90. Egy másik élet…

Hello!

Pár rövid megjegyzés az előző komikhoz, amiket nagyon köszönök. Ian nem okoz majd gondot, sőt egyelőre az se, hogy egyre többen tudják a titkot. (Mármint, hogy Rob és Anna között csak álkapcsolat van.) Andy: őszintén szólva nem tudom, hogy Ian Nina barátja-e, nálam most nem. Roni: igen Kellan jellemét néha túlságosan is alárendelem Annának, de dolgozom rajta, hogy ne legyen ennyire papucs. Kesha: jó, oké, kicsit rövidebbre sikerült. Hogy te mindent észreveszel. De valahol csak bekell fejezni.   J
Az oldalad befoltozásán rajta vagyok, és bízom benne, hogy érsz, mert különben mi lesz velem az írásaid nélkül?!
Lylia: Ian már csak miattad is jófiú lesz. A többiektől bocsi, hogy most csak a fenti embereket emeltem ki, legközelebb pótolom.
És most a folytatás :

(Kellan szemszöge)

Nem tudom, hogy kerültem ide vissza, kicsit nehezen tájékozódom, nem kétséges ez a whisky-nek köszönhető. A másodiknak, mert ha jól emlékszem ez a második üveg itt a kezemben. Csak állok és nézem a bejárati ajtó felett kiszűrődő fényt. Tehát még mindig itt van, vajon mit csinálhatnak éppen? A vetkőzéssel nem lehetett sok gondjuk, az a kis ruha egy mozdulat, alatta meg talán, ha egy melltartót viselhet. Mást biztosan nem, arról már gondoskodtam.

Miért jöttem ide?

Támaszkodom a sövénynek, menni kéne, de nem mozdulok.

Miért zavar ennyire, hogy azok ketten ott benn mit csinálhatnak, illetve nem kétlem, hogy éppen mit művelnek. Gondolom őt is levette a lábáról, nincs senki aki ellen tudna állni annak a szőke hajzuhatagnak, a vágytól csillogó bársonyzöld szemeknek, a csábító ajkainak, és azok a hosszú combok, emlékszem ahogy körülölelt vele, magához szorított…

Hirtelen megrázom a fejem, a fenébe Kellan elment a maradék eszed? Min gondolkodsz már megint? De nem én tehetek róla. Az a démoni teremtés az oka mindennek, aki megbabonázott. És most kivetette a hálóját Ian-ra is. Esélye sincs a srácnak. De talán ha…

Igen, világosodok meg, figyelmeztetnem kell a rá leselkedő veszélyre, ennyit igazán megtehetek. Sőt kutya kötelességem figyelmeztetni arra mi vár rá.

Nem késlekedem, - amennyire tőlem telik – sietve az ajtóhoz lépek. Aztán várok, és várok mire végre kinyílik az ajtó.    

- Kellan, hát te meg hogy kerülsz ide? – néz rám csodálkozva Ash. Ellépek mellette és felfedezem őket. A kanapén ülnek egymás mellett, mind a kettő kezében pohár, és kíváncsian bámulnak rám. Talán még időben érkeztem…

Próbálok eljutni hozzájuk, kicsit megtántorodom. Megkapaszkodom valamiben, hoppá ez egy virág. Sikerül elérnem a kanapéig és megállok előttük. Közelebb csúszik Ian-hez, amitől elkap a harci ideg és megszólalok. Nem igazán válogatom meg a szavaimat, de nincs is rá szükség, mert egy perc múlva már előttem áll, és erősen déja vu érzésem van. Már megint kezdi… És még ő van megsértődve? Na ne már!

Aztán van egy mondat amin megrökönyödök, bocsánatot akart kérni, és az elmúlt másfél évben csak velem… Nem értem, próbálom felfogni a mondatai értelmét, állok és nézem, ahogy felmegy a lépcsőn. Most mi van? Viszont egy mondatra felkapom a fejem.

- Hát Kellan, te egy határtalan nagy marha vagy. – Döbbenten nézek Ian-ra. – Képes voltál úgy bánni vele, mintha valami olcsó kis lotyó lenne. Most meg, bocs, de komplett hülyét csináltál magadból. Na mindegy a te veszteséged az én nyereségem. Anna igazán szép, és okos, és én megfogom becsülni. Úgyhogy, kösz haver, hálás vagyok neked…

Bódult tudatom ellenére leesik, hogy mi a dolog lényege. És ez bizony nem tetszik. Dühösen nézek rá, majd önkéntelenül emelem az öklömet, hogy letöröljem az arcáról azt a bárgyú vigyort.

Sajnos nem jön össze, valahogy gyorsabb, mint én, elugrik, én meg nem túl szépen a kanapén landolok. Beletelik egy kis időbe mire sikerül megfordulnom. Mind a hat, - újra fókuszálok – mind a három engem néz. Ash kissé aggódva, a másik kettő meg vigyorogva.

- Mi olyan rohadt vicces? – mordulok fel.

- Te idióta – szólal meg ezúttal Luca – nem elég, hogy részeg vagy, de nem látsz a féltékenységtől se. Nem mondta komolyan. Bár pillanatnyilag az esélyeid Annánál egyenlők a nullával, szóval akár próbálkozhatna is.

Erre felmordulok, majd érzem, hogy Marlow az ölembe ugrik, legalább az állatokban meg lehet bízni. Még mindig azon töröm a fejem amit Anna mondott. Automatikusan simogatom a kutyát, de egyre nehezebben jut el a tudatomig, hogy mit is beszélnek, egyszer csak…

- Kellan, ébresztő… - Ash rázogat, amit nemigen értékelek, aludni akarok. Kissé kábult tudattal érzékelem, hogy ketten is a vállam alá nyúlnak, és támogatnak. Megyek fel velük a lépcsőn, valahonnan távolból hallom az olasz hangját, hogy mozogjak, mert ha ő visz fel annak nem lesz jó vége. Na most aztán megijedtem. Húú de félek!

A következő kép az, hogy egy ismerősnek tűnő szobában fekszem, a nap besüt az ablakon, odalentről kutyaugatás hallatszik…

   

(Anna szemszöge)

Az ajtó irányába kapom a fejem, ahonnan Ash és Luca mosolyog felém. Utóbbi mondjuk vág egy fintort amikor meglátja a mellettem ülőt, de aztán rendezi az arcvonásait, és a következő fél órában négyesben beszélgetünk és borozgatunk. A csengő hangja mindanyiunkat meglep. Az is furcsa, hogy valaki ilyenkor akar bejönni, de az, hogy egyfolytában nyomja?

Ash fut oda kinyitni, és amikor meglátom betámolyogni az ajtón egy pillanatra meghökkenek. Mégse sose láttam részegnek. Aranyos, ahogy csetlik-botlik, és majdnem az egyik pálma cserepében köt ki. Amikor elindul felénk hirtelen beugrik, mi jár a fejemben, még hogy aranyos! Egy beképzelt idióta, aki azt hitte játszadozhat velem. Direkt közelebb húzódom Ian-hez, aki hanyagul a hátam mögé rakja a kezét, és a fülemhez hajol.

- Megleckéztetjük? - látom rajta, hogy jól szórakozik.

- Kellan minek jöttél ide? – teszi fel a mindanyiunkat foglalkoztató kérdést Luca.

Egy pillanatra ránéz, aztán ránk, majd megszólal.

- Csak figyelmeztetni akarom… - na itt szakad el nálam a cérna, mert mivel engem bámul úgy gondolom velem van baja már megint.

- Te engem csak ne figyelmeztess semmire, ha megkérhetlek… - de félbeszakít.

- Nem téged – fortyan föl, majd a mellettem ülőre mutat – hanem őt. Csak azt akarom mondani, hogy menekülj, még mielőtt végleg magába bolondít. Nem akar tőled se semmit, csak megvárja amíg teljesen beleesel, aztán kikészít.

Kapkodok a levegő után, hirtelen meg se tudok szólalni. Hát mégis mi a fene ütött ebbe? Hogy én magamba bolondítok és kikészítek bárkit is? Alig látok a méregtől de tovább folytatja.

- Velem is ezt csinálta, először olyan volt, mint egy törékeny virágszál, én marha meg bedőltem neki. Aztán csak kiderült a természete, behálózta a barátaimat, elszedte Kris-től Rob-ot, Ash a helyedben vigyáznék, lehet, hogy ő lesz a következő…

A mellette ülő Luca-ra mutat. Itt van vége a világnak, elönti a vér az agyamat, úgy ugrok fel, mint akit megcsípett valami, és megállok előtte.

- Te idióta, hányszor ismételjem el, hogy Luca a legjobb barátom és a bátyámként tekintek rá. Nem is beszélve arról, hogy Rob és Kris együtt vannak és már ezerszer elmondtam, hogy nincs köztünk semmi. Nem mintha magyarázattal tartoznék neked… Semmi közünk egymáshoz, és azok után amit a partyn műveltél nem is lesz. Menj vissza az édes Candy-kédhez, és vele foglalkozzál…

- Hát persze, most meg én vagyok a hibás, mint mindig. Te magad vagy a szeplőtelen szűz, én meg a gaz csábító. Csak tudod Cica, emlékeim szerint Johannesburgban te dobtál ki azzal, hogy ez csak hangulatjavító szex volt, pedig nekem nagyon nem úgy tűnt. És nem értem mi a fene bajod van, ma egyáltalán nem tiltakoztál, sőt… mintha kifejezetten élvezted volna…

Ebben az egyben igaza van, csak éppen én azért tettem, mert azt hittem nem haragszik rám. Egy percre lehajtom a fejem, aztán újra ránézek. Igaza van, Afrikában elszúrtam, és bánom, nagyon is.

- Nem, nem tiltakoztam. Ugyanis azt hittem, hogy utána lesz időm bocsánatot kérni azért amit akkor mondtam. De szerencsére nem tettem meg. Mert lehet, hogy szerinted én csak úgy lefeküdtem veled ma, de az elmúlt másfél évben te voltál az egyetlen akivel ezt tettem. Te viszont úgy döntöttél, hogy végigmész egész Hollywood-on, ha jól hallottam. Na ezek után köszönöm szépen, de nem kérek belőled többet.

- De Cica… - szólal meg megrökönyödve, és majdnem megingok, mert olyan bűntudatosan néz rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel.

- Ne merészeld… - bököm meg a mellkasát, - ezt tartogasd a kis nőcskéidnek, ők lehet, hogy beveszik. Én végeztem veled.

Megfordulok, nem törődöm a barátaim meglepődött arcával, Ian-hez fordulok, aki láthatóan jól szórakozik.

- Elnézésedet kérem ezért. Örülök, hogy megismerhettelek, biztosan összefutunk még. Most elmegyek aludni, mert ha nem, még a végén olyat teszek, hogy megbánom.

Nyomok egy puszit az arcára, és sarkon fordulva felmegyek az emeletre.

Nem tudok lehiggadni, hiába állok percek óta a zuhany alatt, nem megy. Mi a francnak kellett idejönnöm? El kell mennem. Igen. Ez jó ötlet. Előkapom a laptopomat, az útirány egyértelmű, de ezúttal nincs időm az autókázásra, lévén vasárnap este úgyis repülnöm kell Seattle-be Charlie bácsihoz. Már mindent lefixálok, csak egy kattintás hiányzik ahhoz, hogy lefoglaljam a repülőjegyemet, de tétovázok. Már megint menekülni készülök. De miért? Semmi értelme, nem vagyok gyáva. Két nap csupán, sőt még annyi se, mert a repülőm vasárnap kora délután indul. Kitörlöm az oldalt, és lezárom a gépet, most szépen alszok egyet…

(Kellan szemszöge)

Szarul vagyok, bár ez gyakran vagy így mostanában. Az este jó kis buli lehetett, bár az meglep, hogy üres mellettem az ágy. Egy pár percig csak nézem a plafont, aztán megkeresem a fürdőt és kicsit rendbe rakom magam. Minden olyan ismerősnek tűnik, de csak a földszintre érve esik le, hol vagyok. Ez Luca háza. De hogy kerültem ide? Az ebédlőből Ash néz rám, majd szó nélkül nyújt felém egy pohár vizet és egy bogyót. Kérdezés nélkül bekapom, és hálásan puszilom arcon. Az egyetlen nő, aki nem várt még át soha, és nem tartozik a családomhoz.

- Mi történt?

- Nem emlékszel? – néz rám vigyorogva.

- Nem igazán, valami party-n voltam, ott akadtunk össze.

- Aha, mi is ott voltunk, az Armani-bemutató után.

- És? – nem értem miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőle.

- Más is volt ott… - jegyzi meg sejtelmesen. Te jó ég, vajon kit vittem ágyba? – Nina Dobrev, Ian Somerhalder, és Anna.

Próbálom megerőltetni az agyamat, halvány foltok. Az a szívtelen dög, és mintha, Úr Isten, megdugtam! A büdös picsába, nem hagyhattam, hogy megint csőbe húzzon. Erőltetem az agyamat, rémlik valami veszekedés is, itt a nappaliban, de csak az van előttem, hogy dühösen ordítunk egymással.

- Elég szemét voltál, azt mondjuk nem tudom, hogy keveredtél ide, de szerintem könyöröghetsz egy darabig, hogy megbocsásson.

- Na azt lesheti – vágom rá kapásból. Nincs az az Isten!

- De Kellan, ne legyél hülye, azok után, hogy Anna bevallotta, hogy…

- NEM, ezt most fejezzük be, nem érdekel mit mondott, végeztem vele, és most hazamegyek, és alszok egyet.

Látom az arcán, hogy mondani akar még valamit, és mivel ismerem tudom milyen makacs tud lenni, úgyhogy sietve távozom.

Elegem van Anna Gádor Mc’Gee-ből. Akkor lássam amikor a hátam közepét. Csak azt tudnám, miért érzem úgy, hogy van valami amire nem emlékszem?

(Anna szemszöge)

Reggel későn ébredek, már kilenc is elmúlt, de ahogy számítottam rá az egész házban csend honol. Felöltözök, lent kiengedem a kutyát a kertbe, majd futni indulok. Eléggé belerázódok a dologba, mert a parton kötök ki ami van vagy 8 kilométer, és akkor vissza is ugyanannyi lesz. Egy utcai árusnál veszek egy ásványvizet, ücsörgök kicsit egy padon, csak élvezem a napsütést, és nem gondolok semmire. Szombat lévén rengeteg a fiatal, kisgyerekek anyucival, idős emberek lassan sétálva sétáltatják a kutyáikat… Gyönyörködöm bennük, és csak sokára indulok vissza. A hazafelé tartó út végén már érzem az izmaiban a megerőltetést, a ház üres, csak egy cetlit találok, hogy majd este jönnek, fogok egy szendvicset, üdítőt és elterülök egy kád vízben. Egész nap csak lazsálok, próbálok az előttem álló hétre koncentrálni, átnézem a Charlie bácsi által átküldött adatokat, összecsomagolok, nem mintha pár kényelmes cuccon kívül bármire is szükségem lenne majd az elkövetkezendő egy hétben, de Rob hívott pár napja és úgy egyeztünk meg, hogy Seattle-ből egyenesen New Orleans-ba megyek hozzájuk, onnan meg irány Mexikó. Most örülök csak igazán annak, hogy azt mondta Kellan nem jön. Semmi kedvem hallgatni a sértegetéseit.  

Luca és Ash jóval hat után fut be, és rövid készülődést követően sietve távoznak is. Hívnak engem is, hogy tartsak velük, de semmi kedvem, főleg a tegnapra gondolva. Próbálnak róla beszélni, de egy legyintéssel elhallgattatom őket. Csak összeütök egy salátát, és korán ágyba bújok. Reggel a szokásos, futás, zuhany, a csomagjaim készen. Ők még alszanak amikor a taxi megáll a ház előtt és elindulok a reptérre. Miután elintéztem a beszállást keresek egy csendes zugot, és telefonálni kezdek. Mindenki, az egész családom tisztába van azzal, hogy a következő hét napba nem leszek elérhető, megszoktál az elmúlt években, és külön figyelmeztettem is őket. Anyáékat hívom elsőként, aztán Shane papa következik, majd Sarah és legvégül Rob.

- Szia Anna, mit kell hallanom, megcsalsz? – kérdezi amin azonnal megdöbbenek, bár nevet.

- Miről beszélsz? – érdeklődöm sietve.

Elmeséli, hogy Steph, hát naná, hogy ő, hívta, hogy egy-két újságban megjelent pár kép amint Ian-nal távozom a party-ról, de megnyugtat, hogy nem vészes, csak azon viccelődnek az újságírók, hogy mennyire bukok a vámpírokra. Hahaha, de jó poén. Kris éppen forgat, így ráérünk beszélgetni, újra az agyába rágom, hogy ne telefonáljon, mert nem fog elérni, és, hogy egy hét múlva hétfőn érkezem. Még mondana valamit, de kiírják a gépem, így közlöm vele, hogy mennem kell.

Szerencsére a repülőút eseménymentes, délután négykor landolunk. Sietve összeszedem a bőröndjeimet, a sofőr akit értem küldtek rögtön a kijáratnál vár, segít cipekedni, és meglepődik azon, hogy a laptopom táskáját is átadom neki. Szóval a többiek már megérkeztek. Tájékoztat, hogy egy óra lesz az autóút, megnyugtatom, hogy tudom, jártam már itt.

Egész idő alatt azon gondolkodom, mekkora szerencse, hogy annak idején „összeakadtam” Charlie bácsival. Hogy megy az idő, belegondolva, hogy ez már a nyolcadik alkalom, hogy ide utazok. Illetve utazunk. Már alig bírom a várakozást, látni akarom a srácokat. Hihetetlen, hogy már megint eltelt egy év. És már csak kettő van vissza. Addig tart a kötelezettségem, és utána nem fogom tudni meghosszabbítani.

Amikor megáll az autó, nincs is időm a kilincs után nyúlni, mert sietve feltépik, és szinte úgy rángatnak ki. Mind az öten összeölelkezünk, és mint a kisgyerekek ugrálunk. Nem változtak semmit. Hiroki most is hivatalosan öltönynadrág, ing, nyakkendő. Fekete haja rövidre vágva, sima komoly arc, de a szeme nevet. Lance a franciákra jellemző bohósággal, színes ing, alatta garbó, szőke haja most is hosszabb egy csipettel, mint kéne. Kenny orrán a szemüveg mintha új lenne, de ennek is akárcsak az eddigieknek meg van ragasztva a szára, kockás ing, kopott farmer, fekete szemei csak úgy csillognak. Enrique pedig mintha egy magazin címlapjáról lépett volna le, divatos, kicsit borostás, és izmosabb, mint valaha, csak a babarózsaszín ingje emlékeztet a „különlegességére” .

Örömködünk egy darabig, amíg csak Charlie bácsi ki nem kiabál az előtérből, hogy ő is látni szeretne. Segítenek becipekedni, nem értve minek hoztam ennyi cuccot magammal, de nevetve közlöm, hogy én innen megyek nyaralni a pasimmal. Boldogan ölelem meg a mentorunkat, akinek mind az öten sokat köszönhetünk, és aki olyan mintha a pótapánk lenne. Azonnal asztalhoz parancsol bennünket, evés közben még csak általánosságokról beszélünk, de amikor különválunk és elfoglaljuk a bunginkat azonnal én leszek a téma.

- Mesélj szépségem – kezdi Hiroki – milyen az élet a reflektorok fényében?

- Zajos, zavaros, és fárasztó. Elképzelni nem tudjátok mennyire…

- És a lányok, mesélj arról a csini kis barnáról, Ashley Greene, igen. - szólal meg Lance. - Nem semmi kis bige.

- Héé, ő a barátnőm, arról nem is beszélve, hogy az unokatestvéremmel jár. Egyébként tüneményes, energikus, szerintem te is csípnéd.

- Na hagyjuk a lányokat, beszéljünk inkább a fiúkról. Mond csak csibém, milyen Pattinson az ágyban?

Na erre elvörösödöm. Nincs szándékomban elmesélni nekik az igazságot a sajátos kapcsolatunkról, de aztán beugrik, hogy azért töltöttünk együtt pár éjszakát. Először a legutóbbi kínos eset jut az eszembe, így érzem, hogy mégjobban elvörösödöm.

- Nem fogom megosztani veletek, szóval a téma ejtve – közlöm velük.

- Na mondjuk el tudom képzelni, ha már a gondolatába belepirulsz – ugrat azonnal Lance – pedig hát mit tudhat egy angol a szeretkezésről – kóstolgat, de nem ugrom be neki.

- Hiába, lakat a számon – közlöm velük.

- Oké, hagyjuk Pattinsont, én a többiről akarok hallani. Mesélj a cuki Jackson-ról, és legfőképpen arról az édes Kellan Lutz-ról – néz rám várakozásteljesen Enrique.

- Nincs szerencséd szívem, mind a kettő határozottan hetero. Jay haláli figura, jó a humora, vicces. Kellan meg… – egy seggfej, fut ki majdnem a számon – nos ő most éli a csajozó korszakát.

- Igazán kár, pedig a Calvin Klein-es képei… Esküszöm még az is megfordult a fejemben, hogy rendelek egy olyan óriásplakátot, és kitapétázom vele a szobámat. Mennyit ábrándoztam róla, Istenem… mit nem adnék azért, ha legalább egy percig elkaphatnám azt a csókos száját…

Nevetek rajta, de kitör belőlem a gonoszság, még mielőtt végiggondolhatnám.

- Hidd el nekem, jól csókol… - leesik mit mondtam, és igyekszem gyorsan javítani a helyzetemen – és Jay is.

- Hé, ki ez a nő, és hova lett a mi kedves barátnőnk. Ki csinált belőled egy cédát lányom?

- Fogd be, Ricke, csak egy kis játék miatt tudom, egyébként meg mit mondtál? Céda? Oké, idén Kenny alszik melletted.

- Ne már, - tiltakozik az eddig csöndben ücsörgő fekete fiú. – Tavaly is őt kaptam, idén én megyek melléd.

Ezen persze kialakul egy kis veszekedés, mint minden évben. És csakúgy, mind eddig mindig 17 éves korom óta, amikor első este összekaptak „rajtam” közlöm velük, hogy oké, körforgás lesz, nincs vita. A Döntést persze sorsolással kéne meghozni, és már itt is az újabb vita, ami az esélylatolgatástól, a valószínűség-számításig mindent magában foglal. Aztán nem telik bele sok idő előkerülnek a laptopok, megannyi kivetítési formája a jellemüknek. Hiroki-é fekete, fegyelmezettséget sugárzó, Lance-é ezüst, csillogó és elegáns. Kenny-é egyszerű kék, rajta egy Spongyabob. Enrique pinkszínű kacskaringós virágmintával díszített gépe messziről megmutatja tulajdonosa nemi hovatartozását.

Előveszem az én gyönyörűségemet, mire azonnal lecsapnak rá, idén vettem, szóval még nem látták.

Megint a szokásos játék, egymás között elcserélve azon versenyzünk ki tudja előbb feltörni a másik biztonsági kódját. Idén a francia a nyertes, nevetve közli a spanyol fiúval, hogy a dagadó izmok binális megfelelője gyerekjáték volt. Mi küzdünk még kicsit, de egyikünk se végez tizenöt percnél több idő alatt.

Ezért is választott bennünket annak idején Charlie bácsi. Már értünk ehhez. Mindannyian informatikát tanultunk, elkövettünk egy-két kisebb vétséget, és ő „megmentve” minket a büntetéstől, a fiatal korunkra hivatkozva, hiszen egyikünk se volt még szerencsére nagykorú megszervezte ezt a csapatot. Aláíratott velünk egy szerződést 10 évre, azóta egy hetet együtt töltünk, és megpróbálunk kiküszöbölni olyan problémákat amikkel az ISC-nél megakadtak. Van, hogy tesztelünk programokat, van, hogy újat írunk.

Egy hét amikor kizárjuk a külvilágot, nincs telefon, tv, újságok, még Internet se: Csakis a feladat, és mi öten…