130. Borús idő, rossz ómen…

(Anna szemszöge)

Reggel a telefonom jelzésére ébredek, igyekszem villámgyorsan kikapcsolni. Leóvatoskodok az ágyról és bevonulok a fürdőbe. Odakinn borús az idő, mintha az égiek is velünk együtt éreznének. Tudom, hogy menni kell, de attól még rosszkedvű vagyok. Villámgyorsan lezuhanyzom, felöltözök az útra szánt kényelmes farmer, ing, pulcsi együttesbe és pakolni kezdek. A negyedik bőröndnél tartok amikor Kellan kissé még álmosan, kócos hajjal, borostásan megjelenik.

- Ezt mind hozni akarod? – néz rám csodálkozva - tényleg kicsi lesz az a szoba. A szekrény legalábbis biztosan.

- Szia, - lépek hozzá, csókra nyújtva a szám – igen mindent viszek. Másfél hónapra kell pakolnom. De ne aggódj, úgyse nálad fogom tartani.

- Hanem? – a hangsúlyától felkapom a fejem, itt valami félreértés van. – Kellan én nem költözöm hozzád.

- Hogyhogy nem? – ahogy gondoltam. Ajaj.

- Honey, most készül a házunk Rob-bal, ha végeznek a munkások beköltözünk. Addig pedig Luca-nál fogjuk meghúzni magunkat. Illetve én, ha éppen ott leszek, mert ti úgyis forgattok. Nem mondom, hogy nem viszek át hozzád pár ruhát és egy fogkefét, de az összeset semmiképp.

Elgondolkozva néz rám, valamin nagyon töri a fejét.

- De azt nem bánnám, ha te elraktároznál pár dolgot mindkét helyen – teszem hozzá, mire vigyorogni kezd.

- Oké.

Szemlátomást ezt a dolgot tisztáztuk, én folytatom a csomagolást, ő elvonul a fürdőbe. Pár perc múlva kopognak az ajtón, Gina áll előttem, az arcára van írva minden érzelme.

- Mia sorella, mi azt hiszem elindulunk.

- Piccola, ettetek valamit? És mindent összepakoltál?

- Aha, az alsó szinteken lévőktől már elbúcsúztam, csak ti maradtatok. Majd megállok egy McDonald’s-nál és veszünk valamit, most nincs étvágyam. Taylor azt mondta, hogy szeretné tudni még felszállás előtt, hogy hazaértem.

Hálásan gondolok arra, hogy a srác pontosan azt mondta amit én is kérni akartam, de rám valószínűleg nem hallgatott volna. Kellan lép ki a fürdőből egy maga köré csavart fürdőlepedőben. Amint meglátja a húgomat zavartan lép takarásba.

- Hát ennek meg mi baja van? – kérdezi ő.

- Szerintem attól fél, hogy a lányok is itt vannak valahol. Amióta a méreteit tippelgették kicsit tart tőlük.

Nevetni kezd, és biztosít róla, hogy hazafelé beszél velük, engem is megnyugtat, bár bízom bennük, hogy nem fogják elárulni a nagy titkot. Miután a kedvesem felöltözve kilép ők is elbúcsúznak, sőt a kocsihoz is lekísér bennünket. Beszélget velük amíg beállítom a GPS-t, újra elmondom mindháromnak, hogy óvatosan közlekedjenek, csak semmi vagánykodás. A Balaton északi partján mennek majd, ott kisebb a forgalom, most meg szerencsére nem kell bemenniük a fővárosba. Még egy utolsó ölelés. Hugi a fülembe súgja, hogy próbáljak meg mindent a kérésének elintézésére, majd egy dudaszó után kigördül a garázsból.

Állunk, figyelem a lassan lezáródó ajtót és belül összeszorít a félelem. Remélem nem lesz semmi baj. Tudom, hogy nem tarthatjuk burokban, de még bennem él anyáék balesete. Megölelem a bánatos Taylor-t, Kellan közben eltűnt, gondolom egyedül akart hagyni bennünket.

- Nem lesz gond, és beszélünk vele, még mielőtt felszállnánk – nyugtatom meg.

Odafenn gyülekezünk, Sandy és Nikki a két főszakács, az asztal megterítve. Ma csöndesebb a társaság, még Tom se pörög ezerrel, itt-ott beszélgetnek, de mindenki elvan a saját gondolataival. Még nincs kilenc óra amikor nekiállunk lepakolni. Rob morog a csomagjaim láttán, de beletörődően segít. Lent viszont gondban vagyok, mindig a TT-vel szoktam közlekedni, és otthagyni a reptéren, de most abba nem férünk be. Nagy nehezen de mindent bezsúfolunk a csomagtartókba, és elindulunk a reptér felé.

(Kellan szemszöge)

Az éjjel többször is felébredtem, egyszer meg is ijedtem mert Anna nem volt mellettem, de mire felkeltem volna előkerült. Két érzés között őrlődöm. Egyrészt nincs kedvem visszamenni. Jó itt Magyarországon. De másrészt Amerikában van a családom, ott van Kola, aki remélem nem készítette még ki teljesen a kutyapanzió dolgozóit. Még a lüke bátyám, Brandon is hiányzik. Felébredtem a telefon csörgésre, de nem szólt, hogy ideje kelni, így még lustálkodtam kicsit. Most viszont már jópár perce hallom a motoszkálást a gardróbnak nevezett bálterem irányából, úgyhogy gondolom nincs már sok időm. Amint meglátom tátva marad a szám, és a csodálkozásomnak hangot is adok. Négy hatalmas bőrönd. És a polcokon még csak meg se látszik a ruhák hiánya. Persze van magyarázata, ami valljuk be őszintén, elég meggyőző. Másfél hónap hosszú idő, és elég nagy a távolság, nem tud csak úgy hazaugrani, ha hiányzik valami. Tudom milyen ez, nekem is vannak olyan dolgaim amikhez ragaszkodom, és mindenhova magammal viszek. Az viszont egyáltalán nem tetszik, hogy közli nem akar hozzám költözni. És miért nem? Fennakadok ezen a dolgon. Sokkal jobb lenne, ha Luca helyett mindjárt nálam rakná le ezeket a bőröndöket. Oké, a közös lakásuk tudom, hogy van. Illetve lesz, ha elkészül. Nincs ínyemre, hogy ő és Rob együtt egy házban… Ez egy olyan információ amit eddig igyekeztem az agyam leghátsó zugában tárolni, de Anna most előrángatja. Aztán rájövök, hogy kár aggódnom. Legyen ahogy akarja, én meg majd szépen úgy szervezkedek hogy lassanként egyre több ruhája kerüljön át hozzám.

Igaz előtte kell még vennem pár szekrényt.

Gina búcsúja látom, hogy elszomorítja és a kisgyerek is elég maga alatt van, miután a három csaj kigördül a garázsból. Megértem a dolgot, nem tudhatja mikor lesz alkalmuk újra találkozni, de hát olyan fiatalok még. A többiek is visszafogottnak tűnnek, egyedül Rob morog amikor meglátja Anna csomagjait, hogy LA-ben megint három hordárra lesz szükség, hogy mindent elbírjanak. Igen, csak pár óra csupán és újra hozzá „tartozik”. Az ő kezét fogja majd. Most először tudatosodik bennem, hogy mit is tettem. De már nincs visszaút, és különben is bízom a barátnőmben, és ennyit ki fogok bírni.

Remélem…

(Rob szemszöge)

Az utolsó reggelünk Magyarországon. Hát ez is eljött. És milyen gyorsan. Ma még utazunk, holnapra meg már van egy díjátadónk. De szép az élet. Kivonulok cigizni a teraszra, mindenki pakolászik, páran reggeliznek. Nekem nincs kedvem. Itt akarok maradni. Kris-szel kettesben, mint tavaly. Azok voltak az év legjobb napjai. Persze tudom, hogy nem lehet, köt a szerződés mindkettőnket, a rengeteg leszervezett fotózás, interjú. Hogy én ezt mennyire utálom. Na mindegy, már nincs sok hátra. És végülis ha a dolog másik oldalát nézem, áprilisig együtt lehetünk Annának és Kellan-nek hála, nyugodtan. Ez az, a pozitívumot kell keresni, és akkor nem lesz baj.

Egyetlen egy dolognak nem találom ezen oldalát, mégpedig annak, hogy a „barátnőm” megint kicsit sok mindent akar magával hozni.

- Sokkal egyszerűbb lenne, ha kerekeket kötnél a házra – morgok, de segítek lehordani a cuccait. Kapok is érte egy nem túl kedves megjegyzést, és egy ronda pillantást Kellan-től. Jobb lesz az eszembe vésnem, hogy ők most abban a fázisban vannak, amikor megcsókolná a lába nyomát is, szóval tartózkodnom kell az Anna felé irányuló kritikáktól.

A második kör előtt azért még felteszek egy kérdést.

- Szerinted fel fogunk férni a gépre? – mire mosolyogva válaszol, hogy egészen biztosan, csak ne aggódjak.

Bánatosan nézek vissza a házra amikor végre elindulunk a repülőtérre, ki tudja mikor járok itt legközelebb. Elég nagy a forgalom, de a szokásos lendülettel vezet, bár látom, hogy a fél szeme mindig a visszapillantó tükrön van, gondolom azt nézi, mindenki megvan-e. Alig állunk le szokás szerint a mélygarázsban, ahol az autóját hagyja, megjelenik öt férfi, akik mint kiderül visszaszállítják a bérelt kocsikat Ausztriába. Olyan ügyesen adja a kezükbe a borravalót, szinte észrevétlen. Ezt meg kell tanulnom. Diszkrét és elegáns. És őt ismerve nagylelkű. Mire mindenhonnan kipakolunk előkerülnek a fotósok, meg pár tv stáb, minden olyan, mint Amerikában, csak kisebb. Ezúttal nincs szükségünk várakozásra, amin kicsit csodálkozom, de amikor meglátom a másik oldalon ránk várakozó személyeket mindent értek. Azt nem mondta, hogy a Jet-tel megyünk…

(Anna szemszöge)

Miután  a kölcsönzősöknek átadtam a kocsik kulcsait némi borravaló kíséretében az indulási csarnokba megyünk. Szó se róla, elég nagy feltűnést keltünk, ahogy ilyen sokan végigvonulunk a repülőtéren, de ez sajnos elkerülhetetlen. Mondjuk ha kisebb lenne a média nyújtotta kéretlen felhajtás nem szegeződne ránk minden szempár kíváncsian, de sajnos ők itt vannak. És végzik a munkájukat. Nem válaszolunk a kérdésekre, csak megyünk előre töretlenül. Elintéztük a papírokat, a másik oldalon pedig már várnak ránk, és azonnal a géphez vezetnek bennünket. Vidáman kalauzolom a többieket, akik el vannak ragadtatva a meglepetéstől, igyekszem minél kevesebbszer nézni Kellan ragyogó szemeibe, mert ez a méternyi távolság ami kettőnket elválaszt is kínokat okoz. Az elmúlt napokban nemigen kellett figyelnünk erre, hiszen barátok és családtagok vettek körül bennünket, de most már itt a való világ… és persze a paparazzik.

Egyszercsak azt veszem észre, hogy Jay áll előttem. Zavart arcot vág, és amíg a többieknek mutatom, hogy menjenek csak előre a fülemhez hajol.

- Anna, Kellan ugye tudja már? – néz rám aggódva.

- Mit? – kérdezek vissza, de elég egy gyors pillantás a repülő szárnyára, azonnal beugrik mire gondol, úgyhogy mosolyogva hajolok közelebb.

- Igen. Amikor eltűntünk egy éjszakára Zell am See-be, el akartam mesélni neki, de már mindent tudott. – Csodálkozva néz rám ezért folytatom. – Mexicoban kint ült a szomszéd teraszon amikor Luca mesélt nektek rólam. Nem zavarja, kompromisszumot kötöttünk, de kikötötte, hogy nem vehetek neki Porshe-t a születésnapjára.

Jay továbbra is érdekesen méreget, de Patrick szólít, így magára hagyom. Aztán megszólal a telefonom, Gina jelzi, hogy hazaértek, sőt igazolásképpen még anyát is átadja egy percre. Nem beszélünk sokat, de mielőtt leraknám még meg kell tennem valamit.

- Anya, akkor februárban jövök. Nem tudom sikerül-e elintézni, de megpróbálom. Most add vissza kérlek Ginának, én meg szólok Taylor-nak, mert kész idegroncs.

Az említett férfiú, elég csak felemelnem a telefonomat már mellettem terem és boldog mosollyal tudakolja a húgomtól, hogy minden rendben van-e. Már majdnem végzünk a bepakolással amikor ezúttal ketten is elém állnak. Luca és megint csak Jay.

- Solo, azt hiszem baj van. Kellan nem tud semmit arról, hogy te Mc’Gee vagy. A teraszon csak arról a gö…, Ricsiről beszéltünk. A nagyapádat csak a szobában említettem, és azt szerintem nem hallotta, mert be volt húzva az ajtó a légkondi miatt.

Egy pillanat alatt omlik össze bennem minden, az ájulás kerülget, de még reménykedem.

- De hát azt mondta, nem zavarja, hogy mennyi pénze van a családomnak…

- Szerintem a Salti-kra gondolt. Te mondtad, hogy tisztában van vele, hogy nem vagyunk szegények.

Óh, a jó életbe. Miért van az, hogy amikor azt hiszem minden rendben egy pillanat alatt meginog amit addig felépítettem.  

Látom, hogy már többeknek, köztük a kedvesemnek is feltűnt a sugdolózásunk, ezért halkan tudatom velük, hogy amint felszálltunk elmondok neki mindent, de addig segítsenek. Látom, hogy Jay Kris-t és Rob-ot, Luca pedig Ash-t tájékoztatja a fejleményekről.

Viszonylag gyorsan elhelyezkedünk, persze mindenki el van ájulva a géptől, de nem kérdeznek rá, hogy mégis kié. Gondolom azt hiszik, béreltem, mint Luca amikor Johannesburg-ba utaztunk.

Leülök Kellan mellé, becsatolom az övet magam előtt és elkap az idegesség, de most sokkal jobban félek a várható reakciójától, mint a repüléstől. Persze emlékszik a fóbiámra, két tenyerébe veszi a kezeimet, a fülemhez hajol és részletesen elmeséli, hogy mi mindent fogunk művelni a kádamban, ha legközelebb Budapestre jövünk. Ez eltereli a figyelmemet, egyrészt mert a tervei kivitelezése kíván tőlem némi hajlékonyságot, másrészt mert reménykedem, hogy valóban lesz alkalmunk megvalósítani az ötleteit, mert fog még ideutazni velem.

Viszont ahhoz, hogy ez így is maradjon, sürgősen beszélnem kell vele, mert annyit papoltam már neki a bizalomról, és ebben nekem most van némi lemaradásom. Még akkor is, ha csupán egy félreértés miatt. Amint elérjük a repülési magasságot, és a pilótánk bemondja, hogy kikapcsolhatjuk az öveket intek neki, hogy jöjjön utánam. A hátsó hálófülkébe vezetem, ez egy fokkal kisebb, mint a másik, de kiesik a banda látóteréből, így talán nem akadnak ránk egy darabig.

Amint belép utánam elhúzom az ajtót, rögtön átölel, és szájon csókol. Az ágy látványától felcsillan a szeme, de próbálom visszatartani.

- Kellan, szeretnék elmondani valamit – kezdek bele.

- Oké, - mondja, de a keze már az ingem alatt, és a melltartómat kapcsolja ki éppen. – De egy kicsit ráér ugye, nagyon vágyom rád.

(Kellan szemszöge)

A repülőtér kicsi. Hihetetlenül kicsi mondjuk a Lax-hoz képest, egyetlen dologban hasonlít rá csupán itt is megtalálnak bennünket a fotósok. Úgyhogy igyekszem illedelmes képet vágni és nem az előttem haladó csábító nőszemély fenekét stírölni. Pedig ez nem könnyű, mert a farmerja nem sok mindent bíz a képzeletre. Meg is fordul bennem, hogy talán nem visel fehérneműt.

A személyzet kedvesen és gyorsan átenged bennünket, amennyire látom a biztonsági szabályok itt kicsit enyhébbek. A másik oldalon azonban két pilóta-egyenruhába öltözött férfi vár, szemlátomást ránk. Az idősebb azonnal Anna elé lép, int a másiknak, hogy vegye el tőle a bőröndöket, nekem meg csak most esik le, hogy miért is maradtak azok nálunk?

- Srácok ők itt a pilótáink, Patrick és Eavan. Egy külön géppel repülünk. Először Brüsszelbe, ahol kiszállnak a srácok – mutat az ikrekre – aztán Londonba, és végül Los Angelesbe.

Na így már érthető a különleges bánásmód, gondolom hozzá van szokva ehhez, igaz Luca is gépet bérelt amikor a vb döntőre utaztunk, és ő is azzal jött haza a szülei balesetekor.

Napirendre is térek a dolog felett, segítek bepakolni, ügyelek Anna bőröndjeire, mert ő hol Jay-jel sugdolózik, hol telefonál. A gép egyébként nem semmi. Elhűlve bámulunk körbe, na ez aztán luxus a javából. Még csak nem is rendes ülések vannak, hanem hatalmas bőrfotelek és kanapék, igaz az öv ezen is megtalálható. Minden faberakásos, középen egy gondolom tárgyalásokhoz használatos asztal. Keresek magamnak egy helyet, ügyelve arra, hogy a kedvesemnek mellettem maradó ne az ablaknál legyen. Olyan idegesnek tűnik, először arra gondolok, hogy valami baj van, mert Jay és Luca gondterhelt képpel beszélt vele az előbb, de aztán rájövök, hogy ez valószínűleg azért van, mert Anna tart a repüléstől. Töröm a fejem mit kéne tennem, és meg is születik az ötlet a fejemben, mire mellém ül.

- Jól vagy? – kérdezem, mire kapok egy halovány kis mosolyt egy halk igennel egyetembe. Hát ez hülye kérdés volt, Kellan. Elég csak ránézni a karfát markoló kezére, látszik, hogy retteg. Lehet, hogy az ilyen kis gépeken még rosszabb ez a fóbia.

- Arra gondoltam – hajolok a füléhez, mert eszembe jutott, hogy Londonból hazafelé ez már bevált egyszer, - hogy ha legközelebb Budapestre jövünk ki kéne próbálnunk a kádadat. Elég nagynak tűnik. Már elképzeltem, hogy először lesimogatom rólad a ruhádat, valami olyanban gondolkodom, mint ami tegnap este rajtad volt. Aztán jöhet a cipő. Az egyik lábadat felrakjuk a kád szélére, úgy kényelmesebben… - és folytatom. Elégedetten látom, hogy lehunyja a szemét, megváltozik az arca, aprókat sóhajt, a lélegzetét is máshogy veszi. Az ujjai egyre szorosabban fogják körbe az enyémeket.

Jó közben én is a saját csapdámba esek, mert amiről beszélek az beindította  a fantáziámat, és a nadrágom satuként zárja körbe az iránta vágyakozó testrészemet. Nagy szerencse, hogy a többiek még mindig a berendezéssel, vagy éppen a kilátással vannak elfoglalva, és főleg, hogy leghátul ülünk.

- Gyere velem – szólal meg, miután végre kikapcsolhatjuk az öveket, én pedig követem. Az jut eszembe, hogy ezelőtt is képes lett volna akár a gép mosdójába is elbújni velem, talán most is. De ami a szemem elé tárul az nem egy mosdó. Valami sokkal jobb annál. Egy kétszemélyes franciaágy terül el az elhúzott ajtó mögött, úgyhogy még csak azért se kell aggódnom, hogy esetleg kényelmetlenül érezzük majd magunkat. Anna ugyan tiltakozik egy pillanatra, hogy mondani szeretne valamit, de ezen próbálkozását gyorsan leszerelem egy csókkal. Aztán már nem is kell győzködnöm, mert rekordgyorsasággal szabadul meg a ruháitól, akárcsak én az enyémektől.

Minden szeretkezésük felejthetetlen, de hogy ez itt a felhők között emlékezetes marad az biztos.

Kimerülten gördülök a hátamra és húzom magamra, a zihálásunk csak lassan csillapodik, a hajából kiesett a csat valamikor így most beborít mindkettőnket. Szórakozottan csavargatok egy tincset amikor egy kiáltást hallunk, amire azonnal felkapja a fejét.

- Anna… - aztán valami szöveg amit nem értek. Férfi az illető abban biztos vagyok.

- Öltözz gyorsan – szólít fel, és már bújik is bele a fehérneműjébe.

Miért nem lehet minket soha békén hagyni. Követem a társalgóba, és nem vagyok túl boldog az miatt, hogy egy elkallódott távirányító miatt zavartak meg bennünket. Rob beszólására viszont vigyorogni kezdek. Savanyú a szőlő Pattinson, gondolom te is szívesen berángatnád oda Kristen-t egy kis időre.

Ahogy az várható volt, a kedvesem válasza nem késik sokat, csak azt nem értem miért döbben meg mindenki. Jó arról nekem se volt információm, hogy ez a gép a családjuké. Egy poénnal akarom elütni a dolgot, mert szemlátomást páran nincsenek tisztában Luca, Anna és úgy általában a Salti-k anyagi helyzetével, de aztán kiderül, hogy tévedésben élek.

Én nem tudok valamit.

Valamit, ami romba dönti a kapcsolatunkat, kb. mint egy Richter-skála szerinti 8-as földrengés.  

(Anna szemszöge)

Próbálnám meggyőzni Kellan-t, hogy nem, a mondanivalóm nem várhat, de ahogy rám néz, és ahogy simogat, nem tudok neki ellenállni. Oké, az a kis idő már igazán nem számít. Hihetetlen, hogy ennyire kívánjam, de így van. Megadom magam, és a következő pillanatban már húzom is le róla a pólóját, és gombolom ki a farmerét. Viharos gyorsasággal kerülünk az ágyra, nincs szükségünk hosszas előjátékra, mind a ketten készen állunk arra, hogy azonnal egymásé legyünk. Még soha nem találkoztam senkivel, akivel minden alkalommal ennyire jó lett volna a szex és az élet más területein is ennyire egy hullámhosszon lettünk volna. Pár perc múlva kielégültem fekszünk, a folyosón viszont valaki a nevemet kiáltja, és lépteket is hallok.

- Anna, a fenébe hova bújtál… gyere már elő…

Villámgyorsan öltözünk mind a ketten, beletúrok a hajamba, nem mintha ezzel leplezni tudnám, hogy mit műveltem az utóbbi pár percben. Megint felhangzik a nevem látom, hogy ő is felöltözött így kilépünk a folyosóra.

Kurt kiabál, mert emlékezett, hogy legutóbb zenét hallgattak, de nem találja a hifi távirányítóját. A srácok amikor meglátnak bennünket, ahogy gondoltam tudják az eltűnésünk okát, Rob mindjárt tesz is egy megjegyzést.

- Csak nem elkapott egy kis szédülés, mert ha jól látom le kellett pihenned egy időre.

- Fogd be Pattinson, - morgok rá és közben az unokaöcsém kezébe nyomom a távirányítót - a saját gépemen azt csinálok amit akarok.

Ami először feltűnik az a síri csend. Körbenézek, hogy mi van, mindenki engem bámul. Nem értem a dolgot, mi a bajuk. Aztán leesik, a rohadt életbe elszóltam magam. Nem is ez a legnagyobb baj, mert mindenképen terveztem elmondani út közben, de először Kellan-nak.

- Azt mondtad a nagyapádé… – néz rám kérdőn Rob, de mielőtt válaszolnék a kedvesem nevetve közbeszól.

- Cica, ezt kár volt mondanod. Nem csodálom, hogy Luca eddig nem árulta el Ashley-nek, hogy a nagyapátoknak ilyen gépe van. Ezután szerintem mindig ezzel akar majd repülni.

Még mielőtt közbevághatnék, a kérdezett kapásból válaszol, és sajnos még csak nem is hibáztathatom érte.

- Az enyémnek nincs is, csak az övének.  

A következő pillanatban több kérdés is elhangzik egyszerre.

- Mit értesz azon, hogy az ő nagyapjának… – kérdezi Kellan.

- Ő nem is tudja ki vagy te? – néz rám döbbent arccal Nath.

- Solo, non hai la riferiscono? – csodálkozik Luca is.

Na Anna, most nagy bajban vagy.

Szómagyarázat:

* Solo, non hai la riferiscono? – Egyetlenem, még nem mondtad el neki?