85. Békülés, és egyéb fejlemények…

(Rob szemszöge)

Egy napja a telefon bűvöletében élek. Köszönet érte Alexander Graham Bell-nek amiért feltalálta. Amikor tegnap este Anna lekapott a tíz körmömről kicsit elszégyelltem magam. Igaza van, ideje lenne már cselekednem. Ennek fényében megpróbáltam felhívni Kris-t. Szinte azonnal el is keseredtem, mert ki volt kapcsolva. Aztán jobb hijján Tom-mal próbálkoztam, aki közölte, hogy a szerelmem éppen forgat, ki van készülve, rendkívül szomorú, és én egy idióta vagyok. Ezzel egyet kellett értenem, főleg miután még pár fontos információt is közölt velem. Az a kretén, na jó polgári nevén Garrett, mint kiderült egy igencsak kedves és szép lánnyal osztja meg a szobáját, ágyát… (kit érdekel) és történetesen már legalább egy éve a barátnője. Azt a nem mellékes dolgot is elárulta, hogy mindenkit sminkestől az asszisztensekig Kicsimnek szólít, lévén majd mindenki kisebb nála egy fejjel. Oké ezt én is láttam, de ettől függetlenül Kristen becézgetését csak hanyagolja.

A barátom arról is felvilágosított, hogy ne számítsak gyors sikerre, mert a helyzetem elég szarul áll, de nem reménytelen. Miután leraktam közöltem a „jó” hírt a vendéglátómmal, miszerint 24 óra múlva már előrébb leszek. Vele viszont történt ez idő alatta valami, mert bár mosolygott, valahogy olyan szomorúnak tűnt. A magyarázatot Jay-től kaptam meg, aki pillanatokon belül hívott, mint kiderült beszélt Annával, csak hála a haverunk beszólásának lerakta, és nem veszi fel azóta. Megnyugtattam, hogy jól van, de mivel pánikszerűen elmenekült nem tudom átadni neki a telefont. Mind a ketten arra a következtetésre jutottunk, hogy Kellan beszólása okozhatta a gondot. Ezek ketten egyszerűen elképesztők. Jó lenne tudni mi a bajuk egymással, de erre egyelőre nem sok esélyt látok. Anna nem beszél, a haverom meg állítólag a fejébe vette, hogy meghúzza Los Angeles női lakosságának nagy részét. Legalábbis a lapok, Jay és Ashley szerint.

Ma csak voltunk, a délelőttöm azzal telt, hogy böngésztem a Neten. Mindenfélét, elsősorban Kris-t akartam látni, azokon a képeken amelyeken civilben volt tényleg szomorúnak tűnt. Voltak persze fotók azzal a kre… Garrett-tel, de sose kettesben, mindig társasággal szerepeltek rajtuk. Ezzel szemben Kellan képei tényleg elég gázosra sikeredtek, azok a csajok? Vajon baj van a látásával, mert az ízlésével egészen biztosan.

A miénkek, mert ugye Annáról és rólam is kering jópár - félreérthetőek. Ezt mindenképpen el kell mondanom a szerelmemnek. Hogy ne higgyen a szemének.

A vége felé már eléggé untam a dolgot, így örültem, hogy kimozdulunk a lakásból. Illetve ha nem vagyok olyan gyors tuti itthon hagyott volna. De aztán jól alakult a dolog, az csak a hab a tortán, hogy a hangszerboltban találtam egy olyan gitárt amire már régóta fájt a fogam. Annyira izgatott voltam az este miatt, hogy még a főzésbe is belementem, bár azt be kell vallanom semmi tehetségem hozzá. Anna szerint gyakorlás kérdése, de annak az esélye, hogy én egymagam próbálkozzam… nulla.

Vacsora utána a gyomrom egy apró gombócba ugrik össze, félek. Férfiasan be kell vallanom tartok attól, hogy mi lesz, ha Kris nem bocsát meg. Szükségem van rá, eddig fel sem fogtam mennyire.

Tom jelzésére tárcsázok, ő veszi fel, halkan tudósít, hogy elmondta neki, hogy beszélni szeretnék vele, és belement. Ez már egy jó kezdet. Arra is felhívja a figyelmemet, hogy ha ezt most elszúrom felül az első repülőre idejön Budapestre és szétrúgja a hátsóm, és biztosít róla, hogy Anna neki fog segíteni. Ebben én is biztos vagyok.

Amikor Kris beleszól a telefonba gyorsabban kezd verni a szívem. Olyan jó hallani a hangját, szomorúnak és fáradtnak tűnik, és erről a mondatai is meggyőznek. Akadozva beszélgetünk, és aztán belefogok.

- Kris, én… szeretném, ha meghallgatnál. Aztán utána döntsd el, hogy mit gondolsz, de először csak hallgass végig.

És beszélek, hosszú időn át, össze-vissza csapongva a gondolatok között. Beismerem, hogy hülye voltam, túlságosan természetesnek vettem, hogy ő van nekem, és nem becsültem meg eléggé. A féltékenység, hát az meg a másik ami elvette az eszemet. Beszélek az érzéseimről, amelyek immár erősebbek mint valaha. Elmagyarázom a félreérthető képek történeteit. Azt, hogy mit kaptam Annától amiért nem hívtam előbb és csak némán játszottam a sértődöttet. Felajánlom neki a lehetőséget a változtatásra, ha úgy akarja. Bármire kész vagyok, ha megbocsát.

És megteszi. Nem lehetnék boldogabb, a szavai megnyugtatnak és felvillanyoznak egyszerre. Ő is elmeséli mi történt vele amióta eljöttem Montrealból. Mind a kettőnknek jó tesz, hogy megosztjuk egymással a gondolatainkat, érzéseinket. Persze hiányzik, ennek is hangot adok, és ő szintén. Azt mondja a hétvégéje, sőt még a következő hét első két napja is szabad, mire azonnal tudatom vele, hogy akkor megyek. Csak nevet a válaszomon, és halkan felel.

- Az jó lenne. – Hosszú ideig beszélünk immáron felszabadultan, majd megkér, hogy adjam át a telefont Annának mert vele is beszélni szeretne. Persze azonnal felpattanok, és elindulok a lakásba, sehol se találom, a hálószobája ajtaján kopogok, de nincs válasz, úgyhogy a fürdőbe csak a biztonság kedvéért nézek be.

És ott van. Persze azonnal leszúr, én meg hátraarcot vágok. Nem mintha a habtól látnék belőle valamit is, és nem is akarok főleg, hogy a kezemben a telefon a másik végén a szerelmem aki frissen békült ki velem, szóval jobb nem kockáztatni…

(Anna szemszöge)

Meglepetésemre Kris ahelyett, hogy leharapná a fejemet, kedves velem. Elmondja, hogy kibékültek, és megköszöni, hogy helyre raktam Rob-ot, merthogy a nagyszájú elmesélte, hogy előző este mit mondtam neki. Hálás az emailekért is amikkel bombáztam, azt mondja azok és Tom végeláthatatlan nyaggatása adta a lökést, hogy szóba álljon vele.

Van benne tartás, nem panaszkodik hosszan, és azt is beismeri, hogy ő is hibázott. Ezzel mondjuk nemigen értek egyet, talán annyiban, hogy már réges-régen fel kellett volna hívnia a párja figyelmét az egyenjogúságra. Megemlíti, hogy Rob felajánlotta, hogy ha neki ez kényelmetlen, akkor megkér, hogy fejezzük be ezt a látszat-kapcsolatot, de ezt ő nem akarja.

- Tudod Anna, önző vagyok. Annyival nyugodtabb így az életem. És elég élénken él még bennem mi volt azelőtt. De ha te úgy gondolod, akkor bármelyik pillanatba…

Hárítom a felajánlást én is, nekem egyelőre megfelel, Kellan-t már úgyis elveszítettem, visszament AnnaLynne-hez, más meg nem érdekel. Ezt persze hangosan nem mondom ki, ő meg nem erőlteti a témát. Elmeséli, hogy lesz négy nap szünete, és Rob hozzá készül, már csak találniuk kell egy eldugott helyet ahol nem találnak rájuk a firkászok.

Szinte harsog a fejemben a hang „Bingó” én tudok egyet. Kellemest a hasznossal. Megemlítem neki az ötletemet, szabódik, de nem zárkózik el tőle. Azt mondja beszéljem meg az érintettekkel, részéről ha másokat nem zavar benne van. Ebben maradunk és elköszönünk egymástól azzal, hogy holnap beszélünk. Kikiabálok Rob-nak aki vigyorogva de csukott szemmel közlekedik és miután kezébe kaparintja a készüléket sietve távozik.

Én kihalászom a használhatatlan könyvemet a vízből, és mivel a víz is hűlni kezdett gyors hajmosás-zuhany után kiszállok a kádból. Fürdőlepedőben lépek ki a hálószobámba ahol az ágy közepén ülve Rob vár rám, hatalmas mosollyal, és élénken szemlélődve. A gardróbomat vizsgálgatja elmerülten, amikor belépek rám néz és még jobban vigyorog.

- Minek neked ekkora gardrób? – kérdez rá azonnal – illetve pontosítok, minek neked ennyi ruha?

Most erre mit mondjak? Nőből vagyok!

- Először is mit keresel a szobámban? – nézek rá célzatosan, de nem veszi fel, csak a válaszra vár. – Másodszor ostoba kérdéseid vannak, szeretek vásárolni, meg is tehetem, és nem hordhatom mindig ugyanazt.

- Azok ott hányszor voltak rajtad? – mutat az egyik szekrény felé, odalesek, estélyi ruhák, vigyorogni kezdek.

- Egyszer. Jól van, megfogtál. Kicsit sok ruhám van, pedig múltkor egy szekrénynyit kiselejteztem. – Nekiállok előszedni pár dolgot, amit magamra húzhatok, és közben azon gondolkodom, tényleg mi lesz jövőre, hogy a francba fogom ezt a rengeteg cuccot átvinni Amerikába.

- Te áttelepülsz az Usa-ba? – hallom a kérdést, és most esik le, hogy ezt bizony ki is mondtam, nem csupán gondoltam. Hoppá, most aztán magyarázkodhatok.

- Aha.

- Mikor és miért, és… - de belefojtom a szót.

- Most felöltözöm, aztán beszélünk, úgyis van még más is amit meg kéne tárgyalnunk.

Mivel nem mozdul, csak néz rám elgondolkozva a kezemmel mutatom neki, hogy kívül tágasabb. Azonnal felpattan, elindul kifelé, majd meggondolja magát, elém lép, lenyom egy puszit, és a fülemhez hajol.

Mosolyogva nézek utána, tényleg egy nagy gyerek.

Miután magamra húzok egy szabadidőalsót és egy pólót a keresésére indulok, természetesen a teraszon találok rá, cigivel a kezében. Csak erről tudna leszokni valahogyan!  Megkérdem kér-e inni valamit, majd a söre és az ásványvizem társaságában leülök mellé.

Először azt osztom meg vele, amiről Kris-szel beszéltünk. Ő is szabódik egy darabig, de aztán jó ötletnek találja, ha a nagyszüleim is belemennek. A második dologról még a szerelme se tud, de el van tőle ragadtatva, sőt azt is kilátásba helyezi, hogy majd ő megszervezi. Hát vannak kétségeim, de beleegyezek. Aztán jön az ami szerintem legjobban érdekli.

- Azt tudod, hogy a nagyapámnak van egy cége, illetve ez így nem igaz. Több cége van, de ezek közül a legismertebb és ami mindet egybe tömöríti az a M.I.C. Az gondolom már feltűnt, hogy időnként üzleti ügyekben utazom.

- Azt hittem az az esküvőszervezés miatt van? - szól közbe azonnal.

- Hát amikor megismerkedtünk még így volt, illetve már akkor is foglalkoztam mind a kettővel, de gyakorlatilag az itthoni céget eladtam. Nem ez se igaz. A lényeg az, hogy a First Day-nél minden egyes iroda különálló lett, valamennyinél enyém a 60%, van döntési jogom, de június óta csak ellenőrzöm a dolgokat, és teljes egészében a résztulajdonosokra bíztam a irányítást. Előbb-utóbb a többi részt is áruba bocsátom, de még nincs szívem, és a munkatársaim se tudták volna egyben kifizetni. Időre van szükségük. Nagyapa számít a segítségemre már most is, de jövőre kicsit intenzívebben. És az nem megy innen, úgyhogy várható volt, hogy oda kell költöznöm.

Elmesélem neki a lehetőségeket, elgondolkozva figyel rám, de a végén már együtt nevetünk a várható változásokon.

(Rob szemszöge)

Elszívok egy cigit miután Anna kiutasít a fürdőből, hagyni akarom őket beszélgetni. Jó időbe telik mire hallom a nevemet kiabálni, most már sejtem mi vár rám ezért neki háttal állva araszolok. Aztán leülök a nappaliban és még vagy tíz percig beszélgetek Kris-szel. Vidámnak tűnik, megegyezünk, hogy másnap is hívom. Visszamegyek a hálószobába eddig mindig zárva volt a gardrób ajtaja, most viszont megdöbbenve nézem a rengeteg szekrényt, fiókot. Az akasztókon szín sőt szerintem anyag szerint is szétválogatva lógnak a ruhák. Legalább harminc farmert látok, rengeteg pulcsi, póló, kiegészítők és töménytelen cipő. Szerintem Imelda Marcosnak nem volt ennyi, pedig ő erről volt híres. Erről is. Amikor kilép, szokás szerint egy fürdőlepedőbe csavarva magát meglepődve nézek rá. Hihetetlen, de örülök neki, hogy elmúltak a zavaros gondolataim. Nem az jut eszembe rá nézve, hogy valószínűleg nincs rajta semmi, hanem az, hogy neki köszönhetem, hogy Kris kibékült velem. Meg Tom-nak.

Nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá a rengeteg cuccra, sértődötten néz rám, de egy pillanat múlva már huncut mosoly jelenik meg az arcán. Nem is néz rám miközben keresgél, én is csak bambulok de egy mondat felkelti a figyelmemet.

Soha nem gondoltam volna, hogy Anna egyszer el fog költözni Magyarországról. Annyira ide tartozik, és mi lesz akkor a munkájával?

Azt ígéri megmagyarázza miután felöltözött, így elindulok kifelé. De mielőtt kilépnék, leesik, hogy egy lényeges dolgot nem tettem meg. Meg kell tennem, ez a legkevesebb ami elvárható.

Puszit nyomok az arcára, és mivel nem tudom hatásosabban kifejezni csak egyetlen szót mondok neki.

- Köszönöm.

A teraszra megyek olyan jó idő van, és imádok itt lenni. Amikor kilép mellém belefog. Elsőként azt tudom meg, hogy Kris elmesélte neki, hogy eltűnnénk pár napra. Felajánlja, hogy menjünk a nagyszüleihez Wyoming-ba. Senki se talál ránk, ő is oda készül pár napra. Az utazást könnyen megoldjuk, mert minket felvesz a Jet New York-ba, aztán elmegyünk Montrealba a szerelmemért. Nem fognak bennünket zavarni, és azon se botránkozik meg senki ha kicsit több időt töltünk a szobánkban. A ház hatalmas, hely van bőven.

- És – teszi hozzá – úgyis nyaggatnak, hogy mikor mutatlak be benneteket, szóval ezzel nekem tesztek szívességet.

Elgondolkozom, igaza van, bár tartok kicsit a nagyapjától, de ez a legkevesebb amivel tartozunk a segítségéért.

- Rob még valami eszembe jutott a kádban. Jól tudom, hogy Kris-nek a mostani forgatás és a Breaking Dawn között lesz egy kis szabadideje? Az jutott eszembe, mi lenne, ha elmennénk valahova? Szerintem Ash-éket is rá lehet venni, csak egy pár napra, valami meleg helyre. Jót tenne nektek egy kis kikapcsolódás.

- Ez jó ötlet, és te?

- Hát szeptember végén én is ráérek – vigyorog azonnal. Tetszik az ötlet, rögtön több dolog is végigfut az agyamba. Valahogy csak oda tudom csábítani Kellan-t is, és akkor talán…

- Jó, megbeszélem, sőt tudod mit, meg is szervezem.

Nem szól semmit, de az arca elég beszédes, csak ezért is össze fogom hozni, illetve inkább Steph, ő jobban ért ehhez. Már alig bírok a kíváncsiságommal, és végre belekezd. Megdöbbenek. Bevallom megfordult a fejemben, hogy csak miattam akar átköltözni, de amit elmesél, hogy ő már jó ideje segít a nagyapjának, és jövőre még több feladat vár rá…

- És az Usa-n belül hol fogsz letelepedni? – kérdezem csak kíváncsiságból.

- Hát a leglogikusabbnak azok a helyek tűnnek ahol a központok vannak. New York, Denver, San Francisco, és LA. Az elsőbe nincs szükség rám, elsejétől Sarah az ottani irodában dolgozik, és ő a család bizalmát élvezi. Denver nem tartozik a kedvenceim közé, San Francisco kizárt, ott születtem és rossz emlékeim vannak róla. Ha nem muszáj, nem megyek oda. Marad tehát Los Angeles. Ez a legvalószínűbb. A várost szeretem, közel van nagyapáékhoz, jó a közlekedés, és – nevet rám – gondolom te is ott akarsz élni. És amíg mi együtt vagyunk…

- Anna miattam nem kell… - szólok közbe, de letorkoll.

- Most indokoltam meg, nyugi. De van valami. Rob, én nem szeretek szállodában lakni, de nem lóghatok folyton Luca nyakán se, tehát venni fogok egy házat. Arra gondoltam, majd hármasban Kris, te és én körülnézünk.

- Oké, - vágom rá azonnal – de én fizetem.

- Kizárt – feleli a fejét rázva, és látom a szemében a konokságot, talán…

- Felesbe? – kérdezem, ezen elgondolkodik egy pillanatig aztán vigyorogni kezd.

- Esetleg…

Na ez már haladás, aztán eszembe jut valami.

- Szóval összeköltözünk, a sajtó imádni fogja, meg…

-… Steph is. – Fejezi be a mondatot engem megelőzve.

Hát a mai nap elég eseménydúsra sikeredett. Kibékültem Kris-szel, elbújunk pár napra a világ elől, kilátásba került egy nyaralás, jövőre meg házat veszünk és összeköltözünk. Mi jöhet még?

Hát egy biztos arra ami tíz perc múlva bekövetkezik nem számítottam…

De ez egy ilyen este, jó kedvem van, Anna olyan szépen kér, és nem is bánom meg, mert végeredményben igaza van. A rajongókból élek, ha ők nem lennének, én se dolgozhatnék.

(Anna szemszöge)

Miután minden lényeges dolgot átbeszéltünk arra a következtetésre jutunk, hogy ma van hétfő holnap este repülhetnénk Londonba, péntek délben irány LA, majd Kris. Mivel sikerül jegyet foglalnom mindkét esetre minden akadály elhárul, felhívom a nagyszüleimet, ő is a családját és elégedetten dőlünk hátra a székeinken. Egyszercsak felpattan és elrohan, az új szerzeményével tér vissza és játszani kezd. A stílusa egyéni, de tetszik. Gondolatban már azt tervezem mi mindent kell holnap elintéznem. Befejezve a második számot lerakja a gitárt, helyette a sörösüveget veszi kézbe, és ekkor taps hallatszik.

Azonnal egymásra bámulunk, majd szinte egyszerre pattanunk fel, és nézünk az utca felé, mert a hangzavar egyértelműen onnan származik. Aztán ugyan ilyen gyorsan ugrunk is hátra.

- Te is azt láttad amit én? – kérdezi, mire csak bólogatok.

- Ha te is egy csomó tapsoló lányt láttál meg persze a fotósokat akkor igen – felelem neki.

Mind a ketten ledöbbenünk, a fotósokat már megszoktam, ő meg pláne, de remélem nem akarnak ezután a rajongói is a házam előtt táborozni? A taps időről időre újra felhangzik, viszont nem kiabálnak. És ez a részlet vezet ahhoz, hogy rövid idő múlva megsajnálom őket. Itt az kedvencük tőlük pár méterre, de nem láthatják. Valamit tenni kéne. Az elképzelhetetlen, hogy lemenjünk, de talán…

Megvitatom a dolgot Rob-bal, aki furcsán néz rám, de nem zárkózik el, azt mondja rám bízza a dolgot, végülis az én lakásom. Teszek pár óvintézkedést, majd lemegyek a földszintre. Amint kilépek a bejárati ajtón elhallgat a taps, bezzeg a vakuk villognak. Kinyitom a kaput, és már ott is állnak előttem. Egy pillanatra visszahőkölök, bár nem tűnnek veszélyesnek.

- Sziasztok – köszönök a lányoknak, akik kilencen vannak és csalódottan bámulnak rám. – Nem fog kijönni a fotósok miatt – felelem a ki nem mondott kérdésre a választ, mire hatalmas sóhajok szállnak a levegőben. – Viszont ti bejöhettek, ha elfogadjátok a feltételeket.

Izgatott sustorgás kezdődik, és csodálkozva bámulnak rám, majd az egyik olyan 18-19 év körüli barnahajú lány aki a csapat vezetője lehet megszólal.

- És mik lennének azok?

- Először is továbbra sincs sikítozás, az összes telefon, fényképezőgép és táska a földszinten marad. Van digitális fényképezőgépem, mindenkiről készítünk fotókat Rob-bal, és mielőtt elmentek kimásolom cd-re. Aztán, ez egyszeri alkalom, tehát ha holnap este is idejöttök, vagy ha nem is ti de mások akkor már nem fogok behívni senkit.

Még szép, hogy nem. Holnap ilyenkor már Londonban leszünk.

- A képet felvihetem aláíratni – jön a kérdés egy fiatalabb lánytól.

- Igen kép, könyv, dvd – mutatok a kezükben tartott Twilight relikviákra – jöhet. De mielőtt beszálltok a liftbe látni akarom mi van nálatok.

Mindannyian rábólintanak, úgyhogy beengedem őket a kapun, mire a fotósok azonnal közelebb nyomulnak. Rick, azonnal rákérdez, hogy ő nem jöhetne fel esetleg, de rögtön biztosítom róla, hogy nem ennek az Istennek az idejében lesz amikor beengedem a lakásomba.

Miután becsukom magam után a bejárati ajtót megmutatom nekik hova pakolhatnak le. Készségesen mutatják, hogy nincs náluk semmi „tiltott” eszköz. Olyan izgatottnak tűnnek, és még mindig nem akarják elhinni, hogy pár perc múlva találkozhatnak Rob-bal.

- Beszél közületek valaki angolul – kérdezem, mire többen is jelentkeznek. – Oké, öten szálljatok be, nyomjátok meg a gombot, már fenn vár benneteket.

Miután az első turnus mögött bezárul az ajtó a többiek szinte suttogva beszélgetnek, az egyikük úgy néz ki, mint aki pillanatokon belül elájul. Elég régen kellett elsősegélyt nyújtanom, nagyon remélem, hogy most is megúszom a dolgot.

A lift gyorsan visszaér, beterelem a négy lányt, és csatlakozunk a többiekhez. Odafenn már vidám hangulat uralkodik, ami megmarad a következő két órában is. A lányok kedvesek, rengeteg kérdésük van, többen is viszonylag jól beszélnek angolul, és én is besegítek. A teraszon telepedünk le, hálásan fogadják az üdítőt, mert mint kiderül, már jó ideje keringtek errefele, és mielőtt meghallották Robot játszani, már jó ideje álltak a ház előtt. Elnézést kérnek, mert szerintük a fotósok éppen miattuk jöttek ide, mert érkezéskor csak azt az egyet (Rick-et) látták akivel beszéltem. Rengeteg képet készítek róluk, arra is rávesznek, hogy legalább egy csoportkép erejéig én is beálljak. Nem csak őt faggatják, hanem engem is magyarul, hogy milyenek a többiek, a húgom tényleg Taylor-ral jár-e, az unokatestvérem meg Ashley-vel. Nagyon oda kell figyelnem, hogy csak olyan információkat közöljek, amiket különben is tudhatnak. Elmesélik, hogy valamennyien jártak kint áprilisban a Bel Ami forgatásán, sőt ketten annak is tanúi voltak, amikor az ominózus „hogyan rázzuk le a rajongókat eredményesen” eset történt a reptéren. Vannak indiszkrét kérdéseik, mikor is jöttünk össze igazából, és akkor most együtt élünk, mikor jön Rob legközelebb, de ezeket hárítom.

Persze az elővigyázatosságom jó ötletnek bizonyul, mert többen is kicsit szégyenlősen de rákérdeznek, hogy használhatják-e a mosdót. Bevezetem őket a vendégmosdóba, és áldom az eszemet, hogy mind a hálószobám, mind Rob szobájának ajtaját bezártam, sőt a függönyöket is behúztam, így ha valamelyik szimatolni akarna esélye sincs olyat látni, ami nem rá tartozik. A nappaliban meg úgyis ott a kanapén Rob egyik ingje, a laptopom az ebédlőasztalon, szóval megfelelünk annak a kinézetnek amit elvárhatnak egy pártól.

A laptopom később még jól jön, mert kiderül, hogy ketten, a szerintem „vezető” és még egy vele egykorúnak tűnő is honlapot vezet. Előbbi a filmben szereplő és azzal kapcsolatos dolgokról, utóbbi konkrétan Rob-ról. Ez felkelti a kíváncsiságunkat, így fellépünk a netre, hogy megnézzük. Hogy őszinte legyek lenyűgöznek, mert alaposak, mindenre odafigyelnek, és profi munkát végeznek. Bár van pár bejegyzés amin jót nevetek, és miután elvörösödve megkérnek inkább nem fordítok le a persze kíváncsi angolnak. Amennyire látom ő is jól szórakozik, még egy villáminterjúba is belemegy, sőt, de ezt már csak az én igen szép kérésemre abba is, hogy eljátsszon egy számot.

Hívatlan látogatóink csak sokára és meglehetősen nehezen indulnak el, hívok nekik taxikat, sőt ki is fizetem előre a viteldíjat, nem ők tehetnek róla, hogy ilyen messze a várostól lakok. Indulás előtt még Annie, a „vezető” megkér, ha esetleg más szereplők is erre tévednének (amire ugye van esély) akkor értesítsem őket. Nem teszek ígéretet de egy talán elhangzik.
Roppant elégedetten távoznak, főleg, hogy búcsúzóul Rob mindenkit megölel és kapnak egy-egy puszit. Persze amint kilépnek a kapun, már körbeveszik őket a fotósok, de sietve a taxikhoz terelem őket.