103. Régi élet, új érzések…

Sziasztok!
Bocs amiért csak most rakom fel, de fél órája értem haza, még a bőröndömből se pakoltam ki... A komikat köszönöm, és majd válaszolok rá, de még nem olvastam el.
Dicta

(Anna szemszöge)

- Hogy mi? – szólal meg Colin, róla kicsit elfelejtkeztem. Zavarban vagyok, hiszen életem azon rövid szakaszáról ő nem tud. És nincs is szándékomban elmesélni neki.

- Colin, nem kell neked mindent tudni – vág közbe Sarah, majd rám néz. – Oké, hiszek neked. De ha rájövök, hogy csak egyszer is valami olyat csináltál, én esküszöm, hogy... – lélegzet visszafojtva várom, mi következik -… kiporolom a feneked.

Mintha csak anyát hallanám.

Ezen mosolyognom kell, és végre ő is elhúzza a száját. Tudom, hogy csak azért mondja, mert félt. De már megváltoztam, komolyabb lettem és tudok „gondolkodni”.

A beszélgetésünk nyugodtabb mederben folytatódik, és már majdnem éjfél van, mire mindhárman ágyba bújunk.

Nem tudok elaludni, a történteken gondolkodom.

Vajon a többiek mit szólnának, ha tudnák? Kellan, Jay, Rob… meglepődnének, az biztos.

Nem vagyok büszke életem azon szakaszára, de az is én voltam. Követtem el hibákat, de tanultam belőlük.

DBG – az egyik fiú hívott így bennünket először. Mindhármunknak tetszett a kifejezés és illet is ránk.  Dirty Bad Girls. Azok voltunk, piszkosul rossz lányok. Na nem úgy értve, hogy hivatásosok. Az azért nem fért bele. De annyi más igen.

Tizennyolc évesen mikor elértem a nagykorúságot azt hittem innentől enyém a világ, bármit megtehetek. Anya és Davide mindig is liberális volt, de egy dologban addig hajthatatlan. Nem hagyták, hogy motorozzak. Viszont amint „felnőtt” lettem első dolgom volt megszerezni a jogosítványt nagymotorból, (kocsiból már megvolt) és hála a Charlie bácsitól származó jövedelmemnek, megvettem az első járgányom. Hihetetlen érzés volt. Tetszett a száguldás, a szabadság érzése. Akkor még csak a látvány kedvéért húztam bőrruhát, ma már tudom, hogy több előnye van, mint, hogy kiemeli az alakot. A motoros helyett általában magassarkú csizmát vettem, és élveztem a csodáló tekinteteket. Hiú voltam, és beképzelt azt hiszem.

Az egyik hétvégi kirándulás alkalmával találkoztam velük. A lányok nem vezettek, ők megelégedtek az utas szerepével. Titta volt közöttük a legfeltűnőbb, és úgy általában ő vitte a prímet. A teljes nevén Balogh Titanilla feltűnő jelenség volt. Még nálam is magasabb, hosszú fekete hajjal, rengeteg fülbevalóval, és nem kevés piercinggel. (Én is azért rakattam a köldökömbe, mert az övé annyira tetszett.) Vad volt és megzabolázhatatlan. Elvileg egyetemre járt, de én nem sokszor hallottam arról mesélni, hogy járt volna előadásra, vagy éppen vizsgázni. Igaz nem voltam mindig velük, hiszen akkoriban alapítottam a First Day-t, és napközben dolgoztam. Én csak péntek, meló esetén szombat estétől csatlakoztam hozzájuk, de akkor nem is nagyon váltunk el hétfő hajnalig. Hihetetlen energiával rendelkeztünk.

Milyen régen volt... Kata a másik lány barna tüsire nyírt hajjal, tekintélyes mellekkel és hosszú combokkal. És a srácok, Janó és Robi. Eleinte azt gondoltam ők párokat alkotnak, de hamar rájöttem, hogy csak a motorozáskor van így. Igaz arra is, hogy a négyesből mindkét lány lefeküdt párszor mindkét fiúval, de ennek ellenére egyikük se tört ki féltékenységbe, ha a másik esetleg egy vadidegennel távozott, és nem vele. Egyszer-egyszer én is elcsábultam a srácokkal, de nem alakult ki köztünk szorosabb érzelmi kapcsolat.

A hétvégéink szinte mindig ugyanúgy teltek. Motorozás, koncertek, biliárdozás, tánc és persze alkohol. Élveztük az életet, és azt hittük ez így természetes. Volt, hogy éjjel háromkor rendeztünk motorversenyt az Andrássy úton, vagy pár ital után hárman lányok együtt táncoltunk az asztal tetején valamelyik bárban. Voltak íratlan szabályaink, nem bújtunk ágyba akárkivel, figyeltünk arra nehogy a másik bajba kerüljön, az italainkat magunk fizettük, de egy kis flört, és pár bódítószer belefért. Tittával próbáltam ki annak idején az extasy-t, ami nem nyűgözött le, egyetlen alkalom elég volt. De pár füves cigi azért belefért.

Istenem, hogy tehettem? Még jó, hogy erről például Rob nem tud. Leharapná a fejemet, főleg azok után, hogy én folyton a dohányzás ártalmairól beszélek neki.

Anyáék persze aggódtak. Gyanítom ők szabadították rám Luca-t, Walter-t, Mauricio-t és Marco-t. Sokszor állítottak be csak úgy hétvégére hozzám, és próbáltak eltávolítani tőlük. De persze nem ment, mert amint távoztak én újra velük bandáztam.

Aztán a sors közbeszólt. Jött valami, aminek a hatására eltávolodtam tőlük.

Egyik alkalommal, színjózanon estem a motorral. Csúszott az út és én túl gyorsan mentem. Eltört a lábam. Anyáék azonnal hazavittek Keszthelyre, és négy hétig a gipsz és az ő vendégszeretetüket élveztem. Davide őrjöngött, soha előtte és az óta se beszélt úgy velem, még most is csodálom, hogy a kilátásba helyezett atyai pofon, amit a feleselésemmel kiprovokáltam elmaradt. Megvádolt, hogy nem gondolok a családomra, nem látom be milyen fájdalmat okozok a felelőtlen viselkedésemmel anyának, a nagyszüleimnek. Felrótta, hogy rossz példát mutatok Ginának, és csak magamra gondolok. Abban a pillanatban inkább sértődött voltam, mint bűntudatos, de hamarosan beláttam, hogy igaza van. Sokat olvastam abban az egy hónapban, és rengeteget dolgoztam a számítógépen, igyekeztem lefoglalni magam.

Ők négyen nem érdeklődtek, hogy vagyok. Egyszer sem. Se telefonon, se személyesen. Pedig tudták hol lakom, és előtte a mobilom is állandóan csörgött. Nem tudtam benne lenni a bulikban, így már nem voltam érdekes.

Amikor végre gyógyultan újra a fővárosba mehettem azonnal megkerestem őket. De valami megváltozott. Bennem és bennük is. Én kicsit komolyodtam, már nem tűnt olyan mulatságosnak éjjel bömböltetni a motort, szlalomozni a kocsik között.

Ők viszont új társat találtak, Mikit. Aki egy harminc felé közeledő arrogáns, agyontetovált bunkó volt. De Titta imádta, a srácok pedig felnéztek rá. Harley Davidson-nal járt és mindig tele volt a pénztárcája. Azt hitte a pénzéért bármit megkaphat. Hát tévedett. Én nem értékeltem az érdeklődését, és pár alkalom után már nem kerestem a társaságukat. És milyen jól tettem.

Hamarosan megjelentek addig sose látott amerikai nagyszüleim, és egy új életet ajánlottak. Ami ellen élénken tiltakoztam, de aztán a család és a józanész meggyőzött, hogy éljek a lehetőségekkel. Felkavart az érkezésük, az egész amit kínáltak és amit viszonzásul kértek. Más lett minden. Vonzott a változás, így belementem, és velük utaztam az Államokba.

Most már tudom a legjobbkor jöttek, és csak hálás lehetek a sorsnak, hogy úgy döntöttem utazom. Amikor két év múlva újra Magyarországra költöztem egyszer összefutottam Tittával. Egy lánybúcsúztatót szerveztem egy nem túl jó környéken. Elsőre nem ismertem fel, majdnem elmentem mellette. Megkopott a régi fénye. Ugyanúgy bőrnadrágban és rövid pólóban volt, de az arca minimum tíz évvel idősebbnek mutatta. A haja fakónak, az arca beesettnek tűnt, a szeme alatt sötét karikák virítottak. A karjain tűnyomokat fedeztem fel, és az alatt az alig tíz perc alatt, amíg beszéltünk legalább 3 szál cigit szívott el. A keze folyamatosan remegett.  Nem vette tudomásul az idő múlását, nem akart megváltozni. Jó volt neki minden, úgy ahogy volt. Katával azt mondta már vagy egy éve nem találkozott, a srácokkal is csak elvétve.

Sajnáltam őt, de szégyellem bevallani örültem, hogy én nem lettem olyan. Talán, ha nem fékez le a járda szélén Miki, mert vele élt még mindig, megpróbáltam volna meggyőzni, hogy tönkreteszi magát. Ez azóta is kísért, de csak felpattant a motorra és már ott se voltak. Hogy most mi lehet vele, nem tudom. Nem kerestem.

Katával tavaly találkoztam egy bevásárlóközpontban, egy férfivel volt, a vőlegényeként mutatta be. Váltottunk pár szót kettesben, azt mondta felejtsem el. Azokat az időket, amit tettünk, Tittát. Ő nem fog megváltozni, mert nem akar. Éljem az életem, és legyek boldog. Azt hiszem igaza van. Persze tisztában vagyok azzal, hogy én követtem el azokat hibákat, az a nő is én voltam. De mégse történt semmi végzetes. Nem vagyok tökéletes, és nem is bánom.

Sarah-nak a megismerkedésünk után pár hónappal elmeséltem a történetet. Folyton rágta a fülemet, hogy miért nem megyek vele bulizni. Egy ideig szabódtam, de aztán ő győzött. Nem mondom, ott is volt pár ereszd-el-a-hajamat party, alkohol. De más volt. Az összes ott lévő ember el tudta választani a pár órányi szórakozást a valóságtól. Persze összegabalyodtam pár sráccal, ki nem. Nem vagyok egy aggszűz, de mindig mindketten tudtuk mire számíthatunk. Az egyetemen a fiatalok talán túlságosan is ambiciózusak voltak, elsősorban mindenkit a majdani karrier és annak elérése érdekelt. A barátnőm a következő évben megismerkedett Colin-nal, én az utolsó félévben Ricsivel, és az életünk már új mederben folyt.

(Rob szemszöge)

Bárcsak már vége lenne ennek az egész forgatásnak. Az, hogy olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akiket a barátaimnak nevezhetek, és a stáb legnagyobb része is velünk volt már az előző részeknél is jó. Félszavakból is megértjük egymást. Könnyebb így dolgozni, de abból a szempontból, hogy alakoskodnunk kell előttük nehéz. Megjátszani, hogy nem érzünk egymás iránt semmit, miközben igen. Játszani akkor is, ha forog a kamera, de akkor is ha nem. A rendezőnk zseniális fickó, mindenre gondol, mindenre odafigyel. Igaz David is ilyen volt, csak ő egy kicsit bohókásabb ember, Bill pedig komoly. A napok telnek, sajnos lassabban, mint szeretném. Vagy nem is szeretném, nem tudom eldönteni. Ha azt nézem, hogy a végével egyre közeledik az az időpont amikor megszűnik a ránk kényszerített korlát sietetném a perceket. De másrészt amíg forgatjuk a Breaking Dawn-t legalább naponta látjuk egymást, és az éjszakáinkba senki se zavar bele. Utána meg ki tudja mikor lesz ilyen, lehet, hogy megint a Föld két különböző pontján dolgozunk majd.

A vámpírsmink már most az agyamra megy. Itt ücsörgök a lakókocsiban, és várom, hogy kemény kétórás pepecselés után végre kimehessek rágyújtani. Kellan ül mellettem, ő se élvezi jobban, a két lány pedig a sokadik púderréteget viszi fel az arcunkra.

- Rob, Anna minden hétvégén jön? – kérdez rá a haverom.

- Aha, azt mondta – felelem. – De most nem egyedül. Tényleg, neked muszáj elutaznod?

- Ja, - feleli lemondóan, látom rajta, hogy szívesen maradna. – Anyának születésnapja lesz.

- Tényleg Rob, már meg akartam kérdezni, a barátnőd szeme valódi vagy kontaktlencse. Mert a fotókon nem látszik tisztán. De nem akarom elhinni, hogy tényleg ennyire nagyon zöld. Vagy csak ráretusáltak?

- Milyen képeken? – kérdez rá azonnal Kellan. Tina előszed egy pletykalapot, és döbbenten bámulja. Én is odasandítok, és elégedetten szemlélem magunkat. Ahogy vártam a fotók fantasztikusak lettek, ő van az előtérben, nem merész, de a rövid szoknya elég sokat mutat a lábaiból. Pont azt rakták bele amikor a fülébe sugdosok, ő meg rám mosolyog. Szólnom kell Kris-nek, hogy ne lepődjön meg.

- Igen, - válaszolok a feltett kérdésre – ez a valódi szemszíne. A nagyapja ír, azért.

- Ezek mikor készültek? – kérdez rá a haverom, fejével az újság felé intve.

- Még valamikor szeptember elején, amikor visszajöttünk Magyarországról – felelem.

- És több is van belőle? – kíváncsiskodik tovább, de az arca egyre komorabb.

- Aha, a decemberi Vogue-nak készültek. Vagy a Vanity Fair-nek. Nem tudom melyik-melyik, mert a múlt hónapban is voltunk egyen.

- És tényleg vettetek egy házat? – érdeklődik tovább Tina.

- Aha, csak át kell alakítani pár dolgot. Illetve amennyire észrevettem, örülhetek, ha a falak a helyükön maradnak. – Bár nem vagyok biztos abban se, igaz alig értettem amit a kivitelezővel beszélt amikor ott voltunk.

- Nem semmi, te Rob, csak nem nősülésre adod a fejed? Olyan jól mutattok. Mióta is vagytok együtt?

- Április óta… - felelem, de mielőtt befejezném hangosan csattan az ajtó. Kellan távozott, én meg azon tűnődöm, hogy ha utána megyek behúz-e egyet, vagy sem. Próba szerencse megkockáztatom, így elbúcsúzok a lányoktól és követem. Egy cigivel a kezében ül egy kuka tetején. Amikor meglát nagyot slukkol, úgyhogy a baj nem kicsi.

- Kellan ugye tudod, hogy Anna és köztem nincs semmi… - kezdek bele.

- Tudom – feleli, és a hangja inkább tűnik beletörődőnek, mint dühösnek. Oké, ez jó kezdet, talán nem üt ki.  

- Akkor miért vagy ilyen ideges?

- Rob az Istenit, te mit csinálnál, ha Kris tenné ezt? Eljátszaná valaki más barátnőjét, szájon csókolná, ha kell. Ilyen fényképeket csinálva vele? Közös házat vennének?

Látom rajta, hogy kivan, igazság szerint meg is értem. Nem hiszem, hogy én el tudnám viselni. Sőt, a gondolat, hogy bárki más Kris száját csókolja, ökölbe szorul tőle a kezem. Azt hiszem itt az ideje.

- Ezt már régebben is meg kellett volna tennem, tudom, de a hétvégén beszélek vele, hogy fejezzük be. Akkor vele lehetsz… - látom rajta, hogy ez minden vágya, de a következő mondata meglep.

- Nem, inkább ne…     

(Anna szemszöge)

Reggel megint csak külön indulok, Sarah már régen az irodában van, amikor én még a férjével reggelizem, lévén ő is csak kilenckor kezd el dolgozni. Viccelődik velem, faggatózik a vad énemről, de nem vagyok hajlandó semmit elárulni, és tudom, hogy a felesége se fog mondani neki semmit.

Egész héten ugyanúgy telnek a napjaim, ébredés, thai-chi a tetőteraszon, reggeli Colin-nal, aztán meló, meló, meló. Adam Cross az itteni igazgató akihez „kiképzésre” lettem küldve fantasztikus. Sokat tanulok tőle, nagyapa szerint ő a legjobb. Persze megint igaza van. Adam, ő kért meg hogy így szólítsam negyvenes évei közepén jár, de mégis olyan hihetetlen szaktudással rendelkezik, ami lenyűgöz. Egy pillanat alatt képes kihámozni, hogy mi az amit nem értek és anélkül, hogy feltenném a kérdést már válaszol is rá. Délben vele vagy Sarah-val ebédelek, majd a barátnőmmel közösen taxizunk a lakásukba. Az estéinket együtt töltjük hármasban, vacsorafőzés, legtöbbször én, bár ő is egyre több mindent tud elkészíteni, és szemmel láthatólag érdekli is a főzés. A telefonálások nem maradhatnak el, Rob beszámol arról, hogy Baton Rouge-ba nyugisabb az élet, nem üldözik őket, és a kis „intézkedéseink” beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Jay-jel is beszélek egyik este, mondja, hogy szombat este koncert, van-e kedvem menni. Hát naná, hogy igent mondok, sőt még a barátnőmet és a férjét is magammal csábítom Louisiana-ba. Gina változatlanul hisztizik, bár mivel leesett neki, hogy ugye közeledik a születésnapja, és az egész család számára világos mi az amire vágyik mintha kicsit visszafogná magát. Kellan minden este küld pár üzenetet, van, hogy napközben is. De eddig még soha nem hívott telefonon. Már alig vártam, hogy találkozunk a hétvégén, de az egyik sms-ből kiderült, hogy most se fogunk, mert péntek délben hazautazik. Nagyszerű. Ezt megint buktam.

A hét gyorsan eltelik, péntek este hétkor indul a gépünk New York-ból, és két óra múlva már földet is érünk. Betaxizunk a szállodáig, ők bejelentkeznek én meg megállás nélkül a lakosztályunkba megyek. A páros kiegészülve Nikki-vel a nappaliban ücsörög, gyors üdvözlés után tájékoztatnak arról mi történt a héten. Minden oké, a képeink nagy sikert arattak. (Bár Rob szerint Kellan nincs oda az örömtől, mi lesz, ha meglátja a következő sorozatot?!) Én, akárcsak a barátaim éhes vagyok, de az itteniek már túlvannak a vacsorán így hármasban megyünk le a szálloda éttermébe. Jó sokáig elvagyunk, mire felmegyek már senkit se találok így én is ágyba bújok.

Reggel együtt reggelizünk. Négyen, mert Rob rákapott a sportolásra. Amikor ezt először meghallom Kris szájából azt hiszem viccel, de kiderül, hogy nem. Azt mondja végülis kénytelen is, mert nemsokára veszik a „szex-jeleneteket” és aggódik a pocakja miatt. Sarah és Colin jól kijön Kris-szel, attól függetlenül, hogy majd tíz év van köztük. Ők ketten napközben elmennek kirándulni, és a barátnőmmel mulatom az időt. Jay koncertje most is kilenckor kezdődik, előtte közösen Nikki-vel kiegészülve megvacsorázunk. Ash-nek most kevesebb a jelenete ezért ő a héten otthon maradt, akárcsak Taylor, mind a ketten csak hétfőn utaznak vissza.

Sarah még mindig gyanakodva figyeli Nikki minden mozdulatát, bezzeg Jackson-ért szinte rajong. A koncertet ők és Rob a színfalak mögül nézik végig, mi hárman viszont a belevetjük magunkat a sűrűjébe. Igyekeztünk baseballsapkával álcázni magunkat, persze kevés sikerrel. Felismerik Kris-t és Nikki-t, utána pedig már engem is, de szerencsére a közönség itt tényleg a srácok miatt jött, úgyhogy együtt élvezzük a műsort. Mert amit ők öten művelnek az nem csupán zenélés, kész színházasdi. De imádnivalók mindannyian. A koncert végén persze még maradunk, most már nem bírják és rákérdeznek arra, hogy akkor ez most, hogy is van. Mert már a múltkor is gyanús volt nekik Kellan túlzott birtoklási vágya, most meg ahelyett, hogy Rob engem ölelgetne Kris-szel teszi. A „baráton” elmeséli nekik a mi furcsa bonyolult hármasunkat, amit tudomásul vesznek, és szemlátomást nemigen értenek.

Csak későn indulunk haza a hotelbe, mindannyian, hogy még igyunk valamit. Ez aztán kisebb bulizásba torkollik. Miután a többiek lefeküdtek a srácok pedig elmennek, mert ők egy lakást bérelnek a stúdiómunkák idejére, csupán Jay lakik itt a stábbal együtt, ketten bevonulunk a hálószobámba beszélgetni. Mellettem alszik, amin reggel mindenki elcsodálkozik. Pedig nem történt semmi. Csupán annyira belemerültünk a dumálásba, hogy az egyik történet alatt csak azt vettem észre, hogy elaludt. Le meg mégse lökhettem az ágyról?!

Vele valahogy egészen más beszélgetni, mint Sarah-val, vagy Luca-val. Ők mind ketten a széltől is óvnának, pedig nem kell. Jay meghallgat, ha kell elmondja a véleményét, ha kell kinevet, de hallgatni is nagyon tud. Elmesélem neki a Halloween-t, hát vág egy érdekes arckifejezést, de utána közöli velem, hogy itt volt az ideje, hogy felismerjem az érzelmeimet. És, hogy ő már örülne, ha végre egy párként láthatna bennünket. Ezzel egyetértek, remélem, hogy a jövő hétvégén végre sikerül összefutnunk és úgy lesz…

(Kellan szemszöge)

Visszafelé tartok Baton Rouge-ba, igaz nem nagy örömmel, mert tudom, hogy Ő már nem lesz ott. De jövő hétvégén, akkor semmi se jöhet közbe… Mindenkivel, a családom összes tagjával, az ügynökömmel is közöltem, hogy semmiféle program nem érdekel, az se, ha személyesen Barack Obama hív fel, hogy vacsorázzak vele, és utána megnyitja nekem az 51-es körzetet.

Már így is túl sokat vártam. A naponta küldött kis üzenetek túlságosan kevesek számomra. Látni akarom, és érezni.

Ez a két hét túlságosan is hosszú volt, amióta tudom, hogy elkerültük egymást folyton ezen agyalok. Meg azokon a képek. Meg a cikken. Mert azt találtam meg elsőként. Tudtam a házról, de ezt nyomtatásban látni nem volt könnyű. Utána percekig próbáltam felidézni, hogy hogyan bújt hozzám Atlantic City-ben. Ez az egy éltet, hogy ott nem színlelt, tehát van remény. De amikor csütörtökön a lányok a sminkben megmutatták azt az újságot… Anna lenyűgözően mutatott, de az ahogy Rob átölelte és egymásra néztek nem igazán tetszett. A féltékenység elemi erővel öntött el, és hiába jött utánam és kezdett el mentegetőzni, nehezen uralkodtam magamon. Máig nem értem, hogyan volt mégis annyi lélekjelenlétem, hogy arra kérjem ne „szakítson” Annával. Na nem azért mert nem szeretném. Hallottam ugyan a pletykákat, hogy a Summit megint rájuk szállt, de aztán a barátnője ideutazása rendbe hozta a dolgokat. Sajnálom őket, de úgy gondolom Annának járna a szabad élet, és nekik maguknak kéne megoldani a gondjaikat. De ha Rob most közbelép, akkor százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy azzal a furmányos ír-magyar agyával azt hozná ki belőle, hogy én tehetek az egészről. Megsajnálná őket, engem meg szokás szerint elküldene a fenébe.

NEM. Ezt nem fogom hagyni. Megvárom, amíg sikerül találkoznunk, és azt szeretném, ha ő mondaná ki, hogy kilép a kapcsolatukból és engem választ. Akkor biztos lehetnék abban, hogy szeret. Vagy legalábbis szeretném ezt hinni.

A hétvégém dacára annak, hogy imádom a családomat, egy kivétellel, csak nehezen telt. Megünnepeltük anyát, örülök, hogy tetszett neki a fülbevaló amivel megleptem. Tisztelem, és csodálom őt, mert megbirkózni nyolc ilyen gyerekkel, mint mi… Nem volt egyszerű, és még most se az. Jó mi nagyobbak már kirepültünk, saját önálló életet élünk, de mégis.

Aaron a legidősebb közülünk, egy külkereskedelmi cégnél dolgozik, az egyetlen akinek bekötötték a fejét, bár meg kell mondjam Mandy a felesége a legjobb dolog ami érhette életében. És persze a csöppnyi Garett Steven Lutz. Gary a legaranyosabb kisbaba akit valaha láttam, igaz mivel az egyetlen gyermek a családban nem kétlem, hogy el lesz kényeztetve rendesen. Ők San Franciscóban élnek egy hónapja már hármasban a picivel. Anya oda is utazik amikor csak teheti, elvégre az első unokája. És nem is várható mostanában több. Tanner, akit sokunk szerint elcseréltek a kórházban és valami idióták leszármazottja nem valószínű, hogy talál valaha is egy épeszű nőt aki hozzámegy, uram bocsá’ gyereket szül neki. Azt sose lehet tudni éppen mivel foglalkozik, ezernyi dolgot művelt már, de önhibáján kívül persze, mindenbe belebukott. Fogalmam nincs, most éppen mit dolgozik, az az egy érdekel, hogy nem a közelemben teszi. Brandon még nem találta meg az igazit, bár szó se róla keresi, talán túlságosan is gyakran, és lelkesen. Egy PR cégnél tengeti napjait LA-ben, azért a nem kis fizetésért amit kap, imádja amit csinál. Mindig is ez volt a lételeme, a beszéd, mindent a saját szája ízére formálni, és elhitetni másokkal, hogy amit mond az jó.

A sorban én következek, de belátható időn belül az én terveim között se szerepel a gyerekvállalás. Utánam Mark következik, aki nappal lelkes kertész, de esténként dj-ként dolgozik, és ez az ami igazán élteti. A zene, és egy lemez… De mivel nem hajlandó elköltözni Arizonából, pedig máshol több lehetősége lenne, nehezen boldogul ezzel az álommal. A lányokkal bezzeg éppen az éjjeli elfoglaltsága miatt könnyedén. De még ráér, 22 éves, hova siessen. Egyetlen drága húgom Brittany 20 lesz tavasszal, egy kis zseni. Egyetemre jár, és ügyvéd akar lenni. És mivel, ha ő akar valamit akkor azt el is éri, nem kétlem, hogy az is lesz. A fiúkkal kapcsolatban jelenleg nem sok információval rendelkezem, de nagyon remélem, hogy kétszer is meggondolja kivel áll szóba. Az ikrek David és Daniel csupán 17 évesek, napjaikat a sport és a csajok kötik le, és ha anya le tudja ragasztani őket a székre akkor a tanulás.

Sokan vagyunk, különböző felfogással, és beállítottsággal. Bár van, hogy hónapokig nem találkozunk mégis tűzbe mennénk baj esetén a másikért, bármilyen hihetetlen még Tanner-ért is. A hétvége is a szokásos veszekedésekkel, egymás bosszantásával telt, de anyát ez szemlátomást nem zavarta, örült, hogy mindannyian együtt voltunk.

Brandon faggatott, hogy esetleg elraktam-e a Halloween-i lányok számát, mert az ő kis angyala úgy lelépett, hogy nem tudta elkérni tőle. Kis hijján felröhögtem, de mivel ígéretet tettem Nikki-nek, azt mondtam neki, nem, én se tudok róluk semmit.

Most vasárnap este van. Lassan leszáll a gépen Baton Rouge-ban. Holnap újra forgatás, igaz emlékeim szerint csak egyetlen jelenetem lesz, a hét elején kevésbé vagyok betáblázva, majd a vége felé. Majdnem elérem a taxit, amikor ismerős hang csendül fel mögöttem.

- Kellan, várj meg! – megfordulva Ash-t látom közeledni, megpusziljuk egymást és együtt megyünk vissza a szállodába. A szobáink egymás mellett vannak, egy egész emeletet a stáb foglal el, így miután lepakoltam átmegyek hozzá. Ő is azt mondja, hogy éhes, a többiek valószínűleg alszanak, és együtt jobb enni. Amíg a rendelésünket felhozzák letelepedek a kanapéra ő meg mellém ül és várakozásteljesen rám néz.

- Mi van veled mostanában? – kérdezi – olyan régen beszélgettünk. Milyen volt az idei Halloween? Jobb, mint a tavalyi?

Hát erre most mit mondjak, igen jobb, de tavaly vele voltam, mert együtt hívtak bennünket, és nem akarom megsérteni.

Diplomatikusan azt válaszolom, hogy igen, de ő hiányzott. Elmeséli, hogy a szüleinek, sőt a bátyjának is szimpatikus Luca. És az olasz família is fergeteges, kedvesen bántak vele, és a nagymama Istenien főz.

- Nonna olyan aranyos asszony, ugyan olyan pasta-t csinált amikor ott voltunk, mint Anna júniusban. Tényleg vele hogy vagytok mostanában? – néz rám ártatlanul, pedig sejtem, hogy erre akart kilyukadni eddig is.

- Már jó régen találkoztunk – felelem, és egy így van, mert nekem ez a két hét maga volt a pokol.

- Tényleg? – úgy vigyorog, mintha tudna valamit. De Niki tuti nem mondta el. És szerintem Jay se. A többiekkel meg én nem beszéltem erről. Pont meghozzák a vacsoránk azért az ajtóhoz megy. Evés közben valami fotózásról csacsog, de aztán mikor végzünk megint kezdi. – És Atlantic City-ben? Nem találtál valami szemrevaló kis csajt?

Ez tényleg tud valamit, lehet, hogy az újságban látta? Persze, biztosan. Ashley gyakran olvas pletykalapokat.

- Hát volt egy csaj, de semmi komoly – felelem.

- Miért nem tetszett? – néz rám, most meg elkomorodott, mi van?

- Deee… - ha tudnád mennyire.

- Tényleg és nem tűnt ismerősnek? – tessék?!

- Ash, - fortyanok fel, elég a köntörfalazásból - ki mondta el Nikki vagy Jay?

- Mit? – kérdez vissza és most tényleg úgy tűnik, hogy meglepődött.

- Hát hogy Anna és Én Atlantic City-ben…

Ebben a pillanatban kitör a vulkán, illetve Ash, de a haragja felér egy természeti katasztrófával.

- Kellan Christopher Lutz, te tudod!

- Mit? – nézek rá, mert most már semmit se értek.

- Azt, hogy az Anna volt.
- Aha… - folytatnám de közbevág magyarázatot követelve. Sietve megadom neki, mert ismerem, ha méregbe gurul kiállhatatlan tud lenni. Elmesélek neki mindent részletesen. Lassan kisimul a homloka, de amikor végzek megint elkomorul.

- Hát ezt érdemlem, már nem vagyok elég jó barát… - még a szája széle is remeg, Istenem, nehogy nekem sírni kezdjen.

- Dehogynem, Ash te vagy a legjobb barátom - és biztos ami biztos átölelem.

- Akkor miért Nikki-nek és Jay-nek mondtad el?

- Nikki ott volt, most meséltem…- mire bólint, hogy persze. – Jay meg majdhogynem felelősségre vont, hogy mit akarok Annától, ha pár napja még mással voltam. Muszáj volt.

Újabb bólintás, és végre mosolyogni kezd. Nekem viszont eszembe jut valami.

- Ash akkor te kitől tudod, ha nem tőlük?

- Luca-tól – és most már bőszen vigyorog. – És tudok még valamit…

Kitekerem a nyakát ha nem mondja el. Várakozásteljesen nézek rá, de nem szólal meg.

- Ashley… - összehúzom a szemöldököm.

- Szeret téged.

- Ki? Luca? – aztán beugrik. Felugrok kérdőn nézek rá. – Anna azt mondta Luca-nak, hogy szeret engem?

- Aha… - bólint, én meg felkapom és pörögni kezdek vele.

Szeret. És ezt másnak is mondta. Végre. Miért van olyan messze a péntek?!