132. Új remények…

(Kellan szemszöge)

Tom felvetésére, hogy Anna és ő valaha az életben együtt azonnal reagálok. Önkéntelenül jön, mert dacára annak, hogy még mindig haragszom rá elviselhetetlennek érzem, hogy másé legyen. A bocsánatkérő hangja, a kérlelő tekintete mind-mind behálóz. Mexico. Igen egy fordulópont volt. Végre emlékeztem arra amit mondott, megtudtam min kellett keresztülmennie az exe mellett. És kis szerencsével azt is megtudhattam volna, hogy az ország egyik leggazdagabb embere a nagyapja. Talán túl tudnék ezen lépni, de vívódom. És ezen egyáltalán nem segít, hogy kiderül az anyagi helyzetünk közötti különbség még sokkal nagyobb, mint ahogy azt sejtettem. Mert hála a tudományának semmi szüksége a családja pénzére, éppen eleget kap azért is. Te jó ég, egy hét alatt keresett annyit, amit én a Breaking Dawn egy részéért kapok. Többhavi munkáért.

És ezek a különbségek nagyon is számítanak. Még akkor is, ha kiderül ő se egy ma született bárány, bár a sötét oldala igazán meglep. És nem csak engem. Kíváncsiak vagyunk, szerencsére a barátaim legalább annyira mint én, meg se kell szólalnom,  felteszik helyettem az engem is érdeklő kérdéseket.

(Anna szemszöge)

Amióta leültünk igyekeztem nem nézni Kellan szemébe, mert tartottam attól, hogy mit láthatok ott. Most viszont elkapom a rám meredő tekintetét, még mindig kicsit zavarosnak tűnnek az érzései, de már sokkal jobb, mint az elején. Remélem hisz nekem.

- Én tényleg el akartam mondani, - nézek rá bocsánatkérően - de azt hittem tudod. Megijedtem amikor szóltak, hogy mégse hallhattad. Nem akarok titkolózni előtted, azért hívtalak magammal, csak elterelted a figyelmemet.

- Már régen elmondhattad volna…

- Igaz, de te hogyan fogtál volna bele? – nézek rá kérdőn.

- Egyszerűen, - feleli - Kellan van egy rahedli pénzem...

- Tényleg Anna, mennyit is kaptál azokért a programokért? – vág közbe Tom vigyorogva.

Ez a bosszantó angol mindig a legrosszabbkor szólal meg. És a kérdései folyton bajt okoznak.

De azért válaszolok.

- Változó, eleinte olyan 100-150 000-et, de miután aláírtam egy szerződést tíz évre, kicsit emelkedett a tarifám.

- Oké, a legutolsóért mennyit kaptál? – A fenébe de kíváncsi ez a pasas.

- Másfelet – felelem, mire kérdőn néz rám. – Másfél milliót.

- Font?

- Nem – mentegetőzök azonnal, bár nem sokat számít a különbség. – Dollár.

- És mennyi idő alatt hoztad össze?

- Egy hét alatt a nyáron. Ott voltam Mexico előtt, igaz alig aludunk a srácokkal azon a héten, de Charlie bácsi elégedett volt velünk, és csak ez számít. Legtöbbször nem egyedül dolgozom. Öten vagyunk.

- Ki az a Charlie bácsi?

- Charles Simonyi, ő az én… mentorom.

- Minek az neked? – Hoppá. Na ezt tényleg nem szívesen hoznám nyilvánosságra. Töröm a fejem a kibúvón, de elkések.

- Mert a mi Cyberbabynk volt, hogy a rossz útra tévedt, - szól közbe Luca - de szerencsére visszafordították.

Én ezt kinyírom, mintha nem lenne elég bajom, mindent kikotyog. És hozzá vigyorog is.

- Luca, szerepel a terveid között a jövőben a gyerekvállalás? – nézek rá kérdőn, egy pillanatra megrökönyödik, Ash-re néz aki elvörösödik, majd sietve bólint.

- Aha.

- Jó. Akkor, ha csak nem akarsz elgondolkozni az örökbefogadáson, fogd be… comprensibile.

Többen is felnevetnek, de persze hiába szeretném, hogy elfelejtsék miről beszéltünk, mert az reménytelen eset.

- Na, hogy is volt az a rossz útra tévedés – kérdez rá Rob. Ezt még megbánod Pattinson. Pont te döfsz hátba? De nincs mese, ha már kiderült jobb túl lenni az egészen.

- Hát… - most ezt, hogy is kezdjem – mint tudjátok kíváncsi természet vagyok és szeretem a kihívásokat is, és… hát… egy kicsit belestem ide-oda.

- Például hova? – néz kérdőn Jay.

- A Microsoft központi szerverébe.

- És…

- Nem örültek, - mosolyodok el. Na ez egészen enyhe kifejezés. Ha kicsit idősebb vagyok  valószínűleg rám szabadították volna az FBI-t vagy az Interpol-t. De minimum a rendőrséget. Szerencsére Charlie bácsi akkor még Gates-szel dolgozott, és meggyőzte, hogy csak egy unatkozó tinédzser vagyok. Na ja, volt nagy pofára esés. Istenem, mintha ezer éve történt volna. Anya és apa kis hijján szívinfarktust kapott, amikor Charlie bácsi legelőször beállított két sötét öltönyös alakkal. Igaz ők is meglepődtek, amikor lelibegtem a lépcsőn a kis miniszoknyámban, bikinifelsőben lévén nyár volt. Aztán valahogy összebarátkoztunk, pár hónap múlva ő kilépett, megalapította az ISC-t. Megkötötte a szerződést ötünkkel. Életem egyik legjobb döntése volt. Lett négy barátom, akik megértettek, és nem tartoztak a családomhoz. És az se mellékes, hogy biztos anyagi hátteret hozhattam létre.

(Kellan szemszöge)

Az az ábrándos arckifejezés amivel Anna néz maga elé egyáltalán nem tetszik. Ő csak ne legyen ilyen boldog. Nem is bírom ki megjegyzés nélkül.

- És azóta szórod a pénzed, hiszen ha ez esetleg elfogy ott az utánpótlás. Írsz pár programot vagy majd nagypapa kisegít.

A válasz nem késik, csak éppen nem tőle érkezik. 

- Te akkora seggfej vagy, - támad rám az egyik belga - szerinted ez az egész csak a pénzről szól?

- Miért miről? - kérdezek vissza - most mondta, hogy eddig is volt neki, és a 25. születésnapján kap még egy adaggal. Rosszabbat is el tudok képzelni annál, hogy valaki ráírasson a nevemre pár milliót.

- Na ja, ha ez ilyen egyszerű lenne… - szól közbe a testvére, és Annára néz.

Én is arra fordítom a fejem és megdöbbenek. Az arca, az egész testtartása megváltozott. Olyan mintha valaki egy hatalmas súlyt tett volna rá, és ő nem tudná, hogy birkózzon meg vele. Nézem, ahogy végtelenül lassan feláll és a hűtőhöz sétál, kivesz egy üdítőt és a szájához emeli. Gondolatban valahol távol járhat, szemlátomást nem vesz tudomást a külvilágról.

Összeszorul a szívem, nem akarom ezt látni. Rajta soha, védeni akarom, megóvni a fájdalomtól.

- Anna – szól közbe Rob, látom, hogy ő is elkomorult. - Mi van még?

Lassan visszasétál, újra leül, megint kortyol egy aprót és aztán felemeli a fejét.

De nem néz senkire, csak úgy el a messzeségbe.

- Amikor azt mondtam, hogy a 25. születésnapomon kapom meg az örökségemet, akkor én nem pénzre gondoltam. Illetve nem csak arra. Fogalmam sincs, hogy mit hagyott rám Isaac csak azt tudom, hogy 20 éves korom óta vagyonkezelők és ügyvédek kezelik. És azt, hogy rövid úton meg fogok szabadulni tőle. De az csak az apai örökség. Viszont amikor belegyeztem, hogy elfogadom egyességet kötöttem nagyapával. Június 26.-án a M. I. C. részvényeinek 75 %-a is a nevemre kerül.

A megjegyzés önkéntelenül bukik ki belőlem, visszaszívnám, de már nem lehet. Persze most is van aki azonnal a védelmére keljen.

- Te még mindig nem érted, ugye? – szól közbe Luca és aggódva néz rá.

Én is ezt teszem, és a harag ami eddig elfoglalta a szívemet egy pillanat alatt elillan. Nem tudom elviselni azt a kétségbeesést az arcán. Már ezt látva is megbocsátok neki mindent, majd amikor elmondja mekkora terhet vesz magára rájövök, hogy ez a nő képtelen a csalfaságra. Ha azt mondja el akarta mesélni ki a nagyapja, akkor az így van. Mert nem ismerek kerek e Földön senkit aki ezt megtenné másokért, holott szemlátomást szinte retteg a feladattól. És ebben a pillanatban újra felrémlik egy nemrégen elhangzott mondata. Benne egy szó, amit olyan régóta várok. És ha kimondta itt, ennyiünk előtt, holott szemlátomást nem szereti feltárni az érzéseit akkor az csak jelent valamit.

(Anna szemszöge)

Kellan durcás megjegyzésére megint felkapom a fejem. De még mielőtt bármit is mondhatnék Nathan a védelmemre kel, és hamarosan csatlakozik hozzá a testvére is. A felelősség tudata súlyos teherként nyomja a vállamat, nagyot sóhajtok, és felkelek egy üdítőért. Amikor újra feléjük fordulok, látom, hogy mindenki engem figyel, oké végülis már csak ez az egy dolog van amit nem tudnak. Ez most az igazság órája, úgyhogy belevágok. De ő még mindig nem békél meg. Amikor meghallom Luca hangját és a belőle kicsendülő együttérzést lecsukom a szemem, és próbálom leküzdeni a rajtam eluralkodó pánikot. Erős vagy Anna megy ez neked, nem lesz semmi baj.

Kellan valószínűleg felismeri az arcomon a kétségbeesést és a félelmet, mert a hangja megváltozik, és elém guggol.

- Anna mi a baj, mond el kérlek - megfogja a kezem, felnézek a szemébe. Most ugyanaz a kedves, törődő ember néz rám, akit megszerettem. Talán mégsincs minden veszve, talán  ezen is túljutunk valahogyan.

- Itt nem a pénzről vagy egy hangzatos címről van szó – kezdek bele, és csak hozzá intézem a mondanivalóm. - 2010. január elsejétől teljes meghatalmazásom van a vállalat felett, de nagyapa még gyakorolja a jogkörét. Június 26-tól azonban én leszek az igazgatótanács elnöke, minden ezzel járó feladattal és egyedüli felelősséggel. Ő visszavonul. Ha figyelembe vesszük az összes leányvállalatot, valamennyi országban, akkor olyan 3-400 000 ember megélhetése függ majd tőlem. Megtehetném, hogy kinevezek pár igazgatót és rájuk bízom a dolgokat de ha valami balul üt ki akkor mi lesz? Persze az én anyagi helyzetem nem kerülne veszélybe. Meg tudom keresni amire szükségem van, és rengeteg ingatlan és egyéb értékesíthető dolog is beletartozik, de a dolgozók? Ezeknek az embereknek családjuk van, gyermekeik, házuk, kocsijuk, kölcsöneik. Életük. Nem kockáztathatok mindent csak azért, mert nincs hozzá kedvem.

Lehajtom a fejem, amióta csak tisztában vagyok a dolog súlyával emészt a gondolat, mi lesz ha elszúrom, hirtelen egy kezet érzek az arcomon, ami arra késztet, hogy újra ránézzek.

- Tudom, hogy te megbirkózol vele, - mondja és a szívem csordultig lesz az iránta érzett szerelemmel. – Bárki más elbukna, de te nem fogsz. Makacsabb vagy annál.  

- Köszönöm – mondom neki halkan. Csak bámulom az arcát, a csillogó szemeit, már nem szorítja össze makacsul a száját. - Nagyon haragszol rám? Tényleg el akartam mondani, csak…

- Jó, nem gond, - vág közbe - kicsit nehezen értettem meg, és beszélnünk kell még erről, de… azt mondtad szeretsz. Biztos vagy benne?

- Jaj, ne már, tudhatnád, hogy nem mondok olyat amit nem gondolok komolyan – simogatom meg az arcát.

- De még sose mondtad - néz rám most már hatalmas mosollyal.

- De igen. – Vágom rá azonnal.

- Nem. – Rázza meg a fejét. – Leírtad, elsuttogtad hangtalanul, mondtad, hogy én is, de soha nem mondtad ki. Főleg nem így mások előtt.

- Azt hittem tudod – nézek rá kérdőn. Visszagondolva igaza van, mekkora hülye vagyok. 

- Így egészen más, kimondva olyan… valóságos. Nagyon jó érzés – megint előveszi a kisfiús nézését, amiért odavagyok.

- SZERETLEK – mondom ki halkan. - Akarod, hogy megismételjem hangosan?

- Nem kell, úgyis sejtik, érzem a hátamon, hogy minket bámulnak. Ugye?

Elnézek a válla fölött, a többiek mindentudó arccal vigyorognak, és tényleg minket figyelnek.

- Aha, szerinted meddig fogják ezt csinálni? – kérdezek rá, érzem, hogy a sötét felhők elvonultak, minden rendben lesz.

- Nem tudom, de van egy ötletem – mosolyog és hangosan folytatja. - Si yo entendiera bien que usted habla en espanol?

- Si, y usted también. - Nevetek rá, hogy erre eddig nem gondoltam.- Y ellos? Nadie?

- No. – néz rám cinkos mosollyal.

- Grande. - Felelem és magam mellé húzom, azonnal felállít, leül és az ölébe vesz, a keze a derekamat öleli, fejét a vállamra fekteti. Sietve fogom meg a kezét, és mindketten végignézünk a barátainkon. A többiek nem tűnnek túl elégedettnek, tanácstalanul néznek egymásra. Aztán egyszerre kezdenek méltatlankodni, hogy ez nem ér, meg ne próbáljuk, hogy ezután csak spanyolul beszélünk, mert abból baj lesz. De szerencsére mindenki vidámnak tűnik, remélem, hogy ez valóban így is van, mert mindannyian fontosak számomra, a véleményük és maguk az emberek egyaránt.

De itt van ő akinek véleménye és a szeretete a rokonaimon kívül a legtöbbet jelenti nekem. Sőt, talán a rokonaiménál is többet.

(Kellan szemszöge)

Végre kimondta. Szemtől szembe, hangosan. Szeret, ahogy én is őt. Itt tartom az ölemben, igyekszem nem elengedni egy pillanatra sem. Az elmúlt majd egy óra alatt sok minden történt. Nem mondom, hogy nincs ott a tüske, amiért nem bízott bennem az elejétől, de ezzel most nem akarok foglalkozni. Kompromisszum, igen erre van szükségünk, mert az a hatalmas űr ami a kettőnk lehetőségei között van még nem tudom hogyan áthidalható, de majd kitalálunk valamit.

Miközben válaszol a barátaink szűnni nem akaró kérdéseire érzem, ahogy egyik kezével önkéntelenül a nyakamat cirógatja. Én a csuklóját simogatom, és élvezem, ahogy hozzám bújik. Mint egy kiscica. Most először talán a közelségéről nem az jut eszembe, hogy milyen csábító minden porcikája. Most az jár az eszemben összetartozunk. Mi ketten.

- Te Anna – szólal meg Jay. Azt hiszem tőle elnézést kell majd kérnem. – Még Budapesten volt egy megjegyzésed. Miért mondtad azt, hogy nem vehetsz Porshe-t Kellan születésnapjára?

Hangosan felkacag, és elmeséli az egyességünket. Én persze morgok az orrom alatt, mert ezekhez a feltételekhez most talán még jobban ragaszkodom, mint eddig. Senki se mondja, hogy a pénzéért vagyok vele. Az unokatestvérei, leginkább Luca mintha elégedett pillantást vetne rám, mond is valamit neki olaszul, mire kap egy nagy mosolyt én meg egy puszit az arcomra. És ez így van jól. Kinek mi jár.

Persze Tom nem bírja megállni megjegyzés nélkül.

- Szépségem, az én elveim nem ilyen szigorúak. Az állandó lakcímem Sheerwater road 25, London. A születésnapom most volt december 21-én, szóval csak bátran…

Nagy nevetés tör ki, Anna is csatlakozik hozzá, de közben a szemei olyan huncutul csillognak. Már megint töri valamiben a fejét.

Hirtelen megszólal a hangszóró. Az ölemben helyet foglaló tünemény felkapja a fejét a szavakra, majd velünk is közli, hogy ideje bekötni magunkat, mert megérkeztünk az első állomásra.

Nem szívesen engedem el, de nincs más választásom. Pár perc múlva valóban leszállunk, a srácok elbúcsúznak mindenkitől, nekem lopva mind a kettő megsúgja, hogy vigyázzak rá, és meg nem merjem bántani. Érdekes, Davide és Gina is ezt mondta. És Mauricio és a lányok is.

Úgy látszik dacára annak, hogy Anna mindig olyan határozottnak tűnik a családtagjai, bár nem éreztetik vele tisztában vannak azzal, hogy mennyire sérülékeny és bizonytalan néha.

A pár perces megálló után célba vesszük Londont, alig negyedóra az út. Ott már kicsit tovább tart a búcsúzkodás, a csomagok száma is több. A pilóta is kiszáll, és matatnak valamit a gép körül, amikor feltűnik a tartálykocsi rájövök, hogy tankolunk.

Csak azt veszem észre, hogy eltűnik mellőlem, abba az irányba látom távozni, ahol előzőleg ketten voltunk, így kíváncsian követem.

- Mit csinálsz? – kérdezem amikor a fülke mellé érek.

- Takarítok – feleli és úgy tűnik, zavarban van. Valóban az ágytakarót hajtja össze, és mintha üveg csörrenését hallanám. Felkapja az egészet, és egy fal elhúzása után egy komplett fürdőszobát látok meg. Azta… A fiókokat húzogatva elővesz egy zsákot, majd kérdőn néz rám.

- Segítenél? – megteszem, majd visszalépve fedezem csak fel, hogy az ágy fölötti kép üvegje hiányzik. Kérdőn nézek rá, még éppen elkapom, hogy a háta mögé rejt egy távirányítószerű valamit. Előhúzom a kezét, erre meg mintha elpirulna. Erre se sokszor volt eddig példa.

- Mi történt? – kérdezem.

- Én… kicsit ideges voltam – feleli. Csak néz rám ártatlan szemekkel, de mivel nem szólalok meg folytatja. – Jól van na, hozzávágtam a képhez. Nagymama nem fog örülni.

- Miért? – kérdezem, és a képet tanulmányozom. – Talán ő festette?

Ebben a családban már azon se csodálkoznék.

Kuncogni kezd, amit nem értek.

- Annyira azért nem öreg… - ebből következik, hogy akkor a kép biztosan az.

- Mikori? – teszem fel a következő kérdést.

- Nem tudom pontosan. Olyan 1800-as évek vége felé készülhetett.

- Ki festette? – kíváncsiskodom, nem mintha annyira értenék a képzőművészethez.

- Camille Pissarro. Inez nagyi imádja az impresszionistákat. Gyűjti a képeiket. Ha New Yorkban járok körül is kell néznem, mert hamarosan születésnapja lesz.

- Ez valódi? – a döbbenet valószínűleg leolvasható az arcomról, nem kétlem hogy az. De mi a fenének aggatnak ilyesmit egy repülő hálófülkéjébe.

- Tartok tőle… - feleli, és mosolyogva kézen fog.

Ezúttal nincs szükség arra, hogy megnyugtassam felszállás alatt, amit kicsit bánok. De legalább nem kell látnom a félelmet a szemében. Amikor elérjük a megfelelő magasságot feláll, mindenkit arra biztat, hogy helyezze magát kényelembe, fogyasszon amit szeretne, majd a fülemhez hajol.

- Kellan, gyere velem, jó. És elmesélek mindent amit csak szeretnél. - Azonnal bólintok, majd megcsókolom. Nem akarom, hogy tartson ettől a beszélgetéstől, csak kíváncsi vagyok. 

- Menjünk.

   

(Anna szemszöge)

A srácok hihetetlenül kíváncsiak. Érzem, hogy csodabogárnak tartanak, de nem tudok mit tenni ellene, és nem is akarok. Ez van és kész.

- Te Anna, az oké, hogy te egy zseni vagy, de Gina is? – teszi fel a kérdést Kiowa.

- Hát, én nem nevezném magam zseninek… - tiltakozom azonnal. – Gina se örülne neki. Ahogy mondtam a nyelvtudás családi vonás, nincs benne semmi rendkívüli. Ő velem szemben a hagyományos módját választotta a tanulásnak, de nincsenek gondjai. Idén végez, aztán egyetemre megy. De mind ezt tettük, szóval… - meghúzom a vállam. - Mások is így csinálják, ez mindennapos dolog.

Jay mondata hallatán nevetnem kell, és persze elmesélni az egész történetet.

- Kellan-nel lefektettünk néhány szabályt. Nehezményezte, hogy több ajándékkal is megleptem karácsonykor, sajnos a jövőben nem tehetem. Akkor mondtam neki, hogy jó, akkor a Porshe-t amit a születésnapjára rendeltem azonnal visszamondom. Ő meg először elhitte.

- Ja, csak amikor leesett, hogy azt se tudja mikor van jöttem rá, hogy szórakozik velem. – Közli azonnal, és megint megsimogatja a kezemet. Már jó ideje az ölében ülök, és ha nem muszáj nincs is szándékomban felkelni innen.

- Már tudom – súgom neki – megnéztem a neten.

Tom persze rögtön viccelődni kezd, amire azt hiszem vissza tudok majd vágni. Amikor karácsony előtt ajándékötleteket kerestem láttam valamit, ami pont neki való. 

- Chailleann, a fhaigheann muid isteach sa Bhruiséil go luath. – Patrick hangja váratlanul ér, pedig számíthattam volna rá, mert már több mint egy órája úton vagyunk.

- Srácok, ideje bekötni magunkat, hamarosan leszállunk Brüsszelben.

A következő jó fél óra nagyjából búcsúzkodással telik, oké közben átrepülünk a Le Manche csatorna felett. Az ikrek után Lizzy, Andy, Bobby, Marcus, Mia, Sam, Kate és Tom is kiszáll. Igaz utóbbi persze nem megjegyzés nélkül.

- Hé, aztán nehogy nekem elárulj nekik még valamit, amikor én nem vagyok ott.

- Tom, már mindent elmeséltem – felelem azonnal.

- Azt kétlem – rázza a fejét azonnal - szerintem tartogatsz te még pár meglepetést.

Ebben végülis van valami, de mindent tényleg nem kell nekik tudni. Patrick tájékoztatott, hogy szükség van pár percnyi karbantartásra, ezért arra  gondolok eltakarítom a nyomokat a fülkéből, még mielőtt más is felfedezi. Ez persze nem sikerül, mert Kellan pillanatokon belül megjelenik, érdekesen méreget, sőt azt is kiszedi belőlem, hogy nem a változó légnyomás tette tönkre a nagyanyám egyik szeretett képének üvegét. Amennyire látom a repülő és a berendezés így, hogy tudja milyen kapcsolatba állok vele inkább feszélyezi, mint lenyűgözi. Ez ellen sajnos nem tudok tenni semmit, meg kell szoknia, bár igazándiból még nekem se nagyon sikerült.

Pontban délbe szállunk fel Londonba, a pilótánktól megtudom, hogy a terv szerint 11 óra múlva landolunk a Lax-on. Úgy gondolom ennyi idő csak elég lesz, hogy mindent megbeszéljünk, így felállok.

- Srácok, szerintem mindenki helyezze magát kényelembe, aki megszomjazik annak ott a hűtő. Itt, ebben pedig van pár hidegtál, saláták, itt péksütemény, - mutatom végig a beépített szekrény tartalmát. – Fogyasszatok nyugodtan bármiből.

De erre egyelőre nem kerül sor, helyette kisebb csoportokba ülve beszélgetnek.

Oké, a házigazdai teendőimnek eleget tettem. Ideje, hogy rendbe tegyem a magánéletemet.  

Szómagyarázat:

* Si yo entendiera bien que usted habla en espanol? – Te  is beszélsz spanyolul…

* Si, y usted también. – Igen és te is.

* Y ellos no. Nadie? – És ők nem. Senki se?

* No. – Nem.

* Chailleann Anna, a fhaigheann muid isteach sa Bhruiséil go luath. – Kisasszony, hamarosan Brüsszelbe érünk.