134. A legszebb dolog a világon...

(Kellan szemszöge)

Órákig hallgattam Annát, ahogy mesélt az életéről. Próbálta úgy feltüntetni, mintha könnyű lett volna neki, de néha ha nem figyelt és elengedte magát az arca elárulta. Szeretném, ha ez a magára erőltetett álarc legalább előttem örökre lehullana, de nincs kétségem addig még el kell telnie egy kis időnek. Amikor egy perce bekopogtak mind a ketten azonnal az ajtó felé fordultunk, a fiatal egyenruhás srác zavart meg bennünket, mondott neki valamit, mire azonnal elrohant. Már megint itt hagyott egy szó nélkül. Ezt szerintem soha nem fogom megszokni. Lassan követem a társalgórészbe, és leülök a többiekhez. Legtöbben alszanak, Kris és Rob összebújva, Jay, Jerad, Taylor és Kiowa egy-egy fotelben elterülve. Ash feje az olasz ölében pihen, ő az egyetlen akinek kinyílik egy pillanatra a szeme.

- Luca, - kérdezem tőle halkan, mire újra felnéz. – Nem láttad hova tűnt Anna?

Csak a fejével int a pilótafülke irányába. Nagyon fontos dolog történhetett, ha bemerészkedett oda.

- Mi történt? – szólal meg az olasz suttogva, mintha csak kitalálta volna a gondolatomat.

- Nem tudom – felelem ugyanilyen halkan. – Megjelent a srác, beszéltek valamit, mire elrohant.

Látom, hogy vigyorog rajtam, de nem értem mi olyan marha vicces.

- Majd idővel megszokod…

- Mit? – kérdezek vissza.

- Azt, hogy szélvészként közlekedik, mindig legalább tízféle dolog jár a fejében, és hogy váltogatja a nyelveket. Valami hihetetlen érzéke van hozzá – sugárzik a szavaiból a büszkeség, most először látom úgy mióta ismerem, hogy ez valóban csak testvéri szeretet részéről. – Senki se érti, hogyan csinálja. Volt, hogy öt férfi állta körül és minddel egyszerre beszélgetett, de különböző nyelveken. És soha nem tévesztette el kihez hogy szóljon.

Hát az öt férfi megjegyzés annyira nem tetszik, de a többivel egyet kell értsek. Anna utánozhatatlan. Hirtelen hangos sikítás hallatszik a gép elejéből, azonnal talpra ugrok, látom, hogy ő is próbálkozna, de Ash feje megakadályozza. Nem várom meg amíg sikerrel jár, feltépem az ajtót és meglepő látvány fogad. Arra számítottam, hogy valami gond van de helyette Anna a fején egy fülhallgatóval áll, az arcán széles vigyor és egy ismeretlen nyelven, valószínűleg írül beszél valakivel. Sugárzik róla az öröm, és a mellette ülő két férfi is boldognak tűnik. De akkor mi történt?

Nem akarom zavarni, az kiderült, hogy nincs baja, így visszamegyek a többiekhez akik álmos szemmel ébredeznek.

- Na? – néz rám kérdőn az olasz.

- Passz, de jókedvű… - nem tudom befejezni, mert kinyílik az ajtó és azonnal magyarázatot kapunk.

- Megvan…

(Anna szemszöge)

A beszélgetésünket már megint megzavarják, igaz ezúttal halk kopogás hallatszik.

- Chailleann… - a másodpilótánk hangját hallom. Komoly oka lehet, ha kimerészkedett a kuckójából, mert eddig még rám nézni se nagyon mert, nehogy megszólítani. Elhúzom az ajtót és kérdőn nézek rá.

- Seo a théann tú Eavan?

- Patrick iarrann sé le teacht amach romhainn. Ba mhaith liom labhairt le Brian ar.

Valami történt. Valami nagyon súlyos dolog. Különben ez nem lenne. A lehető leggyorsabban igyekszem elérni a pilótafülkébe, tudni akarom mi miatt lépett kapcsolatba Brian a géppel. Patrick nagy mosollyal fogad, és azonnal a kezembe nyom egy fejhallgatót.

- Igen? – szólalok meg, mire a másik oldalon fogadott bátyám örömteli hangja csendül fel.

- Megvan… - azonnal tudom mire illetve kire gondol. Örömömben felsikítok.

- Végre! Mikor? Mekkora? És miért csak most szólsz? – nem válaszol azonnal mire türelmetlenül felcsattanok. - Mond már…

- Mondanám, de nem hagysz szóhoz jutni – közli, majd sorolni kezdi. – Liam Owein Keating egy órája jött a világra, 3450 gramm, 52 centiméter és gyönyörű. Mary szerint rám hasonlít.

Szinte látom magam előtt ahogy büszkén mosolyog.

- Ebben biztos voltam. És jól vannak? És honnan hívsz? És… - belém folytja a szót.

- Rock Springs-be vagyunk, a Memorial Hospital-ba. Shane papáék is itt vannak, és Sarah is. Csak te hiányzol bídeach. Mikor jössz?

Azonnal cikáznak a gondolatok a fejemben. Oda akarok menni. Azonnal.

- Patrick milyen… - befejezni se tudom a mondatot, már válaszol.

- Olyan negyven perc múlva ott lehetünk – csak bólintok.

- Brian, hallottad? – kérdezem, mire igennel válaszol. – Nem baj, ha nem egyedül megyek?

- És mégis kivel ha szabad kérdeznem? – Mintha nem tudná. Persze csak ugrat. Még gyorsan elárulja, hogy a kórház a College Drive-on van, majd elbúcsúzunk. A pilóták máris módosítják az úticélt, én meg visszamegyek a kedvesemhez, hogy megkérjem tartson velem.

A felhőkben érzem magam. Egy kisbaba. Nem is próbálom titkolni az örömömet amikor kilépek. Egy csomó kíváncsi és álmos szempárral találom szemközt magam.

- Megvan, megszületett – közlöm, mire azonnal jönnek a kérdések. Elmondok mindent amit tudok. – Srácok, teszünk egy kitérőt. Én kiszállok… Kellan… – nézek rá, valahogyan rá kell vennem, hogy velem tartson. De mondanom se kell, mert megelőz.

- Oké, én is. – Azonnal a nyakába ugrom. Boldoggá tesz, hogy ez neki ilyen egyértelmű, és legalább megismerheti a nagyszüleimet is. Aztán váratlan dolog történik csak kapkodom a fejemet, de örülök ennek a fordulatnak. Mindenki izgatott, én meg egy újabb puszi után amit a kedvesem ajkaira nyomok elmegyek, hogy értesítsem anyáékat.

(Rob szemszöge)

Egy kiáltásra ébredek, majdnem le is esek a kanapéról ijedtemben, sőt kis hijján Kris-t is magammal rántom.

- Mi van? – nézek körbe kissé kábán, a többiek is értetlenül bámulnak, de hamar magyarázatot kapunk. Anna szinte ragyog az örömtől. Érthető, hogy azonnal látni akarja a kicsit, és az a kis kitérő se zavarna, de attól már nem vagyok olyan boldog, hogy a lányok és Luca is be akarnak menni a kórházba. Ez valószínűleg látszik az arcomon is, mert Kris oldalba bök.  

- Csak egy baba Rob. Nem mondod, hogy te nem szereted a kisbabákat?

Döbbenten nézek rá, majd azonnal magyarázkodni kezdek.

- Semmi kifogásom a csöppségek ellen. Igaz nem nagyon tudok velük mit kezdeni. De hallottad nem, ott a nagyapja is. És nem vagyok a szíve csücske…

- Az lehet, de szerintem most valaki mást fog vizsgáztatni – szól közbe az olasz nagy vigyorral és Kellan felé int a fejével. Ő azonnal lesápad, én meg végig gondolom a dolgot. Ebben van valami. Most már ugye ő a barátja, tehát én kikerülök a látószögéből. Mégse. Az öreg Mc’Gee nem lesz boldog, ha megtudja, hogy bár szeretik egymást mégis folytatjuk a színjátékot. De nincs mese, a többség dönt, én már kicsit kevésbé, de azért aggódom.

Anna visszatérte után a lányok körülveszik, és hangos trécselésbe kezdenek. A haverom meg letelepedik mellénk, és csak bámul maga elé. Tudom, mit érezhet.

- Jaj ne parázz már előre, - huppan le mellé Luca. – Nem fogja leharapni a fejed.

- Rob, mire számítsak? – kérdezi, én meg pár mondatban megosztom vele az élményeimet. Már amennyi van.

(Kellan szemszöge)

Olyan lelkesedéssel veti magát a nyakamba, hogy nem tudok neki ellenállni, gondolkodás nélkül mondom, hogy én is vele tartok, aminek szemlátomást örül. A várható problémával csak Luca beszólása után szembesülök. Hát nem én vagyok a milliomos nagypapák álma, az már egyszer biztos. Mert mit tudok én nyújtani neki? Egzisztenciálisan mélyen alatta vagyok, még csak a főiskolát se végeztem el. Gyakorlatilag a külsőmmel keresem a pénzemet, nem származom gazdag családból. Hát csoda ha ezek után aggódom? Igaz nem nekik akarok megfelelni, csak Anna számít, de azt azért levettem az elbeszéléséből, hogy szereti a nagyszüleit, ad a véleményükre. Mi van, ha az fontosabb, mint amit irántam érez?

Ránézek, a lányokkal beszélget, az arca csupa mosoly, és amikor felém fordul talán még jobban ragyog, mint addig.

Hülye vagy Kellan. Itt aggodalmaskodsz, pedig tudod mit kell tenned.

Küzdeni fogok. Mert ő hozzám tartozik, és ezt jobb lesz, ha a nagyszülei is tudomásul veszik. De azért próbálok felkészülni mindenre, úgyhogy Rob-ot faggatom.

- Igazándiból soha nem szólt hozzám egy rossz szót se az öreg, de elég ha rám néz és megfagy bennem a vér. De ne aggódj, úgyis tud már rólad mindent…

- Ezt meg hogy érted? – kérdek rá.

- Amikor ott voltunk szeptemberben volt az asztalán egy akta rólad, legalábbis ha jól láttam a te neved volt rajta.

- Egész biztosan, - szól közbe Luca – szokása lenyomoztatni mindenkit, aki csak kapcsolatba kerül Annával.

Na nekem annyi, ha nyomon követte a nyaramat…

De nincs időm tovább aggódni, mert a pilóta szól, hogy kapcsoljuk be az öveket. Azonnal a helyemre vonulok, Anna meg mellém telepedik. Nem akarom elrontani a kedvét az kétségeimmel, és egy darabig sikerül is eltitkolnom előle a dolgot. Csak a kórházban a liftben felfelé tartva kérdez rá, hogy mi a gond. Aztán megsimogatja az arcomat, az arcára békés mosoly költözik. Érdekes régen utáltam, ha bárki ezt tette, még ha anya is, de tőle olyan bensőségesnek tűnik.

- Ne aggódj Inez nagyi imádni fog téged, főleg ha az anyanyelvén szólítod meg.

- Engem inkább a nagyapád aggaszt, a nagymamák mindig is imádtak.

- Igen? – emeli meg a szemöldökét, vizslat egy darabig, aztán újra elmosolyodik. – Ne félj, ő is kedvelni fog. Három érvem is van amiért ezt tegye.

- Mégpedig? – kérdezek rá.

- Először is nem vagy angol. Ugye? Nincsenek angol felmenőid akikről nem tudok? - kérdez rá, de biztosítom, hogy tudomásom szerint egy se. Mondjuk azt nem értem miért olyan fontos ez.

- Másodszor, itt van ez – mutat a kabátjára. – Ha elárulom neki, hogy tőled kaptam, azonnal a szívébe fogad.

- És mi a harmadik? – tudakolom, mert furdal a kíváncsiság.

- Az, hogy szeretlek.

Nagyot dobban a szívem amikor kimondja, a többiekre lesek, de mivel spanyolul beszéltünk csak szemrehányást látok a szemükben.

Amikor kilépünk a folyosóra azonnal sietősre veszi a lépteit, én kicsit lemaradok. A nagyszülei tényleg nem tűnnek félelmetesnek, a nagymamája ugyanolyan apró, mint Juli mama. A nagyapja magas, szikár ember és élénk szemekkel vizsgálgat, de kezet nyújtva üdvözöl. Gyors bemutatás után Anna eltűnik egy ajtó mögött. Sarah-val is köszönünk egymásnak, elég érdekesen méreget. Hamarosan felbukkan a Góliát, majd kicsattan a boldogságtól. Ilyen arckifejezést eddig csak Aaron bátyám arcán láttam, amikor Gary baba megszületett. Úgy látszik ez az apaság egyik velejárója. Átadjuk a neki szánt ajándékokat, ő meg büszkélkedik. Luca-val szemlátomást jól kijönnek, ugratja is rendesen az olaszt, hogy ideje lenne neki is összehozni egy kis lurkót, mire Ash fülig elvörösödik. Az élcelődést egy kopogás zavarja meg, mi meg a hang irányába fordulunk.

Azt hittem láttam már Annát gyönyörűnek, de nagyot tévedtem…

(Anna szemszöge)

Olyan türelmetlen vagyok. Magam elé bámulva mosolygok, egy kisbaba. Hála az elmúlt hónapoknak már túl tudok lépni azon, hogy akár az enyém is lehetne, csak arra gondolok, hogy hamarosan láthatom, a picit és Mary boldog arcát is. Meglepett, hogy a lányok azonnal közölték, hogy pár óra késlekedés belefér, és ők is szeretnék látni a kis jövevényt, de örülök neki. Először anyáéknak írok egy e-mailt az örömhírről. Aztán villámgyorsan előkeressem a karácsonyra kapott kitűzőmet, és a kabátomra illesszem. Még jól jöhet az ütközetben.

Mikor leszállunk Rock Springs-ben taxikba ülünk Ash, Luca, Kris, Rob, Nikki, Jay, Taylor, Patrick és Kellan jön velem. A két pár még alszik, legalábbis nem adtak életjelet magukról, a srácok meg közölték, hogy inkább maradnak a másodpilótánkkal egyetemben. Az út a kórházig alig negyed óra, de beiktatunk egy rövid kitérőt.

Hamarosan repülünk felfelé a lifttel a szülészetre, Kellan kezét fogva állok, ő meg görcsösen mered maga elé. Nem értem a dolgot, így halkan hozzá fordulok.

- Mi a baj? – mosolyognom kell amikor elárulja azon izgul, hogy jó benyomást keltsen a nagyszüleimben. Igyekszem gyorsan megnyugtatni, mégpedig spanyolul. Igaz a srácoknak szemlátomást nem tetszik, de ez az ő gondjuk. Én részemről igenis örülök, hogy van egy olyan nyelv amit a barátaink közül csak mi ketten értünk. Jól fog ez még jönni...

Az első, akit meglátok a folyosón Shane papa, na nem mintha olyan nagy lenne a tömeg, de ő kihúzott, egyenes háttal áll, mint mindig és képtelenség nem észre venni. Inez nagyi és Sarah egy padon ülnek, de amikor meglátnak bennünket azonnal felpattannak.

Örömmel üdvözöljük egymást, nagy ölelések és puszik után fordulunk csak a többiek felé. Rob és Kellan arca egy kicsit sápadtabb a megszokottnál, úgyhogy kezembe veszem az irányítást.

- Nagymama, nagypapa ő itt Kellan Lutz. Seanathair, tá sé mo péire. Már beszéltetek telefonon… - ez a két információ kezdetnek remélem elég lesz ahhoz, hogy ne méregesse olyan szúrós szemekkel, mint most. – Velük már találkoztatok, - mutatok Rob, Kris, Jay és Luca négyesére. – Ashley-ről is meséltem már ha jól emlékszem, ő pedig Taylor, aki egyébiránt Gina barátja.

Azt még megvárom, hogy kezet fogjon mindenkivel, nagyi persze megöleli őket, látom rajta, hogy felcsillan a szeme, amikor a kedvesem az anyanyelvén köszönti. De a türelmem véges, így a barátnőmre nézek, most esik csak le, hogy itt van, és, hogy mennyire fájhat neki a vetélés emléke. Mintha csak tudná mire gondolok hozzám hajolva halkan közli, hogy nincs gond, majd rámutat egy ajtóra.

- Brian azt mondta, ha megérkezel menj csak be. Mi már láttuk… - a mondat második felét már nem hallom, mert lenyomom a kilincset és belépek.

A valaha -pár órája még- sima fehérre festett falú kórházi szobát elborítják a mindenhova felaggatott lufik, színes üdvözlőszalagok, egy asztalon hatalmas csokor virág áll egy vázában. Brian kitett magáért. Egyből őket keresem a szememmel, olyan idilli és csodálatos a látvány. Mary az ágyon ül egy párnának támaszkodva, karjaiban tartja a kicsit, a nagydarab férje pedig az ágy széléről áhítatosan bámulja őket. Halkan csukom be az ajtót, de azonnal felém fordulnak. Csak pár lépés és melléjük érek, és alaposan szemügyre veszem a kis csomagot. A bőre enyhén szólva is vörös, kicsit ráncosnak tűnik, a fején pár pihécske haj gyanánt. Apró ökleit összeszorítva kapálózik éppen.

- Csodaszép – szólalok meg. Persze tudom, hogy nem vagyok egészen objektív, de akkor is azt érzem amit mondok.

- Naná, az én fiam – szólal meg a büszke apa, mire a felesége az égnek emeli a szemeit, én meg megölelem. Aztán Mary arcára is nyomok egy puszit, és csak bámulom a kicsit. Olyan hihetetlenül szép dolog egy új élet világra jötte. Annyi lehetőség lakozik még benne. Felfoghatatlan. – Kimegyek üdvözlöm a barátodat.

Brian hangja kizökkent a tűnődésből.

- Többen is vannak – szólok utána, mire felém fordul. Felsorolom kik jöttek még velünk, felcsillan a szeme, remélem ez az arckifejezés Luca-nak szól, mert vele imádják ugratni egymást, és nem Kellan-t akarja piszkálni. Miután távozik újra Mary felé fordulok.

- Jól vagy? – kérdezem, mire mosolyogva biztosít, hogy a baba könnyen jött a világra. Mesél a szülésről, aztán kérdezősködik a szabadságunkról, Kellan-ről, elmesélem, hogy a lányok is jönni akartak, de a szememet nem tudom levenni a kezében lévő apróságról.

- Akarod megfogni? – mondja ki azt a mondatot ami a legtitkosabb vágyamat jelenti e pillanatban. Ezt szeretném amióta csak beléptem a szobába. De kicsit félek, mi lesz ha leejtem, vagy túl szorosan fogom, vagy nem tetszem neki és azonnal sírni kezd… - Anna? Nem harap.

Csodálkozva nézek rá, mire felnevet.

- Ne törd a fejed, egyszerűen csak tartsd a karod így – mutatja, hogyan tegyem, és ráhelyezi.

- Óh – a sóhaj önkéntelenül szakad fel a számból. Olyan pihekönnyű. És meleg. És törékeny. Közelebb hajolok hozzá, babahintőpor illata lengi körbe. Mocorogni kezd, én meg lélegzet visszafojtva várom, hogy sírni kezd-e. De nem. Pici Liam szeret engem. Alig mozdul, a szemét se nyitja ki, csak az orrát mozdítja néha.

- Akarod megmutatni a többieknek? – szólal meg Mary.

- Lehet? – nézek rá kérdőn.

- Aha, azt a függönyt ott ha elhúzod akkor a folyosóról belátnak. Kivinni nem lehet, és látogatót se nagyon fogadhatok. Shane papára való tekintettel jöhettetek be csak ti is. De megmutatni megszabad.

Nagyon lassan kelek fel az ágyról és lépegetek abba az irányba amerre mutatott.

- Nos Liam, én vagyok Anna néni – duruzsolok közben. - Én foglak a lehető összes módon elkényeztetni. Együtt fogjuk bosszantani az apukád, kapsz majd tőlem egy pónilovat, hogy tudjunk csatangolni a birtokon. De ígérd meg, hogy anyukádnak mindig szót fogadsz…

- Anna, mielőtt megvennéd neki az első autóját mutasd meg azért a többieknek… - szól közbe Mary a hátam mögül. Visszanézve látom, hogy bőszen vigyorog.

- Az anyukád néha olyan türelmetlen… - mondom, és esküszöm a kicsi válaszul mintha grimaszolna.

Egy kézben fogom és elhúzom a függönyt. Odakinn szerencsére teljes egyetértésben állnak a szeretteim körbe, láthatóan nem tűnt fel nekik a jelenlétünk. Halkan megkopogtatom az üveget, és feléjük fordulok csöppnyi terhemmel.  

(Kellan szemszöge)

Az, ahogy ott áll az elhúzott függöny mögött, magához ölelve a kis rúgkapáló apróságot a legszebb látvány amit el tudok képzelni. Az egyik kezében tartja, a másikkal az arcát cirógatja, mire a kicsi nagyot ásít. Valamennyien belefelejtkezünk a látványba, a Góliát pedig hangosan nevet a lányok lelkendezésén. És azonnal felajánlja a szolgálatait, hogy ő szívesen segít nekik összehozni egy ilyen kis stramm ír fiúcskát. Anna nagymamája mellé lép, int neki, hogy hajoljon le, majd amikor megteszi fejbe vágja.

- Brian Sean Keating a feleséged most hozta a világra a fiadat te meg már másfelé kacsintgatsz. Ha elárulom Mary-nek mit mondtál, akkor lesz nemulass.

- Jaj Inez, tudod, hogy csak vicceltem – visszakozik azonnal és felemelve megpörgeti a levegőben a vele zsörtölődőt. A következő pillanatban lerakja, hatalmas cuppanós puszit nyom az arcára. Majd közli, hogy köszöni, hogy itt vagyunk, mindenki kezébe nyom egy szivart, de ő most visszamegy a feleségéhez.

A háttérben felfedezzük Mary-t, éppen átveszi Annától a csöppséget. Integet nekünk, mi meg vissza. Sarah vállalja, hogy beviszi az ajándékokat, majd egy perc múlva a kedvesemmel együtt visszatérnek. Mindketten boldogan mosolyognak, majd csatlakoznak hozzánk. Megtudjuk, hogy a lányok legnagyobb sajnálatára csak ennyit láthatunk a babából, mert mivel még csak pár órás pihennie kell. Mindkettőjüknek.

Úgyhogy rövid egyeztetés után újra útnak indulunk, vissza a reptérre, kiegészülve a nagyszülőkkel, mert őket is hazavisszük a farmra.

(Anna szemszöge)

A folyosón állók a kopogásomra azonnal az ablakhoz tódulnak. A lányok arcáról ugyanazt a csodálkozással vegyes áhítatot olvasom le, amit én is érzek. Integetnek nekünk, én meg türelmesen állok, és feléjük fordítva mutatom a babát. Aki ezt valószínűleg unja, mert pár perc után nyűgösen mocorogni kezd. Úgyhogy nem kínzom, hanem szépen visszaadom az anyukájának. Végszóra megérkezik Brian is.

- Mit műveltél már megint? – néz rá kérdőn Mary, de próbálja elodázni a választ, csak éppenséggel nem számol azzal, hogy Sarah ott jön mögötte.

- Úgy döntött, hogy ideje benépesíteni a Földet ír fiúcskákkal – közli. Csak nevetünk a mentegetőzésén, mindhárman tisztába vagyunk azzal, hogy Brian rajongásig szereti a feleségét és soha se lépne félre.

- Mikor mehettek haza? – kérdezem, és az agyam már azon jár, hogy fogom megoldani, hogy mielőbb visszautazhassak.

- Három, négy nap – jön az azonnali válasz.  

- Oké, akkor arra visszajövök… - mondjuk így nem tudok eleget tenni a Kellan-nek tett ígéretemnek, mely szerint az egész hónapot vele töltöm, de remélem megérti.

- Csak egyedül? – ugrat a nagydarab ír.

- Nem tudom, még nem egyeztettünk, - válaszolok. De jó lenne, ha velem jöhetne ő is. – Nem tudom mikor kell visszautazniuk Baton Rouge-ba. Rob-ék holnap valami díjátadóra mennek, de szerencsére nem kell vele mennem…

- Már miért is kéne? – és meglepődve látom, hogy mindhárman értetlenül néznek rám. – Te most nem a colossal vagy együtt?

- Ne nevezd colosnak, - vágom hátba Brian-t, hogy is tud ilyet mondani rá, amikor ő majd egy fejjel magasabb Kellan-nél. – Egyébként de igen, csak mégse.

Gyors magyarázatot adok nekik arról, hogyan egyeztünk meg, nem állítom, hogy boldogok, de elfogadják a döntésemet.

- Shane papa nem fog örülni – mondja Sarah, és tudom, hogy igaza van. Vár rám egy beszélgetés, még jó, hogy vannak érveim.

- Majd megoldom… - közlöm.

- Bídeach, hazaviszitek őket? Akkor nem kéne autózniuk. Én még maradnék kicsit – simogatja meg a felesége karját.

- Persze, Sarah te is jössz? – kérdezem a barátnőmet, mire csak bólint.

- Igen, és szerintem veletek megyek Los Angeles-be, és majd onnan repülök haza. Mary, hamarosan visszajövök, vigyázz a kis lurkóra. – öleli meg. - Jaj, majdnem elfelejtettem, a csomagok a kintiektől vannak.

- De hát mikor volt erre időtök? – néz rám a boldog anyuka kíváncsian.

- Tudod négy nő ha akar nagyon hatékony tud lenni – felelem mosolyogva, és így is van. Mire a srácok megkötették a virágcsokrokat mi kis hijján felvásároltuk a város legnagyobb bababoltjának fél árukészletét.

Nagy ölelések után mindketten csatlakozunk a többiekhez, azonnal a kedvesem mellé lépek, aki rögtön átölel.

- Nagypapa, Brian még maradna. Úgy gondoltunk, hogy velünk jöhetnétek…

- Én is velük utazom majd tovább, New York-ban lassan szükség lehet rám – tájékoztatja őket Sarah is.

- Jól van kislányom, legalább egy kis időre beugratok hozzánk – helyesel Shane papa, én meg látom, hogy Rob vigyorogni kezd mögötte.

- Még szép, hogy bejönnek – adja ki az utasítást azonnal Inez nagyi. – Már szóltam Tara-nak, uzsonnával vár bennünket. Ti lányok úgyis olyan vékonyak vagytok…

Óh, már megint kezdi.

Mire a földszintre érünk Patrick szerez taxikat, és negyed óra múlva már lépkedünk is felfelé a lépcsőn a Jet-be. Bemutatom a gépen lévőket, amennyire látom Sandy rögtön szimpatikus lesz a nagyszüleimnek, mert kézfogás után rögtön megköszöni, hogy rendelkezésünkre bocsátották a repülőt.

- Hát ez már inkább az unokámé, mint az enyém – közli nagyapa. A farmig beszélgetéssel telik az út, én változatlanul Kellan mellett ülök és fogom a kezét, ő meg néha végigsimít a csuklómon. Már messziről felfedezem a házat, és hangosan fordulok az utastársaimhoz.

- Megérkeztünk, az ott Baile Inez’s.

       

Szómagyarázat:

* Seo a théann tú Eavan? - Tessék Eavan?

* Patrick iarrann sé le teacht amach romhainn. Ba mhaith liom labhairt le Brian ar.

                                    - Patrick kéri, hogy jöjjön előre. Brian beszélni szeretne Önnel.

* Seanathair, tá sé mo péire. – Nagyapa, ő a párom.