104. Féltelek…

Sziasztok!
Újra itt vagyok, én és egy újabb fejezet. Csak röviden válaszolnék a komikra bár az előző fejezet nagyjából úgyis megtette. Most már tudjátok ki Titta, és azt is mit jelent a DBG. Pár titok azért még maradt. És igen a legutolsó vége kicsit sziruposra sikerült.
Van valami miről pro és kontra kaptam véleményeket. Ez pedig az, hogy néha túlzott részletességgel merülök bele az úgymond mellékszereplők életébe. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik erre "panaszkodnak". Tudom, de az a helyzet, hogy az én fejemben ők a főszereplőkhöz tartoznak, és a későbbiekben pár részlet még fontos lehet. Ez valószínűleg csak ebben a történetben lesz így, de nem ígérek semmit 100 százalékra. Bocs, ha ez nem olyan érdekes, csak azt tudom javasolni amit Kesha amúgy is tesz ilyen esetekben. Pörgessetek lefelé. Nekem azok a részek is fontosak, de ez azért van, mert az én fejemben születtek meg.

Ui. : Sophie gyógyulj meg! Kesha imádom a kisregényeidet! And 2-3 naponta is örülök neked! Roni turpisság? Szerinted?
Ui.2: Inve, az, hogy mikor fejezek be egy fejezetet attól függ, hogy milyen a kedvem. A cél általában az érdeklődés fentartása. És mostantól kétnaponta jön a friss, a múlt héten azért volt máskor, mert csavarogtam. Ja és szerintem ezután így 16-17 között rakom fel.
Dicta

(Kellan szemszöge)

Úgy tudtam, csak holnap érkezik, egész héten folyton röpködtek az erre utaló megjegyzések.  Mindenki cinkosan mosolyogva közölte velem újra és újra. Már előre elterveztem mindent, virágot veszek, vacsorát rendelek a szobámba, és megkérem, hogy jöjjön át.

Erre most itt áll előttem, és határozottan úgy néz ki, hogy nem örül nekem. Amikor kinyitotta az ajtót egy pillanatra meglepődtem, szokás szerint gyönyörű és szexis az aprócska nadrágban és pólóban. A szemei furcsán csillognak, amit nem értek. Csak nem ivott? Az is erre utal, ahogy lehunyt szemmel ül a kanapén, beburkolva magát egy takaróba. Nem vesz rólam tudomást, még csak rám se néz. Most mi van?

(Anna szemszöge)

Egész héten éreztem, hogy valami kerülget. Még nem tört ki rajtam, de folyton ingerült és fáradt voltam. Éppen ezért külömösen örültem amikor Adam azt mondta pénteken el kell utaznia, így nekem se volt értelme maradni. Azt már előzőleg megbeszéltük, hogy jövő héten csak szerdán jövök vissza, igaz akkor nagyapával együtt. Gyorsan pakoltam össze, mert sikerült elcserélnem a jegyemet a ma esti  járatra. Gondoltam holnap ők úgyis dolgoznak, kipihenem magam, este pedig megkeresem Kellan-t. Eléggé késésben voltam, úgyhogy gyors búcsút vettem Sarah-tól. Rohantam át a terminálon, természetesen nem úsztam meg, egy paparazzi kiszúrt. Mintha nem lenne elég, hogy repülnöm kell, a fejem egyre jobban hasogat, az is iszonyatos kínokat okoz, hogy nyitva tartsam a szememet, még ez se hagy békén. 

Amikor földet érünk itt Baton Rouge-ban már több fotós fogad, alig bírom átverekedni magam rajtuk, azonnal előkapom a napszemüvegemet, de semmit se használ a villogó vakuk ellen, nem is beszélve a mindenfelől záporozó kérdésekről.

Mégis mi a búbánatot képzelnek, minek jövök novemberben Baton Rouge-ba – hát nem a Capitol-ra vagyok kíváncsi az tuti. Fél éve alakítom Rob barátnőjét, harmadszor utazom ide, de még mindig rákérdeznek, hogy hozzá jövök-e. Emberek, könyörgöm!

Az időjárás akárcsak a kedélyállapotom katasztrofális, a taxi lassan araszol a délutáni csúcsforgalomban a hotel felé. Minden vágyam egy forró fürdő, némi gyógyszer és egy kanna tea. És persze mindezek után egy kiadós alvás. Fázósan húzom össze magamon a kabátomat, pedig az autó fűtése ontja magából a meleget. Nem túl gyakran vagyok beteg, de azon ritka esetekben amikor mégis, az mindig megvisel. És ez most határozottan olyan esetnek tűnik. A taxi üvegének döntve próbálom hűteni tüzelő homlokom, fáradtan bámulva a mellettünk elhaladókat. Úgy érzem, mintha valaki egy kaktuszt dugott volna le a torkomban, alaposan megforgatva ott. Végre megállunk, a portás már nyitja is előttem az ajtót, szerencsére csak egy bőröndöt hoztam magammal. Végtelen hálával nézek a londinerre, aki elveszi tőlem. Nem tudom, hogy azért mert elég rosszul festhetek, vagy azért mert felismernek, de egy perc múlva már suhan is velünk a lift felfelé. A szobába lépve némi borravalóval útjára bocsátom a megmentőmet, mindent leszórok a kanapéra, csak a bőröndömet húzom magam után a szobámba.

Azonnal megnyitom a vizet, és előkeresem az alvóruháimat. Jó fél óra múlva a forró fürdő ellenére még mindig vacogok, gyorsan megrendelem a teát és beveszek egy lázcsillapítót. Ahogy ígérték, öt percen belül meg is hallom a kopogást, elbotorkálok az ajtóig, de legnagyobb sajnálatomra nem a pincér érkezik.

Az ajtóban Kellan áll. Nem igaz. Ilyen nincs. Halloween óta nem láttam. Azóta egyfolytában azon agyalok  mit is kéne neki mondanom, erre pont akkor találkozunk amikor ilyen rosszul nézek ki. Az jut eszembe, hogy minél előbb meg kell szabadulnom tőle, és majd ha kialudtam magam megkeresem és beszélek vele arról amit érzek iránta.

- Szia, mit akarsz? – kérdezem nem túl szívélyesen. Látom, hogy meglepődik, kicsit zavart képet vág.

- Én is örülök, hogy látlak – mondja pikírten, elhúzva a száját. Mosolygás közben felvillannak a gödröcskéi, amiktől még ebben az állapotban is gyorsabban dobog a szívem. - Rob-hoz jöttem.

- Nincs itt - felelem és faképnél hagyom. Leroskadok a kanapéra, magamra húzok egy takarót. Behunyt szemmel próbálok nem tudomást venni a hasogató fejfájásomról. Természetesen ahelyett, hogy elmenne és hagyna egyedül szenvedni inkább becsukja az ajtót és hallom, hogy leül.

- Rob mikor jön? – kérdezi. Mire meglepődve nézek rá.

- Honnan tudjam, te forgatsz vele, én most érkeztem – felelem és újra lehunyom a szemem. Csend lesz, amit csak az újabb kopogás zavar meg, szerencsére rövidesen. Remélem, most már tényleg a rendelésem jött meg.  Igyekszem felkelni, de mire sikerül már csak a pincér hátát látom ahogy távozik. Lassan botorkálok az asztalhoz, bízva abban, hogy egy csészényi teával sikerül enyhíthetem a kaparást a torkomban. Próbálom leküzdeni a kezem remegését, de nemigen sikerül, így a fele mellé folyik. Halkan káromkodok, leroskadva az asztal mellé egy székre. Megint próbálkozom, de még az is meghaladja az erőmet, hogy a számig emeljem a csészét. Lehunyt szemmel hangosan sóhajtok fel, de hirtelen megcsap a forró tea gőze, közvetlen az arcom előtt. Kellan felemelte és tartja nekem. Gondterhelten bámulja az arcomat, egy pillanatra mintha aggódást látnék átsuhanni az arcán. Nagyot kortyolok, mire nem elég, hogy megégetem a nyelvemet, de a gyors nyeléstől rám tör a köhögés is. Jó egy percig erőltet, érzem, hogy most már csak az alvás enyhítheti a szenvedésem, a gyógyszer remélhetőleg lassan hatni kezd. Betájolom a háló ajtaját, de az első lépés után megszédülök, és ha nem állna közvetlen előttem eldőlnék, mint egy zsák krumpli. A fejem a mellkasán pihen, az én forró bőrömhöz képest ő kellemesen hűvösnek tűnik. Olyan jól esik hozzá simulni, de még van annyi lélekjelenlétem, hogy eltoljam magam tőle. Már csak az kéne, hogy őt is megfertőzzem.  Ettől a mozdulattól azonban majdnem hanyatt esek.

A kezei most a csuklómra fonódnak és felszisszen.

- Te forró vagy – hallom a hangját.

Felelnék, de megint köhögni kezdek, és már alig jön ki hang a számon. Félig nyitott szemmel célba veszem az ágyamat, a bútorokra támaszkodva próbálkozom eljutni odáig, de két óvatos lépés után eltűnik alólam a lábam, ölbe kap és bevisz. Nincs erőm tiltakozni, átadom magam az öntudatlanságnak.

(Kellan szemszöge)

A merengésemből kopogás zökkent ki, gyorsabb vagyok, azt hittem Rob jön meg, de helyette csak a szobapincér érkezik egy kanna teával és egy csészével. Miután bezárom mögötte az ajtót Annát már az asztal mellett találom, tétova mozdulatokkal próbál önteni magának, kevés sikerrel. A keze remegéséből és abból ahogy leroskad a székre még mindig azt gondolom, hogy alaposan a pohár fenekére nézett, amit némileg csodálok. Mi történhetett? Látom, hogy még arra se képes, hogy a csészét felemelje, ezért azonnal segítek neki. Elveszi, beleiszik, de szinte rögtön le is rakja és köhögni kezd. Hirtelen beugrik, a csillogó szemek, a vörös foltok az arcán, a furcsa karcos hang, mind-mind arra utal, hogy beteg.  De idióta vagyok, hogy csak most jövök rá. Mintha igazolni akarná a sejtésemet amint feláll megtántorodik, és nekem esik. Olyan jó érzés újra a karomban tartani, de szinte azonnal el is lép, újra kibillen az egyensúlyából, és ha nem vagyok ilyen gyors valószínűleg hanyatt vágódik. Reflexből kapok a csuklói után és ahogy hozzá érek már tudom, hogy nagy a baj. Látszik, hogy a hálóba szeretne eljutni, de nem bír, ezért inkább ölben viszem el odáig. Olyan könnyű és törékeny. Nem tiltakozik, csak a mellkasomnak dönti a fejét, óvatosan teszem az ágyra és szorosan betakarom.

Nem tudom, mit tegyek?

Próbálom elérni Ash-t telefonon, hátha van valami ötlete, mégiscsak nő, de nem veszi fel.  Ugyanúgy, ahogy Kristen és Nikki se. Végül még Rob-ot is megpróbálom, ő meg foglalt.

Annát megint elkapja egy köhögési roham, oldalra fordulva erőlködik.

Orvos kell neki – jut eszembe a megoldás és azonnal felkapom ezúttal a szállodai telefont. A recepciós közli velem, hogy a doktor úr sajnos pár perce elment, mert be kell kísérnie egy vendéget a kórházba, de amint visszajön felküldik. Azt javasolják, addig is próbáljam meg levinni a lázat, a tüneteket ugyanis miután megkérdezték mi a gond, elárultam. Jó vicc, és miből gondolják, hogy tudom, hogy azt hogyan kell? Az éjjeliszekrényen felfedezek egy gyógyszeres dobozt, amiből hiányzik pár szem. Naná, hogy alig találom meg az angol szöveget, de azért csak kiderül, hogy pont lázcsillapító. Viszont a tájékoztató azt írja csak négyóránként lehet belőle bevenni egy szemet. A rohadt életbe, sajnos csak egy módja van annak, hogy megtudjam a hiányzó információt, finoman megsimogatom az arcát és úgy szólongatom.

- Anna, Anna... – nagy sokára egy pillanatra kinyitja a szemét, én meg megkérdezem, hogy vett-e be belőle, csak a szemeivel jelezi, hogy igen. – Mostanában?

Megint egy pislogás, ezzel a módszerrel kiderítem, hogy úgy félórája, majd rögtön  újra elalszik. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem kómába esett. Ó, a fenébe. Gyógyszer tehát kilőve. Mit tegyek? Anya jut eszembe, majd róla beugrik, hogy amikor kicsik voltunk ilyen esetekben mindig vizes borogatást tett a homlokunkra és a csuklónkra. Úgy utáltam, de mindig bevált. A fürdőben összeszedem az összes kéztörlőt, sőt Rob-éktól is hozok párat. Felszisszen, amikor a homlokára rakom az első vizes ruhát, de amikor ugyanezt a csuklójával is meg akarom tenni, csapkodni kezd. Nehezen tudom rávenni, hogy ne rázza le, csak úgy érek el sikert, hogy mellé bújva lefogom a kezeit.   

Figyelem a gyönyörű arcát, még így betegen is lenyűgöz. Most, hogy megint a karjaimban tarthatom újra lepereg előttem minden egyes pillanat amit együtt töltöttünk.

Kis idő múlva úgy tűnik kicsit megnyugodott, tétova mozdulattal simítok ki egy tincset az arcából. A bőre még mindig lángol, a borogatás már szinte megszáradt rajta. Újra bevizezem, és még vagy háromszor, mire végre kopogást hallok az ajtó felől. Vonakodva hagyom magára, de muszáj. Szerencsére a doki érkezik meg végre, nem túl kedvesen fogadom, azt tudakolva hol késett.

Válaszolni akar, de inkább intek neki, hogy kövessen. Elmondom, hogy mit tettem eddig, és hogy vett be egy szem gyógyszert, ő meg közli, hogy akkor megvizsgálná.

Nekem lassan esik le, hogy arra vár, hogy kimenjek a szobából. Fel-alá járkálok az ajtó előtt, mire végre előbújik. Tájékoztat, hogy Anna megfázott – na ehhez igazán nem kellett volna orvosi diploma, erre én is rájöttem - torokgyulladása van, rendkívül magas a láza, és a következő tizenkét órában kiderül, hogy nem szedett-e össze egy kis tüdőgyulladást is. Mondja, hogy adna neki egy injekciót, de tudnia kéne, hogy nincs-e valamilyen allergiája. Hát erre aztán nem tudok válaszolni, úgyhogy újra fel kell ébresztenünk. Megint csak a szemével jelez, hogy nincs ilyen problémája, de a tekintete zavaros, nincs magánál. A doki előkap egy tűt, szinte nekem is fáj ahogy beledöfi, ha nem tudnám, hogy feltétlen muszáj, behúznék neki egyet. Közli velem, hogy továbbra is borogassam, ha felébred adjak neki legfeljebb négyóránként antibiotikumot, amit itt hagy és igyon sok folyadékot.

- Nem kell megijedni, most aludni fog. Nyugodjon meg, Mr. Lutz, a barátnője hamarosan rendbe jön – teszi még hozzá.

- Nem a barátnőm – vágom rá automatikusan. - A barátomé, őt kerestem, és ezért vagyok itt. Már hívtam Rob-ot, de még nem sikerült elérnem.

Elég érdekes fejet vág, majd miután tetemes borravalót nyomok a kezébe elköszön. Gyorsan visszamegyek a hálóba, kicserélem a borogatást, és újra mellé fekszem. Figyelem nyugtalan álmát, a doki mondata jár a fejemben. Ha nyáron nem rontok el mindent a követelőzésemmel, vagy utána nem tör elő belőlem folyton a féltékenység, akkor most nem ezt kellett volna felelnem neki. Vagy ha nem utazom New Orleans-ba múltkor. Akkor már az enyém lenne, és nem feküdnék éjszakánként egyedül. Nem ébrednék csalódottan, tapogatva mellettem az ágyat őt keresve miután vele álmodtam. Minden más lenne, de még nem késő, itt az ideje annak, hogy helyrehozzuk.

A nyaralásuk óta közvetlenebb Robbal, és amióta Vegas-ban voltak szinte elválaszthatatlanok Jay-jel. Ők a barátaim, már nem féltem tőlük, féltékeny vagyok ugyan, de tudom, hogy engem szeret. Hiszen mondta, igaz még nem nekem. De majd az is meglesz.

Anna megint köhögni kezd, és ez megszakítja a tűnődésemet, látom, hogy próbál felülni, segítek neki, rám néz, de úgy tűnik nem ismer fel. A torka felé nyúl és nyel egyet, de szinte azonnal fájdalmas grimasz fut át az arcán. Beugrik, hogy a doki azt mondta, igyon sokat, felültetem és a lehető leggyorsabban hozom be a nappaliból a csészéjét és előrelátóan az egész kancsót. A szájához tartom a teát, mire hálásan néz rám. Azt gondolom, ha ez sikerült, akkor most meg kéne próbálkoznom az antibiotikummal is, talán azt is bele tudom erőltetni. Egy újabb fájdalmas nyelés után sikerrel veszi az akadályt, utána viszont fáradtan a párnára hanyatlik. Újra betakarom, bevizezem a ruhákat, a homloka már nem tűnik annyira forrónak, így csak a csuklóira teszek.

Sejtem, hogy hosszú lesz az éjszaka, ezért megszabadulok a cipőmtől, de ahogy arrébb mozdulok megérzem magamon az érintését.

- Ne menj el – alig érteni amit mond, annyira rekedt. Azonnal visszabújok mellé, fejét a mellkasomnak támasztja. Megfogom a kezét és hüvelykujjammal a kézfejét simogatom. Olyan gyámoltalannak és védtelennek tűnik, Istenem, mennyire szeretem! Most eszmélek csak rá, akármennyire is próbálkoztam, ez nem változott semmit az elmúlt hónapokban bármint is mondtam vagy tettem. Ez az érzés végig bennem volt, ugyanúgy féltem, vágyom rá az első pillanattól kezdve.

Hirtelen hangokat hallok és a mágneskártya jellegzetes hangját. Nevetés szűrődik be, én meg óvatosan, hogy fel ne ébresszem a párnájára fektetem a fejét, lassan csúszok le az ágyról a nappali felé indulva, hogy elhallgattassam őket. Próbálom gyorsan, és hangtalanul behúzni magam mögött az ajtót. Kint Rob, Kris, Ash, Nikki és Jay áll nevetgélve. Rob fedez fel elsőként, és nagy hangon érdeklődik.

- Kellan, hát te meg mit… - félbeszakítom és mutatom neki, hogy halkabban.

Jay persze rögtön felfedezi Anna táskáját a fotelben, majd rám vigyorog.

- Látom végre kibékültetek. De mi van, ennyire puhány lettél, hogy csupa víz vagy, rendesen kimeríthetett. - Ugrat azonnal. - Egyáltalán, hogyhogy még rajtad van?

Csodálkozva nézek végig magamon, a borogatástól, illetve ahogy Anna rajtam pihentette a kezét valóban jópár folt tarkítja az ingemet. Hirtelen kitör belőlem az elmúlt órák feszültsége, és mérgesen támadok rájuk.

- Hol a kurva életbe voltatok? Mi a francnak van nektek telefonotok, ha amikor szükség lenne rátok úgyse veszitek fel? – kérdezem dühösen. Az arcukról döbbenet sugárzik, nem értik mi bajom.

- Kellan, mi történt? – kapcsol elsőként Ashley, és aggódva néz a háló felé - Annának van valami baja?

Csak bólintok, mire mindenki feszült arccal várja a folytatást.

- Megfázott, órák óta próbálom levinni a lázát, de még most egy injekció, lázcsillapító és antibiotikum után se sikerült igazán. A doki azt mondta, hogy a következő tizenkét órában kiderül, hogy van-e tüdőgyulladása.

- Doki? - jön a kérdés, de Anna köhögni kezd, úgyhogy szó nélkül sarkon fordulok. Az ágya szélére telepedek, segítek neki felülni, megitatom. Aztán kicserélem a borogatásokat rajta. Ahogy az arcához érek, úgy tűnik, mintha nem égetne annyira. Csak miután ezeken túl vagyok, fordulok újra az ajtó felé. A barátaim zavarodottan néznek rám. Anna nyugodtnak tűnik, úgyhogy intek nekik, hogy menjenek ki, követem őket, hagyok egy kis rést az ajtónál, majd feléjük fordulok.

- Hogy van? – kérdezi elsőként Kris, megelőzve a többieket, de mindegyikük arcán látom az aggodalmat.

- Kicsit talán jobban, de állandóan figyelni kell rá – felelem.

- Kellan – néz rám Ash - én holnap szabad vagyok, itt maradok vele.

- Nem – utasítom vissza kapásból. - Én már tudom mit kell tenni.

Hogy is juthat az eszébe, hogy itt bírom hagyni.

- De holnap forgatsz… - próbálkozik megint. Elgondolkozva nézek rá, tudom, hogy igaza van, de nem hagyhatom magára Annát. Végigpörgetem a fejemben a programom, úgyis csak délre kell mennem, addigra talán jobban lesz.

- Igaz, de akkor is maradok. De gyere ide 11-re, és legyél itt amíg be kell mennem – teszem hozzá. Legalább tudom, hogy lesz mellette valaki akiben megbízom. Ha nem így lenne nem érdekelne a kiírt forgatás és az esetleges büntetés, maradnék. A többiek is próbálnak győzködni, hogy aludnom kéne, de látják, hogy nem tudnak eltéríteni a szándékomtól.  Abba azért beleegyezek, hogy Jay hozzon a szobámból egy pólót és egy szabadidőnadrágot.

Pár perc után visszaér, átveszem tőle a cuccaimat, de hallom, hogy Anna mocorog, úgyhogy visszamegyek a hálóba. Gyorsan átöltözöm és mellébújok. Egy ideig nyugalom van, nagy valószínűséggel én is elbóbiskoltam. Arra riadok fel, hogy megint rázza a köhögés, újra a régi sorrend, tea-gyógyszer-borogatás. Miután végzek újra szorosan betakarom, és visszafekszem mellé. A száját halk nyöszörgés hagyja el, majd alig érthetően motyog valamit.

- Ne hagyj itt. – Azt hiszem ezt mondta.  Megint rosszat álmodhatott, mire féltőn magamhoz húzom. Ő meg folytatja – Maradj velem…

- Ne félj Cica, vigyázok rád - suttogom a hajába, miközben a hátát simogatom.

Élénken él még bennem az ahogy Johannesburgban sírt álmában. Már csak az hiányozna, éppen elég, hogy beteg.

- Kellan… - a nevemet hallva, csodálkozva nézem az arcát, amit most egy mosoly tesz még szebbé, motyog még valamit, de nem angolul, így nem értem. Bár inkább tűnik egy sóhajnak, mint egy kimondott szónak. Boldogság tölt el, annak, hogy ebben az állapotban is az én nevemet suttogja ilyen ábrándosan kell, hogy legyen jelentősége.

(Rob szemszöge)

Egész héten Kellan-nen szórakoztunk, persze jobbára csak finoman. Olyan türelmetlennek tűnt, szinte percenként nézte az óráját, folyton telefonált és valamit szervezett. És ennek a valaminek biztos vagyok benne, hogy köze van Annához.

Ő se tűnt kevésbé izgatottnak. Többször is beszéltünk, rengetegszer elmondta, hogy péntek este melyik járattal érkezik. Reméltem, illetve Kris-szel együtt reméltük, hogy végre történik valami. Illetve megint valami. Ugyanis szemlátomást ez az izgatott állapot kapcsolatban áll a Halloween-nel. Biztosat nem tudunk, de Nikki, Ash és Jay is titokzatoskodik. Amikor a közelükbe érek elhallgatnak és Kristen is erre panaszkodik. Eddig nem csináltak ilyet, illetve egyszer, de akkor titkos bulit rendeztek nekünk. De most nincs se születésnapunk, se semmi ünnepelnivaló. Ma a forgatásról egyszerre indultunk vissza a hotelbe, Jay csak a forgatási rendjéért ugrott be. Közösen úgy döntöttünk beülünk egy pizzára valahova. Hívtuk Kellan-t is, de foglalt volt a telefonja. A vacsora után visszaérve még azt gondoltuk, egy ital belefér az estébe. Amikor beléptünk először nem is tűnt fel semmi különös, csak amikor Kellan előkerült. Csodálkoztam, hogy jutott be a szobánkba, Jay bezzeg rögtön tudta a magyarázatot. Illetve amit annak hitt. Az a változat mondjuk jobb lett volna. De ez… hogy beteg.

Már a haverom arcát látva és hallva a hangján mennyire aggódik is tudtam, hogy nagy a baj. De látva Annát ott abban az ágyban… olyan elesettnek tűnt. Ő aki mindig olyan határozott. Viszont valami még az ő állapotánál is jobban meglepett. Kellan. Annyi törődés, féltés és szerelem volt a mozdulataiban. Ahogy hozzáért, megitatta, kicserélte azokat a ruhákat. Ahogy megsimogatta az arcát. Tudtam, hogy szereti, de azt nem, hogy ennyire mélyen. És nem is akarja magára hagyni, amit végülis értek. Én is ott akarnék lenni ilyen esetben Kris mellett, és ápolnám. Mert szeretem.

Elgondolkozva állunk a teraszon, a mai utolsó ciginkkel. Kellan száműzött bennünket a szobából.
Valószínűleg ugyanaz foglalkoztat mindenkit, egyrészt aggódunk Annáért. Én is szeretnék tenni érte valamit. Annyi mindent köszönhetek neki, ha ő nincs nem lenne nyugodt az életünk és nem lenne még mindig az enyém Kris.  

- Mit gondoltok, nem kéne kihívnunk megint a dokit? – kérdezem, ez az egyetlen ami eszembe jut. Többen is bólogatnak, de Nikki más véleményen van, és igazat kell, hogy adjunk neki.

- Nem telt még el annyi idő, hogy mást is tenni tudjon – közli velünk. - Kellan megmondta, hogy várni kell reggelig.

- Nektek is feltűnt, mennyire aggódik érte – szólal meg Kris - és ahogy hozzáért…

- Szereti – feleli egyszerűen Ashley, mire mindannyian bólogatunk. Egyrészt mi se vagyunk vakok, plusz, ha ő mondja akkor így van. Ők ketten, Kellan és Ash mindig is szorosabb kapcsolatot ápoltak egymással, mint bárki mással közülünk. Bár most akkor is fekismertük volna Kellan érzéseit, ha először látjuk Anna közelében. 

- Anna is szereti őt. – Szólal meg Jay halkan, mire felé kapjuk a tekintetünket. Vegas óta mintha egy titkos szövetséget hoztak volna létre. Jackson bárkivel szembeszállna Anna miatt. Végülis értem, mert ő egy csupa szív srác. Addig is kedvelte, de szerintem hallva mi mindenen ment át feltámadt benne a védelmező ösztön.

Vagyunk ezzel így páran.

- Hát jobb lett volna ha nem így találkoznak először Atlantic City után… - szólal meg újra Jay.

- Aha, Kellan annyira készült erre a hétvégére… - folytatja Ash.

- Azok után nem csodálom... - szól közbe Nikki. - Ha Anna csak egy kicsit is jobban lesz szerintem Kris-nek és Rob-nak költöznie kell, már ha szeretnétek aludni éjjel. - néz ránk vigyorogva.

- Tényleg annyira egymásra gerjedtek? – kérdez rá Ashley mosolyogva. - Luca azt mondta még sose látta ilyennek Annát.

- Attól féltem, hogy kitiltják őket a bárból. Kevés hiányzott, hogy nem ott estek egymásnak. Még jó, hogy előkerült a fotós így felmentek.

- Hát ja, azok a képek... - kontráz Jay.

Mi a franc folyik itt? Kris-re nézek, de ő se ért semmit, látom az arcán. Ezek együtt voltak Halloweenkor, és senki se mondta? Aztán egyszerre törünk ki.

- Ti miről beszéltek?!

A magyarázat elégedettséggel tölt el bennünket, most már érthető mindkettő izgatottsága. Azok a furcsaságok amiket műveltek. És ez tetszik. Végre. Remélhetőleg most már tényleg „béke” lesz. Szívből kívánom mindkettőnek. És magunknak is.

De van egy dolog ami zavar.

Engem miért nem avatott a bizalmába egyik se?

(Anna szemszöge)

Mintha egy síkságon állnék. Körülöttem áthatolhatatlan köd. A föld felett lebegek. A távolból néha hangfoszlányok szállnak felém, de az értelmét nem tudom felfogni. Mi történhetett? Rémlik valami, hogy Baton Rouge-ba repültem.

Melegem van és fázom… Köhögök… Alig kapok levegőt… A szememet képtelen vagyok nyitva tartani… Hirtelen valami hideg és nyirkos ér hozzám, próbálok megszabadulni tőle, de valaki nem hagyja… A nevemen szólongat, aztán mintha megcsípne valami… fáj…

Elsüllyedek a sötétségben. Ez jó, valami kellemes ismerős érzés kerít hatalmába… mintha lenne még itt valaki a szobában…

Megint erőltet a köhögés… valaki megitat… ez jó, a kedvencem, gyümölcstea… aztán valami más… fújj, gyógyszer íze van… és megint ez a nedvesség… ázott ruhaszag.

Hangok a távolban, férfi és női… aggódnak valaki miatt… Miattam?

Ez tetszik, valaki hozzám simul, megitat… Igen itt van mellettem… nem akarom, hogy eltűnjön… - maradj velem – szólal meg egy ismeretlen hang... ő is mond valamit, ismerőnek tűnik… de honnan?... amikor meghallom a becéző szót felismerem… Kellan… itt van, mellettem… nem várhatok tovább, tudnia kell, még mielőtt itt hagy… vagy történik valami… Szeretlek… sötétség, köd, súlytalanság.