Karácsonyi meglepetések… III rész

(Anna szemszöge)

A nappaliban rengeteg ember áll, csak éppenséggel nem pont azok akikre én számítottam. Illetve nem csak azok.

- Anya… - kiáltok fel.

- Anya… - hallom a fülem mellől, és azonnal rá nézek.

- Te idehozattad a családomat? – vigyorgok rá, nem is titkolva mennyire örülök ennek.

- Te meg az enyémet… - feleli és neki is fülig ér a szája. - Karácsony kettesben, mi?

- Szeretlek Kellan Christopher Lutz. – mondom ki amit érzek, ha nem lenne tele mind a két kezem, és nem figyelne bennünket mindkettőnk családja árgus szemekkel, valószínűleg azonnal megcsókolnám.

- Én is szeretlek Anna Gádor-Mc’Gee – súgja a fülembe, és egy puszit nyom a számra.

A következő pillanatban mindenfelől megjegyzések szállnak felénk, úgyhogy szétválunk, és miután biztonságba helyeztük a csomagjainkat megrohamozzuk a családtagjainkat. Hirtelen nem is tudom kihez fussak elsőként. Itt vannak nemcsak a szüleim, Gina és a párja, de a magyar és amerikai nagyszüleim, mindkét nagybátyám a teljes családjával, eljött Brian, Mary és persze a kis Liam. Mivel tudom, hogy Sarah, Colin és Dorothy is náluk szándékozott tölteni az ünnepeket nem csodálkozom, amikor felfedezem őket az egyik sarokban. Csak rohangálok egyik embertől a másikig, mindenki arca boldogan ragyog. Középen akadok össze Kellan-nal és egy gyors csók után amin persze a többiek nagyot nevetnek gyorsan üdvözlöm az ő családját is. Róluk persze tudtam, de akkor is örülök nekik. A srácok szokás szerint érdeklődnek, hogy még mindig nem gondoltam meg magam és választom inkább őket az őrült Lutz helyett. Britt, a cinkosom a fülembe súgja, hogy ezt jól összehoztuk. A nagyszülei most is a szokott szeretettel ölelnek meg. Karen örül, hogy minden gyermeke egy helyen van, és megint találkozhat a családommal. Bradley, Kellan édesapja is gyorsan feltalálta magát, már Davide-val beszélget. Miután minden apróságot megszeretgettem és puszit nyomtam a fejükre Jeremy, aki a legidősebb Lutz csemete rákérdez, hogy az a sok ajándék a fa körül kié. Hát mit lehet erre mondani? Újra kezdődik minden, és a következő majd egy órában csak állunk egymás mellett, hol Kellan, hol én adjuk át a szerencsére fogyatkozó halmot. Nevetünk amikor a szülők néha még a gyerekeiknél is jobban várják mi van a csomagolás alatt. Persze mi se ússzuk meg, mert hozzánk hasonlóan, a többiek is gondoskodtak a mi megajándékozásunkról. Hatalmas nevetés tör ki amikor anya felhívja a figyelmemet, hogy mivel annyian vagyunk lehet, hogy mégiscsak kéne a webkamera, ha látni akarjuk egymást az ajándékbontás pillanatában.

És ez bizony így van,  a máskor kergetőzésre alkalmas nappalinkban most minden létező ülőalkalmatosság foglalt, csakúgy mint az ebédlőben. De jutnak rokonok a lépcsőre, és a szőnyegre is. Egy hatalmas, zajos és boldog társaság gyűlt össze. Leírhatatlan érzések kerítenek hatalmukba. Már lemondtam arról, hogy idén együtt legyünk, és Ő idehívta őket. Azt, hogy jöttek nem csodálom, mert szeretnek, csakúgy mint én őket. Persze Nagyanyó és Nagyapó nem az a kimozdulós fajta, így az ő ittlétük még nagyobb öröm. Mindkettőnk édesanyja, akik őszintén kedvelik egymást maga mellé ülteti a szüleit, és tolmácsolnak az idősebb korosztálynak, sőt ír nagyszüleim is csatlakoznak hozzájuk. Ahogy feléjük nézek, látva mi van előttük meglepődök, hát ezt meg hogy csinálta nagyapó?

Nincs kétségem, hogy a kis poharakban található átlátszó folyadék bizony nem víz.

- Nagyapó, te pálinkát csempésztél Amerikába? – kérdezem és döbbenten bámulok rá.

- Hát, kislányom azt gondoltam ti biztos nem tartotok itthon, aztán csak nem koccinthatunk akármivel.

Mondatára páran felkapják a fejüket, a magyarok és Kellan. Kétkedve néz rám, én meg csak bólintok. Azonnal azt tudakolja mennyi van belőle, és látva a huncut mosolyát sejtem mit tervez. Mivel több üveget is felfedezek, már indulok is poharakért, ő meg az asztal köré tereli a családtagjait, persze az enyémek se akarnak kimaradni a jóból, úgyhogy az összes férfi két négyzetméteren helyezkedik el. Mindenki megfogja a poharát, megkapják a fogyasztási útmutatót, és… nem részletezném a Lutz família reakcióját a jó házi pálinkára.

Mi lányok jót nevetünk rajta, páran beígérnek egy verést a páromnak, mire azonnal megvédem. Döbbent tekintetek és hitetlenkedés a válasz. Utána meg kis csodálatot fedezek fel a szemekben.

- A magyar nőknek nincs párja – szólal meg Kellan, én pedig egy csókkal jutalmazom.

(Kellan szemszöge)

Számítottam arra, hogy a nappalinkban találok pár embert, csak nem ekkora társaságra, és legfőképpen nem arra, hogy a saját családom is ott áll majd. Alig bírok magamhoz térni a döbbenetből, és ha lehet újra beleszeretek. Annak ellenére, hogy a rokonaitól egy földrész választotta volna el életében először karácsonykor, képes volt az enyémeket idehívni, hogy én legalább ne nélkülözzem őket. Egyszerre szólalunk meg, látom rajta, hogy mennyire örül nekik, ezt akartam. Látni a szemében a ragyogást, legyőzni a honvágyát ami tudom hogy néha rátör. Ezért szerveztem meg mindent, hívtam fel hetekkel ezelőtt Eva-t, hogy mit szólna hozzá ha… Ő persze benne volt, csakúgy, mint a többiek. Én meg életemben először nagy fába vágtam a fejszém, mert nem csak repülőt kellett szereznem, de szállást, ételt mindenkinek, és mindezt úgy, hogy ő ne sejthessen semmit. Jó persze volt segítségem, Gina amint megtudta mit tervezek tanácsokkal látott el. Shane papáékat már gyerekjáték volt meggyőzni, illetve győzködni pont, hogy nem kellett őket, Inez mama örült a legjobban, hogy eszembe jutott ez a meglepetés.

Amikor azt mondja, hogy szeret nem bírok ellenállni neki, azonnal hozzá hajolok, de hiába csak egy aprócska puszira van időnk, megkezdődik.

- Fiatalok lehetne, hogy ne itt előttünk enyelegjetek, itt vannak kiskorú egyének is - mutat céltudatosan pár hónapos kisfiára Brandon, az én idióta bátyám.

Egymásra nézünk. Látom a szemeiben, hogy Anna is többre vágyna, de tuti, hogy mostanában nem lesz lehetőségünk egy kis extra szeretgetésre. Elindulok körbe és sorba ölelgetem a családtagjaimat. Legnagyobb meglepetésemre a nagyszüleim is ideutaztak, pedig ők nem túl gyakran mozdulnak ki Iowa-ból. Még nagyobbra tágul a szemem amikor anyától nem messze felfedezem apát is. Varázsló ez a nőszemély, nem is emlékszem mikor voltak együtt utoljára karácsony alkalmával. Miután túljutok az összes testvéremen, a sógornőimen, feldobom a levegőbe az apróságokat megcélzom második családomat. Mert Anna rokonai már az enyémek is. Szeretem őket, a nagybácsikat, nagynéniket, unokatestvéreket, még a Góliátot is, a feleségéért meg mindig is rajongtam. Sarah, legelső keresztgyermekünk édesanyja már engem is barátjának tekint, és a nagyapja is elfogadott, sőt megkockáztatom, megkedvelt.

Kedvenc unokaöcsém, talán azért mert ő volt az első, persze felfigyel arra a rengeteg színes papírba csomagolt dobozra, ami egy egész polcrendszert elfoglal a fa mellett. Anna valami számomra ismeretlen rendszer szerint pakolta őket mert meg se nézi kinek a neve van a kísérőkártyán már mondja is, és a kezembe nyomja, hogy továbbítsam a gazdája felé. Elég sokáig eltart mire az összeset kiosztjuk, és akkor ugye még nincs vége, mert a dolog visszafelé is működik, és minket is meglepnek, úgyhogy újra egy hatalmas doboz-halom közepén találjuk magunkat. Az, hogy Eva-ék képesek voltak kibontás nélkül magukkal hozni ide az összes tőlünk kapott ajándékot, hogy előttünk nézzék meg őket elképeszt. Vajon hogyan  tudta távol tartani tőlük  Ginát?

Már jó hosszú ideje nem ölelhettem magamhoz, így próbálok eljutni Annához, ami ekkora tömegben nem egyszerű. Látom a legidősebbeket az ebédlőasztalnál, ő is előttük áll, és amikor meghallom az ismerős szót, kigyullad a 100 wattos égő a fejemben. Na most megfizetnek a drága testvéreim. A kérdésemre csak bólint, és valószínűleg sejti mire készülök. Azonnal poharakat sorakoztat az asztalra én meg nagy hangon megszólalok.

- Srácok, van itt egy kis különlegesség. Anna nagyapja hozott magával egy kis kóstolót a házi készítésű pálinkájából. Én már kóstoltam, kihagyhatatlan ital. Ki kér? Nem erős – fűzöm még hozzá, mire a mellettem álló Nath-ból kitör a köhögés, amivel a visszafojtott nevetést próbálja titkolni. Végülis csak 70-75 fokos lehet, legalábbis legutoljára Toni papa azt mondta. Mindannyian körbeálljuk az asztalt, persze a magyar rokonság se akar kimaradni a jóból.

- Egy húzóra kell inni, - mondom angolul, majd magyarul fűzöm hozzá - magyar ember nem tököl.

Ezt egyik látogatásunk alkalmával tanították meg velem, utána két napig alig bírtam felemelni a fejemet. Én tudom mire számíthatok de páran ugye nem. Mindenki azt teszi amit mondtam, úgyhogy amint ez a nem fehér embernek való ital leér a torkukig egyszerre kapkodnak levegő után. Mindenki sietve nyúl üdítő vagy éppen sör után. Én meg kiröhögöm őket.

- Kellan öcsém, ezért kivasalom a füleidet – indul meg felém Aaron, és a többiek is csatlakoznak hozzá. Még apa is elég rondán néz rám, én persze nem félek tőlük, de nem kerül sor semmilyen atrocitásra, ugyanis Anna a védelmébe vesz.

- Ne már, srácok. Odahaza mi minden vacsora előtt megiszunk egyet.

Tudom, hogy ez nem teljesen igaz, és bőszen mosolygok. Persze Brandon közbeszól, hogy na azt ő is megnézné, amikor a szerelmem megiszik ebből egy pohárral. Kár volt, nagy kár. Mert persze azonnal veszi elő a poharakat, kérdőn néz a családja nőtagjaira, akik csak bólintanak. Felállnak egymás mellé, Anna, Eva, Gina, Elisa, Brigitte, Laura sőt még Juli mama is és ahogy azt kell, egyhúzóra. A srácok tátott szájjal bámulnak rájuk, én meg nem is titkolva a büszkeségemet szólalok meg. Azonnal felém fordul és csókra nyújtja a száját, csak nehezen tudok elszakadni tőle, de muszáj mert csengetnek.

(Anna szemszöge)

Amikor megszólal a kapucsengő kérdőn nézek Kellan-re, de ő is csak megemeli a vállát, hogy már nem vár senkit. Elmegyek a monitorig, és Luca-ék kocsiját és az ő vigyori arcát látom meg. Azonnal megnyomom a gombot, hogy beengedjem. Megfordulok és közlöm a többiekkel, hogy kik jönnek. Arra viszont nem számítok ami rövidesen a szemem elé tárul amikor felnyitom az ajtót. Ugyanis az övükét követi még legalább 6-8 taxi, és a teljes és nem hazudok, tényleg a teljes olasz rokonság száll ki nagy hanggal. Hát ők meg hogy kerültek ide? Amikor hátranézek és meglátom a párom arcát és azt, hogy anyáék egy cseppet se csodálkoznak, már sejtem, hogy nagy valószínűséggel együtt utaztak. Luca kisegíti Ash-t a kocsiból, majd felém kiabál.

- Te se tudtad? – kérdezi, mire csak rázom a fejemet.

Lerohanok a lépcsőn, és egymás után ölelgetem őket. Mindenki itt van, még Nonna is. A szavaikból kiveszem, hogy őket Ashley invitálta ide, hogy Luca se legyen a családja nélkül, lévén ő már nem utazhat. Julia néni azt is megsúgja, hogy titkon reménykednek benne, hogy a kisunokája is világra jön amíg itt vannak, mert ugye majd csak az újévben mennek haza.  Legjobb barátommal hozzám hasonlóan madarat lehetne fogatni, úgy örül a váratlan látogatóknak. Martina elsőként rohan be a házba és szokás szerint Kellan nyakába veti magát, rajong érte (ha nem vesszük figyelembe az első tíz percet) amióta csak ismeri. Szerencsére van pár elfekvő ajándék a tarsolyomban, amiket karácsony másnapján szándékoztam elvinni a gyerekosztályra, abba a kórházba amit rendszeresen támogatunk mindketten. A tömeg még nagyobb, de mindenki vidám, mivel mindketten rendeltünk ennivalót, az italkészleteket meg a szilveszteri bulira már előre feltöltöttük, semmiben se szenvedünk hiányt. Csak mászkálok körbe-körbe, összeismertetem azokat akik még nem találkoztak, beszélgetünk egymással, ami ebben a hangzavarban néha igazán nagy kihívás.  Az idősebben egy kupacba tömörülnek és segítséggel kedélyesen elbeszélgetnek egymással. A középkorosztály az unokáival dicsekszik, mi fiatalok egymást ugratjuk, és figyeljük az apróságokat. A gyerekek játszanak a kutyával, az új játékaikkal és egymással, pedig van, hogy lévén különböző nemzet szülöttei nem is értik mit mond a másik. Viszont van egy dolog, amit mindannyian felismernek abban a pillanatban, hogy bekapcsol az időzített kinti világítás. Először csak azt látom, hogy mindenki a teraszra bámul, én is arra fordulok, és nem hiszek a szememnek.

Ez nem lehet igaz!

(Kellan szemszöge)

Ezt az egyet nem beszéltük meg, pedig számíthattam volna rá.

- Luca és Ash jön – hallom Anna hangját, és nézem, ahogy mosolyog. Alig bírom visszatartani, hogy fel ne nevessek, Gina arcán is nagy vigyor terpeszkedik, és kacsint egyet.

Amikor kitaláltam ezt a meglepetést egy alkalommal pont akkor beszéltünk telefonon vele, amikor Ashley-nél voltam. Persze kiszedte belőlem, hogy mit tervezek, és azonnal ő is szervezkedni kezdett. Neki se kellett sokat győzködnie őket, és onnantól már egyértelmű volt, hogy utazzanak együtt, így akkora gépet kerestünk amire mindannyian felfértek. Nem volt egyszerű, de sikerült. A szobáikat is ugyanabba a hotelbe foglaltuk le, azt hiszem a Four Season’s vezetősége miattunk kap idén extra prémiumot. A családom nem érti mi ez a nagy hangzavar odakinn úgyhogy pár szóval elmesélem, hogy kik érkeznek, de nincs sok idő, mert ellepik a lakás minden szabad négyzetméterét. Elsőként a kicsi tündér, Martina aki örök „szerelem” marad, rohan le.

- Kellan zio, Kellan zio! – ugrik a nyakamba, pedig már jópárszor elmondtam neki, illetve elmondattam Annával, hogy ne bácsizzon.

Legnagyobb meglepetésemre kedvesem valahonnan elővarázsol még pár ajándékot, így a most érkezett gyerekeknek is jut. Ezt később meg kell kérdeznem. Honnan tudta, hogy még kellhet pár?  Próbálok jó házigazda lenni, de nem kétséges ebben Anna a profi. Ebben is. Ő mint mindig azonnal ott terem ahol segítségre van szükség, észrevétlenül tünteti el a koszos tányérokat és szedi elő a tisztákat a mosogatógépből. Én jobb hijján igyekszem pótolni a fogyatkozó italokat, szilveszter előtt újra fel kell tankolnunk az már egyszer biztos. De nem bánom, egy cseppet se. Örülök a családomnak, az övének, és legfőképpen, hogy látom az arcán, hogy mennyire boldog. Csak bámulok rá, szinte ragyog, annyira szeretem, hogy az elmondhatatlan. Aztán rájövök mit kell tennem, most van itt az idő, mert így mindenki velünk örülhet. És már azt is tudom, hogy fogom csinálni.

Hála a tömegnek észrevétlenül el tudok tűnni pár percre, megkerülöm a házat, látom, hogy a gép már jó munkát végzett. Idekinn sötét van, a kellő irányba fordítom, és visszalopakodok az otthonunkba. Magamhoz veszem kis „titkomat”, és most már csak várnom kell. A következő óra rettentő lassan telik el, de csak az én számomra. És nekem is csak azért, mert percenként lesek az órámra, hogy mennyi idő van még vissza. Amikor felgyullad a világítás egy fél percig nem történik semmi, de aztán az egyik kisfiú, nemhiába a gyerekekben meglehet bízni, felfedezi. Először csak arra fordul mindenki, én pedig Annát figyelem. Látom az arcán a kíváncsiságot, ahogy a kert felé fordul, aztán a megdöbbenést, amikor meghallja a felkiáltásokat.

- Esik a hó – szólal meg Liam vékony kis hangján, mire döbbent csend lesz, és mindenki arra néz, ahova ő mutat. Anna arcán a döbbenetet felváltja boldogság, és ez az amit akartam. Rám néz, és azonnal meglátja rajtam, hogy benne van a kezem a dologban. Erről azonnal szóban is meggyőzöm, mire ezúttal nem törődik a körülöttünk lévőkkel, egy mozdulattal az ölembe ugrik, és körbeölel a lábaival. A kezeit a nyakam köré fonja és megcsókol. Persze viszonzom, miközben igyekszem szilárdan állni, mert tisztában vagyok vele, hogy ha egy kicsi is megingok a drága jó testvéreim, sőt az ő unokatestvérei is rajtam köszörülik majd a nyelvüket hónapokig. Sajnos a banda nem bírja sokáig, és nem szívesen de szétválunk. Rögtön utána kézen fogja a kíváncsian bámuló kisfiút, és kinyitja a teraszajtót. Extra borravalót kell adnom a gép tulajdonosának, jut eszembe, mert határtalan örömet okoz az egész társaságnak. Nem csak a gyerekek, de a velem egykorúak is boldogan vetik magukat a hóba, ami az ágyú csak úgy ont magából. Ha valaki most látna bennünket, azt gondolná valami zárt osztályról szabadultunk. Jó sok időbe telik mire elunjuk a dolgot, illetve nem is elunjuk, sokkal inkább az bentről hallatszó anyai, nagyanyai parancsnak engedelmeskedünk.

Állok Anna mellett, segítek leporolni róla a havat, és közben lopok egy csókot. Mosolyogva viszonozza, kisimítok egy tincset az arcából és megszólalok.

- Itt még csillog valami a hajadban – nézek rá – nézd ezt találtam benne.

Ezzel elé emelem a „szerzeményem” és rá nézek. Csak néz rám hatalmasra tágult szemmel, nem reagál semmit én pedig kételkedni kezdek. Mégse most, és főleg nem így kellett volna megtennem. Mi van ha nemet mond? Vagy lehet, hogy még korainak tartja? Eddigi vidámságom az arcomra fagy, és ez most nem az időjárástól, vagy a hótól van. Ezernyi gondolta fut át az agyamon, de egyszercsak váratlan dolog történik…

 

(Anna szemszöge)

Amit kint látok az hihetetlen. Több centiméternyi hófehér takaró borul az udvarra, és most is hatalmas pelyhekben hull a hó. Itt Los Angelesben? De hát az nem lehet, kételkedek abban amit a szemem lát. Mindenki hozzám hasonlóan reagál, ahogy végignézek a társaságon tekintetem azzal kapcsolódik össze, aki számomra a legfontosabb. Ő viszont arcán azzal a rá jellemző huncut mosollyal figyel amiből azonnal tudom, hogy valahogy benne van a keze. Jóban van valakivel odafenn, ha ezt is el tudta intézni, az már egyszer biztos.

- Azt mondtad hó nélkül nem karácsony a karácsony. – Szólal meg. - Hát szereztem neked.

Olyan heves érzelmek öntenek el hirtelen. Ez az őrült, imádni való nagy gyerek. Csak mert az utóbbi hetekben említettem párszor, hogy hó nélkül még sose karácsonyoztam szerzett nekem. A testem azonnal reagálni kíván, tudomására hozni, hogy mennyire szeretem. És ennek a legkifejezőbb és egyben legkellemesebb módja egy csók. Illetve lenne ennél tartalmasabb ötletem is, de az jelenleg nem kivitelezhető a rokonság miatt. Ígyhát a nyakába ugrom, és mint ilyenkor minden esetben testünk önkéntelenül tapad össze, és ajkaink lázasan kóstolgatják a másikat. Persze most se bírják sokáig, se a testvérei, se az én unokatestvéreim, mert hangos bekiabálásokkal „Fúj, engedd el”, „Menjetek szobára” késztetnek bennünket szétválásra. Viszont amint kelletlen, de lerak a földre megpillantom Liam-et, aki már menne kifelé, akárcsak a többi gyerek. Igazság szerint én se tudok ellenállni, kézen fogom a kisfiút, és kimegyek vele. Az udvaron felfedezem a hóágyút, ami fáradhatatlanul ontja magából a pelyheket. Lehajolok, hogy megfogjam és már kapom is az első adagot a nyakamba. Persze én se maradok adósa az engem megdobó Mauricio-nak. Azonnal többen is csatlakoznak hozzánk és pillanatokon belül heves csata alakul ki. A picik csak félve élvezik, de látván a nagyobbak lelkesedését, hamarosan több tucat hóangyal képe rajzolódik ki.

Néha kissé kifulladva fedezékbe vonulok, egy-egy oszlop mögé. Látom, ahogy az idősebbek elnéző mosollyal arcukon figyelik a szórakozásunkat, és vigyáznak a legkisebbekre, akik még nem vehetnek ebben részt. Hirtelen támadóm egy hóbuckába taszít, de esés közben rutinosan úgy fordít, hogy ő kerüljön alulra, én pedig a mellkasán landolok. Boldogan bújok a jól ismert testhez, és hagyom, hogy magához öleljen, aztán viszont nem tudok ellenállni neki, és számat az övéhez érintem. Persze ezúttal se tart sokáig az ölelésünk, mert több irányból is fenyegetnek bennünket, és újabb és újabb hógolyók érkeznek. Nevetve viszonozzuk, de nem távolodunk el egymástól, együttes erővel küzdünk ellenük.

Bár nincs hideg, és hála az intenzív mozgásnak nem is fázhatnánk meg, de drága jó szüleink, főleg a nőneműek látva a néhol átnedvesedett ruhákat felszólítanak bennünket, hogy ideje bemenni. Vonakodva, de engedelmeskedünk. Mi ketten a végére maradva éppen egymás hótalanításával vagyunk elfoglalva, bár nekem inkább tűnik simogatásnak az érintése. Megrázom a kissé vizes hajamat, ami kibomlott a kontyból, Kellan pedig mosolyogva túr bele. Amikor megszólal felfigyelek a beszédének megváltozott hangszínére, és félve nézek oda, hogy vajon mi ragadt bele.

Amikor meglátom mit tart a kezében egy pillanatra ledöbbenek. Az ujjai között ott csillog a leggyönyörűbb eljegyzési gyűrű amit valaha láttam. Hitetlenkedve nézem, és hirtelen azt se tudom mit mondjak. A szívem hevesebben dobog attól a boldogságtól és szerelemtől amit iránta érzek, az arcára nézve látom, hogy változik meg hirtelen. Először boldogság sugárzik róla, de aztán felváltja a bizonytalanság és a fájdalom. Azonnal leesik, hogy tétovázásnak hiszi a reakcióm hiányát, és hogy meggyőzzem arról, hogy a válaszom egyértelmű, túlságosan is nagy elánnal ugrom megint az ölébe. Szavak helyett csókommal akarom meggyőzni szerelmemről, amit másodpercek múlva egy halk sóhaj után ő is viszonoz.

- Apa, mit csinál Anna és Kellan? – hallom a kérdést egy gyermeki szájból. A válasz persze nem sokat késlekedik.

- Kellan bácsikád éppen most készül feladni a szabadságát, hogy aztán ezentúl örök rabság legyen az élete.

- Rabság? – Hallom Mary felháborodott hangját, amiből kicseng a vidámság. – Brian Keating adok én neked olyan rabságot, hogy azt megkeserülöd, csak érjünk haza.

Nevetve kászálódunk fel a hóból, mert váratlan mozdulatom felkészületlenül érte szerelmemet és ott kötöttünk ki.

Magához ölel, majd komoly arccal néz rám.      

(Kellan szemszöge)

Már éppen azon töröm a fejem, hogy mit tegyek, amikor hirtelen meglátom az arcát beborító hatalmas mosolyt, és azt érzem, hogy a hóban fekszem, Anna szorosan tapad hozzám, nyelvével az enyémet simogatja. Azonnal felváltja bizonytalanságomat az öröm. Tehát szeret, ugyan nem mondott igent, de… aztán rádöbbenek, hogy idióta vagyok a kérdést még fel se tettem. Még mielőtt megtehetném a nappaliból kiszűrődő szópárbaj nevetésre késztet bennünket. Kissé hideg a hó, és különben is kicsit ünnepélyesebben kéne rákérdeznem, ezért felsegítem és próbálok nem tudomást venni a ránk tapadó több tucatnyi kíváncsi szempárról.

- Anna szeretlek. Örökké veled akarok élni. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

- IGEN. – Jön az azonnali válasz, határozott és örömteli hangon. Egy percig csak nézzünk egymás szemébe, látom az övéből visszatükröződni a saját boldogságom, és mielőtt még bárki vagy bármi megakadályozhatna benne megfogom a kezét, és az ujjára húzom a gyűrűt. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amikor végre megtörténik, odabent meg kitör a taps és persze a megszokott módon, hangosan adnak hangot az örömüknek. Én átölelem ennek az imádni való nőnek a derekát, akit immáron a menyasszonyomnak nevezhetek. Próbálok egy pillanatra se eltávolodni tőle, de nincs esélyem ennyi rokonnal szemben. Bár nem szakítanak el bennünket egymástól, a derekát ölelő karomat gyorsan lefejtik, és csak azért nem kerül a helyiség másik felébe hirtelen, mert miután őt forró ölelésben részesítik, azonnal én következem. Bár a srácok jót poénkodnak rajtam, és csak úgy röpködnek a megjegyzések az arcokon csak örömet látok. Anyáink, sőt jópár lány a szemeit törülgeti meghatottan, egyedül talán szerelmem szemét nem fátyolosítják el a könnyek.

Az ő gyönyörű smaragdzöld szempárjából csak boldogság sugárzik. Sokáig tart mire mindenki gratulációját fogadjuk, közben már hallom a pezsgősdugók hangját, Luca vezényletével többen is éppen azokat bontogatnak éppen. Koccintunk az egészségünkre, többen is tósztot mondanak, ki meghatót, ki vicceset. Látom rajta, hogy ő is boldog, végre valakinek eszébe jut egy nagyon fontos dolog, amit aztán többen is hangosan skandálnak.

Nem kéretem magam, Anna azonnal a mellkasomhoz simul, és mosolyogva néz rám. Amikor összeérnek az ajkaink, elönt az a rengeteg érzelem amit iránta érzek. A hála, amiért mellettem áll, mindig, mindenben. A csodálat ami napról-napra csak fokozódik. A végtelen és soha véget nem érő szerelem amit évek óta csak nő a szívemben. És a várakozás izgalma, mert mellette nem lehet unatkozni, valószínűleg ez a jövőben se fog változni. De én mindig ott leszek mellette, hogy megvédjem, hogy támogassam, ha kell, segítsem bármiben. És szeressem rajongásig, mert ez a sorsom, ami a nagykönyvben meg van írva. Hogy SZERESSEM ÖRÖKKÉ…

(Anna szemszöge)

Meghatottan figyelem, ahogy határtalan komolysággal, és szemében a szerelem ígéretével felteszi a nagy kérdést. Most már nem látok benne határozottlanságot, és nagyon remélem, hogy tudja, hogy csak egyetlen válaszra vagyok képes. Még be se fejezi a mondatot, már rávágom, hogy IGEN. Persze páran felkuncognak, de nem érdekel. Csak egyetlen dolog számít, az ő mosolya, és hogy a gyűrű az ujjamra kerül. Olyan boldog vagyok, de egyben képtelen arra, hogy bármit is mondjak. Érzelmek kavalkádja szorítja össze a szívemet, megnyugvás, hogy most már hozzá tartozom, nem csak úgy együtt élünk, ő az én vőlegényem. Boldogság, mert vágytam erre a pillanatra, erre az elkötelezettségre, ami hozzá kapcsol remélem örökre. Csak nézem, ahogy csillogó szemekkel figyel, majd elkezdődik.

A családtagjaink körbefognak bennünket, mindenfelől ölelő kezek nyúlnak felénk, puszik cuppogó hangja tölti be az egész nappalit. Davide az apákra jellemző morcossággal fenyegeti meg Kellan-t, hogy ha meg mer bántani megtalálja. Anya szemében örömkönnyek csillognak, és a fülembe súgja, hogy örül, hogy végre biztonságban tudhat, hiszen Kellan a hozzám való. Nagyapó nevetve biztosít arról mennyire örül, hogy ilyen becsületes fiút választotta, aki szerencsére nagyszerű családból származik, és ami a legfontosabb, nem angol. Leendő sógoraim biztosítanak róla, hogy ezentúl a kishúgukként bánnak majd velem, mondjuk ez nem tudom, hogy jó lesz-e ismerve mennyit ugratják Britt-et. A sógornőim biztosítanak róla, hogy mennyire jó, hogy végre egyel többen vagyunk és irányíthatjuk a konok Lutz fiúkat. Az unokatestvéreim és itt a lányokra gondolok, azonnal az ujjamat díszítő gyűrűt dicsérik. Valóban gyönyörű darab, nem hivalkodó és hatalmas, de aprólékosan van megmunkálva, és pontosan az én stílusom. Hallom Ashley ujjongását amikor megöleli a páromat, hogy akkor most már egy családhoz tartoznak hivatalosan is. Luca felkap a levegőbe, és nagy ölelés közben bizonygatja hogy ugye, hogy ő megmondta. És ezzel egyet kell értenem, Kellan életem szerelme, nélküle nem ér semmit az életem. Minden perc amit nélküle töltök el üresnek tűnik, de már soha többet nem választhat el bennünket egymástól semmi és senki.

Hagyom, hogy magához húzzon, miközben mindkettőnk kezébe pezsgőspoharat nyomnak.

Minden felől a sok boldogságot, gratulálunk felkiáltások hallatszanak, és persze a követelőzés, aminek boldogan teszünk eleget.

- Csókot, csókot, csókot…

Hozzá bújva csókra nyújtom a számat, amit persze azonnal megkapok.

Szeretem őt. Szívből, végtelen szerelemmel, és ÖRÖKKÉ...