74. Kis ember, nagy probléma

Halihó!
Kezdeném azzal, hogy nagyon-nagyon szépen köszönöm a jótanácsokat, és a jókívánságokat. Azt hiszem sokat köszönhetek nektek, kezdek kicsit helyre billenni. Titti-Böbe a csoki és a zeneterápián túl vagyok, jót tett. (Még jó, hogy amíg kórházban voltam ledobtam pár kilót, nem gond, ha most visszajön.) Az is sokat segít, hogy találtam magamnak egy hasznos és finom elfoglaltságot, pralinét gyártok. Lehet ülve is, amelyiknek nem tetszik a kinézete azt megeszem. Nem megy kárba. Jóanyám alig győzi beszerezni a hozzávalókat, mert szerencsére a neten találtam egy csomó receptet. Jövő héten a gipsztől is megszabadulok, és a saját magam szúrkálását is abbahagyhatom, a húgaim is hazajönnek, szóval HAPPY!
Ennek örömére itt egy fejezet, úgy néz ki kétnaponta lesz ezután. De kiemelkedő számú komikkal esetleg rá tudtok venni, hogy legyek szorgalmasabb. De ha nem akkor se esek kétségbe, mert az 5-6 mindig megvan, és nem is mindig ugyanazok. Úgyhogy érzem, hogy olvastok. Köszi.
Dicta



(Anna szemszöge)

Miután visszatérek kicsit lenyugodva, a legtöbben már az asztalok körül ülnek, én is keresek egy szabad helyet, a lehető legmesszebb Kellan-től. Az ebéd finom és bőséges, utána mindenki visszavonul a szobájába, én Angie-vel kerülök össze, mert Gina ragaszkodik Taylor társaságához. Legalább ő boldog. Kényelmes farmerbe bújunk, majd az egyen-pólókba, amit Naldo bácsi nyomatott mindenkinek. Magával ragad a lelkesedése, még arra is rávesz, hogy az olasz zászlót idéző csíkokat fessek az arcomra. Persze nem mi vagyunk az egyetlenek, az összes olasz felmenőkkel rendelkező így tesz, még Peter is megkér, hogy ő se akar kimaradni a sorból. Az előcsarnokban elég nagy feltűnést keltünk, Dean nem mozdul el mellőlem, elég murisan néz ki a pólójában, viccelődöm is vele. Az út nem túl hosszú, de csak lassan haladunk. Szintúgy a stadionba való bejutás se egyszerű dolog, beletelik egy kis időbe, mire elérünk a székeinkhez.

A meccs, hát az leírhatatlan, magával ragad a lelkesedés, a drukk. Többször is elakad a lélegzetem amikor az ellenfél a kapunk közelébe jut, de szerencsére a fiúk jól játszanak. Az egyik gólt Fabio szerzi, ez külön öröm. Az utolsó percek mintha órákig tartanának, de egyszer csak meghalljuk a legszebb hangot. A meccs végét jelző sípszót.

Nyertünk!!! Az örömünk határtalan, összeölelkezünk a körülöttünk lévőkkel, meghatottan énekeljük az olasz himnuszt, és nézzük, ahogy Platini sorban mindenki nyakába akasztja a megérdemelt aranyérmet.  

(Kellan szemszöge)

Az ismerkedés után ebéd következik, mintha csak otthon lennék, mindenki egyszerre beszél, hatalmas a hangzavar, de jól érezzük magunkat. Miután végzünk, tájékoztatnak bennünket, hogy akkor hatkor találkozunk az előcsarnokba, addig megkapjuk a kulcsokat és mindenki foglalja el a szobáját. Én Peter-rel kerülök egybe, lepakolunk, rágyújt a teraszon, kicsit beszélgetünk, átöltözünk majd a megbeszélt időre menetkészen leliftezünk a földszintre. Az idősebb Cannavaro, akinek a jegyeket is köszönhetjük, pólókat osztogat, meglepetésemre nemcsak az én, de még Dean méretében is van nála. Természetesen zöld-fehér-piros és az elejét hatalmas „Viva Italia” felirat díszíti. Nagyon remélem, hogy nem kerülünk testközelbe az ellenfél szurkolóival.

Ezúttal is kisbuszokkal közlekedünk, majd a lányokat és a gyerekeket minden oldalról körbevéve haladunk befelé, sőt még a jegyeink is úgy szólnak, hogy három sorban foglalunk helyet. Az elsőbe a fiatalabb srácok, középre ők, két szélre Luca és Mauricio, illetve Marco és Enzo, a hátuk mögé pedig az idősebb férfiak, mi Peter-rel, és még pár barát és persze Dean kerül. Szerencsére sikerül úgy helyezkednem, hogy pont Anna üljön előttem, ami jó, mert közel van hozzám és szemmel tarthatom, bár eléggé elvonja a figyelmemet a pályán folyó játékról. Maga a stadion és a rengeteg ember lenyűgöző, hallani ahogy több mint 90 000 ember kiált fel egyszerre egy-egy helyzetnél, nézni ahogy hullámzik a lelátó. Jó mondjuk a vuvuzelát azért kihagytam volna.

Az első gólról lemaradtam, mert szokás szerint a lányok felugranak amint a kapu felé indul az egyik csatár, én viszont ülve maradok és inkább Anna elém táruló domborulatait csodálom. Utána már igyekszem jobban a játékra figyelni, ami szerencsére számunkra kedvezően, az olaszok győzelmével zárul. A hosszabbítás perceiben már szinte szétrobbannak az idegességtől, oké engem is magával ragad a hangulat, és amikor a bíró végre lefújja megkezdődik az ünneplés. Mindenki ugrál, ölelgeti a többieket, és örül a csapat aranyának. Többször is belefeledkezem Anna nézésébe, annyira felszabadultnak tűnik, az arca kipirult az izgalomtól, röpköd a copfja. Végignézzük az érmek átadását, majd miután a játékosok elvonulnak az öltözőbe mi is célba vesszük a kijáratot. Csakúgy, mint befelé, körbe vesszük a lányokat, a kicsi lányt az egyik fiú viszi ölbe, mert a hangzavar ellenére aludt.

A hotelbe érve az idősebb Cannavaro megint osztogatni kezd, ezúttal karszalagokat. Mindenkinek elmondja, hogy egy jó óra múlva ideér a csapat, naná, hogy a válogatott is itt száll meg, lesz egy állófogadás amire persze mindannyian hivatalosak vagyunk. Gyorsan szétszéledünk, miközben átöltözünk Peter-rel kibeszéljük a meccs eseményeit, majd leliftezünk az első emeletre, ahol a biztonsági őrök meglátva a szalagunkat azonnal beengednek. Odabenn rengetegen vannak, csak úgy hömpölyög a tömeg. Beletelik egy kis időbe, mire ismerős arcokat fedezünk fel, felkapunk egy italt, és csatlakozunk a többiekhez. Egy idő után sikerül felfedeznem Annát, illetve ez így nem igaz. Dean tűnik ki a tömegből, amit élénk figyelemmel pásztáz, egy pillanatra se lankad a figyelme. Valahol zene szól, de elnyomja a beszélgetés kaotikus hangzavara. Majdnem egy óra múlva hatalmas üdvrivalgás tör ki, csak sejtem az okát, amit aztán Peter igazol is. Megjött a csapat.

Az egyik férfi céltudatosan a társaságunk felé indul, majd ideérve megcsókolja Martina anyukáját, ő tehát a csapatkapitány. A party a szokott mederben folyik, rengeteg pia - zajos társalgás. Egyre szarabb a hangulatom, Ash többször is rákérdez mi bajom, de megnyugtatom, hogy minden oké. Ő bezzeg kitűnően érzi magát, Luca egy percre se engedi el maga mellől, és csúnyán néz mindenkire aki csak a közelébe merészkedik. Lehet valami abban amit Zack mesélt a Salti-król, mert amennyire látom mindenki nagy tisztelettel viseltetik irányukban.

(Anna szemszöge)

Egész visszaúton önfeledten énekelünk, a hotelbe érve pedig pár perc eligazítás után a szobáinkba vonulunk. Gyorsan készülődünk, zuhany, villámsmink, és öltözés. Angie látva a fehérneműmet gonoszkodva megjegyzi, hogy ő ha kell kereshet magának másik szobát, nem értem a mondatát, végignézek magamon, és hirtelen déjà vu érzésem támad. Ez ugyan nem fekete, hanem fehér, de a szabása ugyanaz, mint annak a mídernek és bugyinak amit Londonban viseltem. Akkor amikor először csókolt meg, szorított magához. Megborzongok, szívem szerint átöltöznék, de aztán meggondolom magam. Kit érdekel, úgy se látja senki rajtam kívül. Felkapok egy farmert és egy inget, karkötő, magas sarkú és elindulunk. Dean a terem bejáratánál vár rám, és hiába próbálom meggyőzni, hogy erre semmi szükség, nem tágít mellőlem egész éjjel. Még arra se sikerül rávennem, hogy egy pohár italt elfogadjon. Egy idő után lemondok a meggyőzéséről, és igyekszem jól érezni magam. Több ismerőst is felfedezek, Fabio korán elveszítette a szüleit egy balesetben és utána csak Naldo bácsi és a családja maradt neki. Így ő ugyanúgy unokatestvérként van elkönyvelve, mint mondjuk Mauricio. Párszor találkoztam már a barátaival és a csapattársaival, így most is örömmel üdvözlöm őket. Persze páran rákérdeznek, hogy minek áll mellettem ez a kétméteres hústorony, és amikor kimondom hogy a pasim küldte velem nagyot néznek. Kiderül, hogy többen is láttak újságokban Rob-bal, de nem voltak biztosak benne, hogy én vagyok az,  persze jön a kérdés, hogy ő miért nem jött velem.

Az este lassan halad, egy idő után zavar a füst, a hangzavar úgyhogy a teraszra megyek. Gyönyörű a város a milliónyi lámpa fényében, azon mondjuk csodálkozom, hogy ennyire hűvös van ahhoz képest, hogy Afrikában vagyunk. Aztán beugrik, hogy itt most elvileg „tél” van. Fázósan dörzsölöm meg a karjaimat, nincs kedvem bemenni.

Előbb megérzem a jelenlétét, mint hozzám ér. Az after shave-je illata is ismerős, hát még a körém kulcsolódó kezei. Olyan jó érezni a forró testét a hátamhoz simulni, az arcát amint a hajamba temeti, többre vágyom, a csókjára, a hozzám simuló meztelen testére, érezni magamban…

Hirtelen riadok fel a kábulatból. Nem akarhatom ezt, a múltkor belesétáltam a csapdába, de utána nagyot koppantam, először tisztázni kéne a dolgokat. Rákérdezek mit akar, de a válasza túl rövid. Nem az amire vágyom. Nem azt akarom, hogy a bocsánatomért esedezzen, mert az agyam egy kis része tisztában van azzal, hogy igaza van, és ha igazán együtt akarunk lenni akkor ki kell lépnem az álkapcsolatomból. És érte meg is tenném, de nem azért mert követelőzik, és választásra kényszerít. Csak akkor, ha megbízik bennem.

A mondata, hogy beszélnünk kéne kicsit reménnyel tölt el, az ahogy kimondja, hogy hiányzom. Szeretném, ha a lehetőség amit elém tár megvalósulhatna, én igazán szeretném. De aztán felrobbantom a bombát, aminek a kanóca eddig csak izzott.

Nem változott semmi.    

(Kellan szemszöge)

Egész este Annát figyelem, ahogy kedvesen cseveg mindenkivel, szemlátomást jópár embert ismer, a focisták nagy része körüldongja, azt nem állítom, hogy bátorít akár egyetlen egyet is, de nekem már az is éppen elég, hogy nem utasít rendre senkit aki ölelgeti, márpedig az olaszoknál úgy látszik ez nemzeti vonás. Nehezen viselem, magamnak akarom, de még arra se nagyon van esélyem, hogy a közelébe jussak, mert mintha direkt csinálná, amikor már majdnem sikerül megközelítenem mindig eltűnik. Már benne járunk az éjszakában amikor végre szerencsém van, látom ahogy az egyik teraszajtó felé tart és kilép rajta. Dean éppen követné, de megelőzöm, és megkérem, hogy had menjek inkább én. Rám vigyorog, ami tőle elég szokatlan, de elenged maga mellett. Egy félreeső sarokban áll, a korlátnak támaszkodva figyeli az utcát. A délutáni esetet kivéve nem beszéltünk egymással amióta kiment a hotelszobájából Los Angelesben. Muszáj beszélnem vele, már az induláskor is bizakodtam abban, hogy kettőnk között nincs vége a dolognak, és a délutáni csók csak megerősített ebben. Neki is éreznie kellett… Beszélni akarok vele, meggyőzni, hogy mi összetartozunk, és én vagyok a helyes választás nem Rob.

Csak egy vékony inget visel, fázósan dörzsöli meg a karjait úgyhogy mellé lépve azonnal átölelem. Hagyja, de egy perc múlva eltolja magát tőlem és anélkül, hogy hátrafordulna megszólal.

- Mit akarsz Kellan? – nem tudom honnét tudja, hogy én állok mögötte, de mindenesetre megnyugtat, hogy ismerte a kilétemet, és remélhetőleg csak ezért tűrte a karjaimat maga körül. Egy kis reménnyel tölt el, hogy először hagyta, hogy magamhoz vonjam.

- Beszélnünk kéne – felelek a kérdésére, mire rögtön megfordul.

- Miről, a múltkor elég világosan kifejtetted a véleményedet. Nem változott azóta semmi.

- De igen – nézek rá, talán egy kicsit több türelmetlenséggel, mint kéne. – Hiányzol.

Rám emeli a tekintetét, és kíváncsian fürkészi az arcom, de mivel nem szólal meg folytatom.

- A múltkor azt mondtad, hogy ami köztünk van, többet ér ennél. Belátom igazad volt. Tévedtem, túlságosan féltékeny voltam akkor, nem tudtam józanul gondolkodni.

- Tehát? – néz rá kérdőn, és reménykedni kezdek, mert mintha reménykedést látnék a szemében.

- Szeretném folytatni, vagy inkább újra kezdeni – válaszolom azonnal.

- De mit? Mit akarsz, párszor ágyba bújunk, aztán megint keresel valami kifogást – azonnal lecsapok a mondatára.

- Nem, nem a szex miatt, persze azt is, szeretnék órákig szeretkezni veled, mert elég csak rád néznem és máris kívánlak. De jó lenne együtt szórakozni menni, csak vacsorázni valahol kettesben, szeretném, ha megismernénk egymást… - folytatnám még, de közbevág.

- Tudod, hogy nem lehet, még nem. Megígértem Rob-nak, egy pár hónapig még biztosan…

- Rob, már megint Rob. Miért fontosabb ő, mint mi ketten – tombolni lenne kedvem, és a szavaiból úgy érzem ő sincs ezzel másként.

- A múltkor is elmondtam, és most utoljára elismétlem. Semmi nincs és nem is volt közöttünk. Lehet, hogy te ne hiszel nekem, de tudom, hogy ők szeretik egymást Kris-szel, és én soha nem akarnék belerondítani két ember szerelmébe. Követelőzöl, választásra akarsz kényszeríteni, de egy kapcsolat nem erről szól. Amíg nem vagy képes megbízni bennem és a tetteim helyességében nincs miről beszélnünk. Ezt már egyszer átéltem, és nem akarom újra.

Tudom, hogy igazat mond, azt hiszem azóta tudom, hogy meggyanúsítottam azzal, hogy odavan a haveromért, de mégis rosszul esik, hogy nem akar kilépni ebből a lehetetlen kapcsolatból. Az utolsó mondatát viszont nem értem, csak egy dolgot fogok fel, hogy vesztettem. Megint pofára estem.

(Anna szemszöge)

Én sem engedek, és ő is makacs, nem jutunk egyről a kettőre, de úgy látszik valahol a sors könyvében ez van megírva számunkra. Túlságosan is bennem él még Ricsi tette, az ígéretei. Ugyan ilyen követelőző volt, először csak egy kis engedményt kért, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy fekszem egy kórházi ágyon, üresen, és nem tudom kihez forduljak, mert észrevétlenül elmarta mellőlem az összes barátomat, szembefordított a családommal. Nem akarom még egyszer. És ha ennek az az ára, hát egyedül maradok. Hamarosan úgyis olyan feladat elébe nézek ami mellett nem lesz időm semmi másra. Jobb ez így.

Bámulom az utca forgatagát, elfogytak a szavaim. El kéne mennem a közeléből, de nem bírok megmozdulni. Aztán meglátom. Először csak a limuzin és az azt kísérő sötét autók lesznek gyanúsak, amikor meglátom a kiszálló testőrök egyszerre esek pánikba, és gurulok dühbe.  

Ökölbe szorítom a kezemet, a francba erre nem gondoltunk. Válogatott káromkodás hagyja el a számat, mit tegyek, szólnom kell nekik, de hogyan figyelmeztessem őket, és helyezzem biztonságba Ginát is egyszerre. Hirtelen térít magamhoz Kellan hangja, és szívből örülök, hogy itt van mellettem. A kérdésére nem tudok érdemleges választ adni, se időm se felhatalmazásom nincs rá, de szükségem van a segítségére. És ő segít. Gyorsan ellátom utasításokkal, majd kétfelé vállunk. Az első akit felfedezek Paolo és Naldo bácsi. Gyorsan elmesélem mit láttam, azonnal maguk mellé intik a közelükben állókat. A hír futótűzként terjed, út közben összeakadok Chiara-val és Angie-vel, ők már sietve távoznak. Egyetlen egy személyt nem találok, a húgomat mintha a föld nyelte volna el. Hiába megyek körbe, sehol se látom, visszatérek a kijelölt helyre, már mindenki ott áll, de ő nem. A kérdésemre Kiowa válaszol, és megnyugtat. Oké. Akkor biztonságban van, de ott kell maradnia. Intézkedem, és a srácok nem kérdeznek semmit, valószínűleg a családból sugárzó feszültséget mindenki érzékeli. Peter kérdése váratlanul ér, mert el vagyok foglalva a saját gondolataimmal. Mit válaszoljak? Értem, hogy kíváncsiak, de nem tehetem amíg nem kapok rá engedélyt.

Cesca-ra nézek, és arra, ahogy Enzo féltőn öleli magához. Rám néz és bólint, nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem-e, de újra bólint. Csak halványan utalok a történtekre, amiért hálásan néz rám, látom a szemekben a hitetlenkedést és a megvetést. De ezt el kell felejteniük, mert baj lehet belőle. Végülis színészek, el kell tudniuk játszani a tudatlant. Minden idegszálunkkal várjuk, hogy megjelenjen, és pár perc múlva be is lép.

(Kellan szemszöge)

Figyelem a földön mászkáló embereket, hangosan kiabálnak, örülnek vagy bosszúsak nem tudom. De egy biztos, éreznek valamit. Én viszont üres vagyok, nem jut eszembe semmi, nem tudom mit mondhatnék még. Lepattintott, megint. Rob fontosabb, mint én, és ezen nem tudok változtatni. Hirtelen hangosan szitkozódni kezd, a hangsúlyból legalábbis erre következtetek, mert érteni egy szavát se értem. Kapkodja a fejét az utca és a benti tömeg között.

- Mi a baj? – kérdezek rá, mert érzem, hogy aggódik. Megint egy hosszú tiráda következik, majd végre rám néz.

- Segítened kell, nem érek rá elmondani, de menj be és minden rokonomnak akit látsz, vagy bárkinek azok közül akik velünk jöttek mond azt, hogy jöjjenek ehhez az ajtóhoz. Azonnal. Menj balra, én jobbra indulok.

Már majdnem eltűnik amikor két lépéssel utolérem és megragadom a karját.

- De mit mondjak nekik, miért?

- Az olaszoknak mond, hogy itt a vén kujon, a többieknek, meg hogy én kérem. Siess.

És már el is rohan. Nincs más választásom, követem az utasítást. Az első akit felfedezek az Ash, illetve az ő vörös ruhája. Gyorsan kerülgetve az embereket megcélzom őket. Az olaszhoz fordulok, ő talán érti miről van szó.

- Luca, Anna azt üzeni, hogy azonnal menjen mindenki ahhoz az ajtóhoz – mutatok neki oda ahol az előbb bejöttünk.

- Miért? – kérdez vissza vigyorogva, de ahogy kimondom a kulcsszót az arca egy torz grimaszba merevedik, csakúgy, mint a mellette álló Mauricio-é. Egy pillanat múlva már tereli is maga előtt Ash az adott irányba, nem tudom ki lehet aki jön, de semmi jót nem jelent az érkezése ebben biztos vagyok. Az ikrek még viszonylag közel vannak hozzám, nekik is elmondom az üzenetet, fogalmuk sincs róla miről van szó, de azonnal elindulnak Anna kérésére. Visszafelé elkapom még Kiowa-t és Bronson-t, de senki mást nem fedezek fel. Amikor odaérünk az olaszok már fojtott hangon tárgyalnak az anyanyelvükön, mindenkiről sugárzik a feszültség, Anna amikor meglát bennünket ha lehet még idegesebb lesz.

- Nem láttátok Ginát? – fordul a srácokhoz, akik összenéznek, és nem szólnak, de aztán látva, hogy mennyire zaklatott Kiowa mégis megszólal.

- Kb. negyed órája felmentek a szobájukba – feleli óvatosan a szülők felé sandítva. Anna szemlátomást megkönnyebbül..

- Oké, az jó - de a következő mondatán megdöbbenünk. - De ti négyen most azonnal menjetek fel hozzájuk.

A srácok döbbenten néznek, de még nincs vége.

- Nem érdekel az se ha be kell zárnotok a fürdőszobába, de amíg én vagy Davide fel nem megyünk nem engedhetitek ki a szobából. Semmi szín alatt nem jöhet ide. Ha még sincsenek ott akkor egyikőtök jöjjön vissza szólni, a többiek meg álljanak neki keresni őket. Srácok ez nagyon fontos, majd utána elmagyarázom.

Azt még látom, hogy Nath kérdez valamit, de aztán szó nélkül és azonnal elindulnak. Nem értem az egészet, a tömeg körülöttünk tovább vigadozik, de a mi bandánk csak áll ledermedve. Peter töri meg a csendet.

- Anna, beavatnál mi a gond, nem értek mindent amit beszéltek, és ki az a vén kujon? És miért baj, hogy idejön?

- A miniszterelnök – jön a halk válasz – Silvio Berlusconi.

- És miért pánikol mindenki? – szólok közbe ezúttal én, mert határozottan ezt látom a szemekben. Összekapcsolódik a tekintetünk, majd Francesca-ra néz, aki aprót bólint. Figyelem a néma párbeszédüket, mindenki arra vár, hogy Anna adja meg a magyarázatot. Ő felénk fordul és végigjáratva rajtunk a tekintetét belefog a magyarázatba.

- Az öreg, hogy úgy mondjam szereti a friss húst, és nem ismer lehetetlent, ha akar valamit, vagy valakit – teszi hozzá halkan. - Olaszországba elég nagy hatalma van, és neki velünk ellentétben vannak maffia kapcsolatai. Enzo pár éve neki dolgozott, és így ismerte meg Cesca-t. Mondjuk úgy, hogy szemet vetett rá, és csak kevés hiányzott ahhoz, hogy… - nem fejezi be a mondatot, de a hangjából érződő düh, és a tekintetéből sugárzó együttérzés az unokanővére felé nem sok kétséget hagy bennünk.

- A család meglehetősen rossz néven vette a dolgot, főleg, hogy előtte elég baráti viszonyt ápoltak vele. Persze nem került sor nyílt konfrontálódásra, de igyekszünk kerülni. Most azonban nem lesz rá mód. De nem kerülhet a lányok közelébe. Ezért kérdeztem, hogy hol van Gina. Angie és Chiara is felment, és Luca szerintem Ash-t se ártana… - itt kezdődik egy kis vita, mert az olasz egyetért, a barátnőm viszont nem. És ő nyer. Hallva Anna mondandóját, és látva a reakciókat csak egy dologra tudok gondolni. Neki is el kell mennie.

- Anna te miért nem… - de nem tudom befejezni a mondatot, mert félbeszakít.

- Én túl nagy diplomáciai bonyodalmat jelentenék, de a többiek olasz állampolgárok. Különben is itt van nekem Dean, majd ő vigyáz rám. Nem lesz gond.

Hát nem nyugszok meg, sőt valószínűleg a többiek se, mert mindenki aggódva néz össze, és igyekszik közelebb húzódni a lányokhoz.

- Srácok ezt ne, - néz ránk aggódva. - Lerí rólatok, hogy mire gondoltok, tegyetek úgy, mintha nem tudnátok semmiről. Valószínűleg megy egy tiszteletkört, mutogatja kicsi magát aztán elmegy.

Egyáltalán nem nyugtatott meg, nem foglalkozva azzal mit mondott megállok a háta mögött egy lépésnyire, csakúgy, mint Dean. Ő jobbról, én balról védem, bár azt nem tudnám elképzelni, hogy itt ennyi ember előtt történjen valami. De mégis, Annának nem eshet bántódása. Figyelem, ahogy beszélgetnek, azt imitálva, hogy nem történt semmi, jó tíz perc múlva aztán minden szempár az ajtó felé fordul.

(Anna szemszöge)

Jól esik, hogy Kellan aggódik értem, máskor, máshol ezt értékelném, de itt most minden idegszálam megfeszül. Csak arra tudok gondolni, hogy ne legyen semmi gond. Az, hogy Ash mégis maradt kicsit aggaszt, de ő is amerikai, és Luca nem fog elmozdulni mellőle. De féltem Cesca-t, elég sokáig tartott feldolgoznia a támadást. Nem is beszélve arról, hogy Enzo, Mauricio és Naldo bácsi ha lehet puszta kézzel ölné meg azt a szemétládát. Egyszer csak mindannyian egyszerre nézünk az ajtó felé. Az öreg arcán a letörölhetetlen bájvigyorral fogadja a kézfogásokat. Sok talpnyaló. A teremben található olaszok 90 százaléka tisztában van azzal, hogy mennyire tisztességtelen, de mégis behódolnak neki, persze érthető, féltik a családjukat, mert messzire elér a keze.

Ahogy várható volt idejön hozzánk, a hányinger kerülget amikor látom, ahogy megveregeti Paolo bácsi vállát, és alig tudom elrejteni a viszolygásomat amikor kezet csókol.

- Ah, Miss Mc’Gee. Sokat hallottam már Önről, és persze a nagyapjáról is. Egyszer volt szerencsém találkozni vele. Remélem jól van.

- Igen, Mr. Berlusconi. De mostanában már ritkán mozdul ki Wyoming-ból.

- Szólítson csak Silvio-nak, kedvesem.

Na azt lesheted, de feromon túltengéses törpe.

Szerencsére ahogy sejtettem pár mondat után ellép tőlünk, odaintek egy pincért, mindenki megfog egy poharat, és igyekszünk úgy tenni, mintha jól szórakoznánk. Ami persze nem igaz. Csak akkor lélegzik fel a csapat, amikor elhagyja a termet, én azonnal a teraszra indulok, mert amíg nem hagyta el az épületet nem megyek Ginához.

Az ujjaim görcsösen szorítják a korlátot, egészen addig amíg meg nem érzem a hátamnak feszülő férfitestet. Egyenként kisimítja az ujjaimat, majd összefonja a sajátjaival, és a hasam előtt keresztbe fűzi a karjainkat. Olyan jólesik. Az érintése, az, hogy nem szól, csak átölel. A benti feszültség csak lassan enged fel bennem, de most úgy érzem mellette biztonságban vagyok. Lengedezik a szél, de nem fázom, mert az összetapadó testünk melegíti egymást. Csak akkor engedek fel igazán, amikor látom, hogy az autókonvoj elindul, megvárom amíg eltűnnek a forgatagban. Nem tudom mit mondhatnék neki, úgyhogy a legegyszerűbb megoldást választom, majd sietve távozom. Szólok Davide-nek, hogy felmegyek Ginához, majd utána lefekszem. Érdekesen méreget, de nem törődöm vele. Dean-től is elköszönök, majd megcélzom a lifteket.

(Kellan szemszöge)

Valahogy magasabbnak képzeltem. Az ajtón belépő alacsony férfi nem kelt félelmetes hatást, de az arcán látható vigyortól viszketni kezd a tenyerem. Persze egy csomó testőr kíséri, figyelem, hogy mindenhonnan lelkesen üdvözlik, de így, hogy tudom mire kell figyelni, feltűnik, hogy a nőket igyekeznek háttérbe szorítani. Amikor megindul felénk, még közelebb lépek Annához, de egy kezet érzek a karomon, Davide néz rám figyelmeztetően. Értek a szóból, kicsit engedek a feszült testtartásomon. Baráti vállveregetéssel üdvözli az idősebbeket, a fiatalabbakat meg biccentve. Bezzeg Annának kezet csókol és vált vele pár mondatot. Ő, mint mindig, nagyszerűen kezeli a helyzetet elegánsan válaszol, de amikor ellép mellőle látom, hogy lopva a nadrágjába törli azt a kezét, amelyikhez hozzáért. Igyekszünk úgy tenni, mintha jól éreznénk magunkat, koccintunk és beszélgetünk a meccsről, de valaki tekintete mindig követi az öreget. Úgy egy óra múlva hagyja el végül a termet, mire mindenki kicsit leenged. Anna egy pillantás múlva már a teraszon van, én pedig követem. Odakinn hideg van, az én ingem se véd sokat, ő viszont mintha nem is érezné, csak bámul lefelé. Közelebb érve fedezem csak fel, hogy mennyire görcsöse szorítja a korlát vasát. Kiszabadítom az ujjait, és örömmel tapasztalom, hogy azonnal hozzám simul, fejét a vállamnak támasztja. Sokáig állunk így, közben simogatom a csuklóját a hüvelykujjammal. Az egész látogatás egyetlen pozitívuma, hogy őt a karjaimban tarthatom. Mert különben a hangulatnak lőttek. De ez nem történt volna meg, ha nem jön ide az elnök. Így állunk legalább félóráig, amikor megjelenik a kocsija mellett, majd lassan, de végre távozik. Sajnos Anna egy pillanatnyi késlekedés után elengedi az ujjaimat, megfordul és rám néz.

- Köszönöm.  - Halkan súgja felém, ha nem nézném éppen a száját, talán meg se hallanám. A következő pillanatban pedig belép a terembe. Nézek utána, tekintetem találkozik a nevelőapjáéval, aki valószínűleg minket figyelt. Elgondolkodó arccal néz rám, biccent egyet, majd a testvéreihez lép. Nem tudom, hogy minek szánta, de talán ez is egy köszönöm lehetett.

Odabenn sehol se látom, mintha a föld nyelte volna el, Dean éppen a liftek felé indul, így követem, pont kinyílik az egyik ajtaja, belép, és várakozásteljesen néz rám.

- Anna? – kérdezem.

- Felment megnyugtatni a húgát, utána pedig aludni megy. És én is. Te?

- Még akartam vele beszélni – felelem, de úgy látszik erről lekéstem, de új reménnyel tölt el amikor meghallom a következő szavát.

- 625.