Az ajkai lecsapnak az enyémekre, a nyelve azonnal a számba furakszik. Beleremegek a csókba, de pár percnyi édes kínzás után eltolom magam.

- Arról volt szó, hogy beszélgetünk…

- Igen, - súgja, de közben már az arcomat puszilgatja, és egyre csak halad lefelé.

- Másra már nem is vagy kíváncsi? – kérdezem, mire nagy nehezen elszakad a nyakamtól.

- De igen… - mondja, és a következő órákban kiderül, hogy tényleg minden érdekli. Én pedig őszintén válaszolok minden kérdésére, és megpróbálom kielégíteni a kíváncsiságát.

Annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy kis hijján szívinfarktust kapok amikor valaki bekopog az ajtón. A kérdésemre halk, udvarias választ kapok, és egy pillant alatt megmerevedem.

Mi történhetett, hogy még a gépen is megpróbálnak elérni?

Szómagyarázat:

* Amore – szerelmem.

* Tipo – kedves.