76. Egy félreérthető fotó...

Sziasztok!
Köszönöm mindenkinek aki írt. Jó tudom, nem megy nekik egyszerűen, de ha menne akkor nem lenne miről írnom. Lylia jól gondolod, vannak itt még olyan dolgok amik miatt Anna ilyen nem is tudom: makacs, önfejű, buta... lett. De igazándiból csak fél egy újabb csalódástól. Majd minden megoldódik.
Szanduss örülök, hogy tetszik, és hogy a héten minden napra legyen olvasnivalód, és a többieknek is, bár a karácsonyozás mellett gondolom és remélem, hogy lesz jobb dolgotok, mint engem olvasni, de azért minden nap lesz friss. A jövő hét még úgyis kicsit bizonytalan.
Dicta

2010. augusztus 2.

(Anna szemszöge)

Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy hazarepültünk Johannesburgból.

Majdnem egy hónap úgy, hogy nem néztem tv-t, nem lapoztam bele az újságokba, és csak azokra az oldalakra léptem fel a neten, ahol biztosan nem találtam hírt róla. Egyetlen alkalom kivételével (amikor anya rákérdezett) nem mondtam ki a nevét, és nem is beszéltem róla. Akkor megkértem mindenkit, hogy ezt a témát hanyagoljuk, és ők tiszteletben tartják azóta is a kérésemet. Sikerült kizárnom az életemből, de csak a nappalokból.

Az éjszakáim rendszerint nyugtalanul teltek, az álmaim folyton kicseleztek. Elém vetítették az arcát, éreztem a testemet simogató ujjait, a csókjait a számon. Minden ébredéskor fájón tudatosult bennem, hogy ez nem a valóság, és erről én tehetek. Elmartam magam mellől, és bár próbálom bebeszélni magamnak, hogy jó ez így, az idő múlásával egyre jobban tudatosul bennem, hogy talán tévedtem.

Persze unatkozni nem volt időm, hazaérkezésünkkor anya várt bennünket Sármelléken, majd az egész napunk ráment, hogy elmeséljük a rengeteg élményt, ami velünk történt. Jó, igaz én nem sokszor jutottam szóhoz Gina mellett, de hallgatni is éppen elég volt. Majdnem az egész hetet lent töltöttem Keszthelyen vagy éppen nagyanyóéknál. Egyetlen napra utaztam csak fel a fővárosba, Gina legnagyobb örömére. Hogy miért örült ő ennek? Hát azért, mert ő is velem jöhetett, a fodrász és a kozmetikus látogatása is örömet okozott neki, de a legnagyobbat az, hogy hazafelé ő vezethette anya kocsiját, mert én a sajátommal jöttem. Mondjuk próbálkozott, de nem őrültem meg, hogy alá rakjak egy 500 lóerős kocsit. Ugyanis lévén, hogy a következő héten Olaszországba indultunk muszáj volt a Q7-t hozni, mert a TT-be tuti nem fértünk volna be. Budapesten nem találtam a helyem, összeszedtem pár cuccot, beugrottam az irodába, aztán csak voltam. Minden ment a saját vágányán, nem volt rám szükség és ez furcsa volt.

Pár naponta beszéltem Kris-szel, Rob-bal szinte minden nap, valami mindig eszébe jutott. Ash is többször csörgött, de valamilyen véletlen folytán Luca ilyenkor sose volt a közelébe. Tudtam, hogy majd megbékül, de kicsit bántott a durcássága. Saját kis paparazzim, Rick (már a nevét is tudom) persze folyton a nyomomban járt, és kattogtatott. Lassan eltelt a hét, vasárnap összepakoltunk, mondanom se kell, hogy alig fértünk be a csomagtartóba, pedig csak két hétre mentünk, és csak ketten.

Az első utunk Nonnához vezetett, már hónapok óta nem találkoztunk vele, mint mindig, most is a kedvenc ételeinket főzte, és ott kényeztetett bennünket ahol csak tudott. Már most tudni lehetett, hogy valószínűleg ez az utolsó nyár amikor így kettesben meg tudjuk látogatni, jövő ilyenkor én már elfoglalt leszek, és valószínűleg Ginát is az egyetemre való felkészülés köti majd le. Pár napnyi pihenés után aztán útra keltünk, mindenkinél eltöltöttünk pár napot. Rengeteget szórakoztunk, Cesca-val elmentünk a Scala-ba, Angie-vel vásárolni, Mauricio-val és a barátaival a tengerparton mulattuk az időt, majd este egy discoban kötöttünk ki. Elég nagy utat tettünk meg, lévén Nonna Pesaroban lakik pár kilométerre Riminitől, Cesca-ék Milano-ban, Paolo bácsiék Nápolyban, Maria néniék Rómában, Matteo bácsiék pedig Firenzében. A második hét közepén aztán visszatértünk Nonná-hoz, ott már vártak ránk a szüleink, mivel nagy családi találkozó volt tervbe véve. Jókat főztünk, mint mindig, és élveztük a közös órákat. Legnagyobb meglepetésemre még Luca is jött, aminek szívből örültem. Persze kibékültünk, elismertem, hogy oké, jót akart, de ez az én életem, csak rám tartozik. Persze őket már nem volt olyan könnyű lerázni, a nagynénik tudni akarták, hogy állok fiúügyileg, de én igen okosan megemlítettem Ashley-t így ők kerültek a porondra. Mindenki sajnálta, hogy nem jött ő is Olaszországba, mert sajnos forgatott, de Luca megígérte, hogy még idén sor kerül a látogatására.

Luca szolgált számomra egy igen érdekes információval, amit eddig senki se említett a telefonhívások során, sőt Gina se, aki pedig tudott a dologról, lévén hogy érintve volt. Ez pedig az a szerencsétlen esemény, hogy a két szerelmest lekapták amikor a döntőről hazafelé indultunk, csókolózás közben. Napokig címlapokon szerepeltek, de állítólag lassan elül a szenzáció.

A nagy családi banzáj egyik legörömtelibb pillanata az volt, amikor Enzo büszke arccal felállt és bejelentette, hogy gyarapodik a család. Szinte azonnal az is kiderült, hogy nem is egy fővel, mert Marco és Ginevra szintén babát vár. Arra is fény derült, hogy ennek a kettős örömnek, majdhogynem én vagyok az oka, mert a fogantatás állítólag Los Angelesben történt a születésnapom idején. Úgy látszik nem csak nekem volt jó éjszakám.

Hétfő reggel egymást követve illetve Gina legnagyobb örömére és anya bosszankodására egymást előzgetve tettük meg a több, mint 800 kilométert hazáig. Az én kocsimban ugyan több volt a lóerő, de Davide nagyobb rutinnal rendelkezik szóval a végén kiegyeztünk egy döntetlenben. Egy nap múlva felutaztam Budapestre, már vágytam egy kis magányra, úgyhogy üzleti ügyekre való hivatkozással hazamentem. Jó volt reggel újra kényelmesen a saját ritmusomban ébredni, thai-chi-vel kezdeni a napot, kényelmesen megreggelizni a teraszon, majd ott tölteni az egész délelőttöt. Igazság szerint nem hazudtam, mert tényleg volt pár beszélgetésem nagyapóval, üzletről is. Aztán mivel Rob jelezte, hogy akkor ugyan pár nap késéssel, de tényleg jönne Teneriffére, sőt plusz két főt is szerzett, kicsit át kellett alakítanom a foglalást. Szerencsére nem ütköztem akadályokba, és mindent sikerült átíratnom.

Remete-napjaim gyorsan elteltek, ugyanis csütörtökön estére megszállták a házat. Először Gina érkezett két barátnőjével, mert szombat este koncertre készültek. Naná, hogy én lettem a babyszitter, aki vitte és hozta őket. A tízes járattal Mauricio és a legjobb barátja Giovanni jött, ők a hétvégi Forma 1-es futam miatt repültek ide. Úgyhogy a srácok az első emelet egyik lakását, Gináék, a másodikat vették be. De persze csak az alvás idejére, mert amint megéheztek mindenki nálam lebzselt. És mintha nem lett volna elég, hogy egyfolytában főztem rájuk, Mau még azt is kikuncsorogta, hogy adjak kölcsön neki valami járművet amivel kijuthatnak Mogyoródra. Azt kategorikusan elutasítottam, hogy hozzátegye a kezét a Hondához. Még mit nem! Sajnos ebből következett, hogy akkor az egyik autó lesz az áldozat, és mivel mi négyen voltunk, ők csak ketten muszáj volt lemondanom a TT-ről. Hatalmas vigyorral vette el a kulcsot és olyan tempóban távozott a garázsból, hogy az hatalmas traumát okozott. Nekem és szerintem a finomabb stílushoz szokott kocsimnak is.

A lányok órákig készültek a koncertre, engem is hívtak, de inkább kihagytam. Helyette miután megvártam, hogy belépjenek az Arénába, elmentem moziba. Persze ez se ment egyszerűen, mert árnyékom, saját nevén Rick, a hiéna ide is követett. Jót nevetett amikor megkérdeztem tőle, hogy akar-e bejönni velem, mert akkor két jegyet veszek, de elvárom hogy ő hozza a popcorn-t.

Tegnap a lányok sokáig aludtak, a két srác reggeli után azonnal távozott, így kihasználtam a jó időt, és a nyugalmat, megléptem. Órákon át száguldoztam, és határtalanul jól esett a motorozás során érzett szabadság érzése.

Persze mikor hazaértem a megszokott forgatókönyv fogadott, mind az öten éhesek voltak, és bulizni akartak.

(Rob szemszöge)

Amióta a lányok elmentek olyan üres a lakosztály, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy átköltözök egy kisebb szobába. És nem elég, hogy ők elutaztak, Kris is egyre kevesebb időt tölt velem, jó tudom, nem saját akaratából, hamarosan kezdődik a forgatása, és hol olvasó, hol ruhapróbára rohangál. Én viszont pont akkor fejezem be a Water for Elephant-ot amikor ő elutazik Montreal-ba. Mondjuk van egy kis szerencsénk, mert Tom is kapott egy szerepet Kris filmjében, így legalább meglesz az indok, hogy miért lebzselek ott velük. Előtte persze még lesz egy díjátadó, Steph megfenyegetett, hogy elharapja a torkomat, ha ki merem hagyni, így nincs mese, mennem kell.

Megint eltűnődtem azon, hogy milyen nagy szerencsém van, hogy összeakadtam Annával.

A szerelmem nyugodtabb, nem zargatják annyit, mondjuk az csöppet se tetszik, hogy most azzal a sráccal próbálják összeboronálni aki a partnere lesz.

A testőröm szó szerint odavan érte, azzal, hogy magával vitte a döntőre örökre belopta magát a szívébe. Nem így Kellan, mert szerinte a srác valamit nagyon elszúrt ott Johannesburgban, mert a barátnőm nagyon szomorúnak tűnt amikor elbúcsúztak, a haverom meg egész úton magába fordult. Próbáltam elérni, de vagy ki volt kapcsolva, vagy nem felelt a hívásomra, és vissza se hívott egyszer se. Megtanácskoztuk Kris-szel, még Ash-t is felhívtuk, hogy most mi van, de azt mondta ők se tudnak semmit, az tuti, hogy az utolsó éjjel együtt töltötték és nem alvással, de másnap reggel mind a kettő ki volt fordulva magából. Még Luca-val is összeveszett Anna, és a srác szerint még sose látta ilyen konoknak, szóval szerinte nem Kellan a hibás. Ő azonban Ashley-vel se nagyon áll szóba, viszont folyton edzeni jár, és mindenféle bemutatókra. És feltűnően csajozik.

Immár az ügynököm is odavan a „barátnőmért” főleg amióta Anna belement, hogy akkor októberbe adunk egy közös interjút az egyik újságnak, és a fotózás ellen sincs kifogása. Ezt az egyik telefonbeszélgetésünk során osztotta meg velem, ugyanis rászoktam, hogy az első héten szinte minden nap felhívtam. Aztán persze leálltam vele, nem mintha reklamált volna, csak mondta, hogy elutaznak Olaszországba a húgával.

A húga, Gina, na ő se marad el semmiben a nővérétől, mert egy héten át minden nap vele és a szájára ragadt Taylor-ral volt tele minden pletykalap. Nem mintha ilyeneket olvasnék, de a sminkes kocsiban mindig van pár belőlük, úgyhogy ha már felkeltette a címoldal az érdeklődésemet, belelapoztam. Mondjuk gyorsan lecsengett a dolog, és újra elővették Annát. Egyik hívás alkalmával meg is kérdeztem tőle, hogy ne küldjek neki egy testőrt, mert hol azt mutatták, hogy vásárol, hol a szülei házának udvarán játszott a kutyával, hol a Balatonból gyalogolt ki éppen. Persze kinevetett, és felvilágosított, hogy Rick-kel nincs gond, jóban vannak, (mint kiderült ő az a fotós aki mindig a nyomában van.) És én csak ne aggódjak tud ő magára vigyázni. Na ja, tapasztaltam már! De azért nem nyugodtam meg teljesen.

(Kellan szemszöge)

Elég nehéz elfelejteni valakit úgy, hogy bármerre nézel folyton a képébe ütközöl.

Amikor leszálltam a gépről és elbúcsúztam a többiektől azzal az elhatározással mentem haza, hogy akkor most új életet kezdek. Nincs szükségem barátnőre, a felejtés miatt jobb lesz egy ideig barátok nélkül is. Persze ez a fogadalom csak azokra vonatkozott akik ismerik Őt. Helyette egyre többet jártam edzeni Scott-tal, a boksz segített teljesen kikapcsolni, mert ha nem koncentráltam rendesen a srácok nem kíméltek és bevittek egy-egy alaposabb ütést. Kola szerintem ha tudná imába foglalná Anna nevét, mert a futás is hasznos kikapcsolódásnak bizonyult és szinte naponta elviszem pár kilométerre. Most, hogy szingli vagyok a fotósok szinte ragadnak rám, akár hova megyek van belőlük pár. És folyton az érdekli őket van-e barátnőm. Senkinek semmi köze hozzá. Bár rajta vagyok az ügyön, jelentkezőből pedig nincs hiány. Ryan annyi feladattal lát el, hogy nem panaszkodhatom, még Spanyolországba is szervez egy fotózást.

Egyetlen dolog van amit nem tudok elkerülni, hiába fogadtam meg ezerszer, ha meglátok egy újságot amiben ő szerepel tehetetlen vagyok. Volt, hogy a szupermarket polcán, volt, hogy egy kávézó teraszán a szomszéd asztalnál ülő nő kezében, de mindenhol az ő arca köszön vissza. Van, hogy szomorúnak tűnik, de van hogy nevet. Van, hogy egyedül van, van, hogy csoportosan. Falatnyi ruhákban, tenyérnyi bikiniben mutogatja magát, mintha csak kínozni akarna ezzel is.

Próbálkozom, én igazán komolyan próbálkozom, de nem megy. Az egyik díjátadón már addig jutottam egy csajjal, hogy hagytam magam egy sötét sarokba vonszolni, de amikor megéreztem a száját az enyémen azonnal eltoltam magamtól. Nem volt jó, nem volt meg a varázs amit csak az Ő ajkai tudtak nyújtani. Sem a megszokott illat, se a hozzám simuló test, semmi. Minden más volt, szokatlan… Elég furcsán nézett rám a lány, amikor valami hülye indokkal gyorsan leléptem, de hiába mentem az első utamba kerülő bárba még a pia se esett jól, úgyhogy az első ital után inkább nem folytattam tovább.

Aztán jött valami, egy hír, egy kép a mai címlapon, amiből tudom, hogy ő már keresi az utódomat. De legalább Rob-ra lehetne tekintettel, miért kell mindjárt egy másik világhírű angolt választania?  

     

(Anna szemszöge)

Az este már az első pillanattól problémásan indult. Amikor kiléptem a fürdőből a három lányt a szobámban találtam, Gina rögtön könyörögni kezdett, hogy adjak kölcsön neki valamit ma estére, mert nem hozott megfelelő ruhát. Pillanatok alatt kiderült, hogy a valami konkrétan az a top, amit MaryBeth-nél vettem és még egyszer se volt rajtam. Mivel bevetette a Mia sorella, per favore – könyörgő hangú mondatot, és mellé hatalmas szemekkel esdekelt megadtam magam. És fájó szívvel örökre elbúcsúztam az érintett ruhadarabtól, mert tudom, hogy soha többet nem kapom vissza. A másik kettő nem volt ilyen bátor, de látva milyen sóvárgó szemmel bámulják a gardróbomat, megkérdeztem tőlük szeretnének-e ők is valamit. Naná, hogy szerettek volna! Én egy top-szoknya párosítást szedtem elő, de leszavazták, aztán a  második variációt és a harmadikat is, úgyhogy durcásan leültem az ágyra és közöltem, hogy akkor hozzák ide azt, ami szerintük megfelelő. Egy fekete nyakba-akasztós miniruha nyerte el a tetszésüket, kerestem hozzá egy cipőt, és késznek ítéltem magam. A srácok bókjait elégedetten fogadtuk, majd végre elindultunk vacsorázni. Természetesen Gianni-hoz mentünk, aki a temperamentumához illően nagy hangon köszöntött bennünket már a bejáratnál. Jó sokáig elhúztuk az evést, így 11 felé járt az idő amikor leparkoltunk a Symbol-nál. Már jártam itt párszor, de most a szokásosnál is nagyobbnak tűnt a tömeg. Beletelt pár percre mire bejutottunk, odabenn aztán belevetettük magunkat a sűrűjébe.

Jól szórakoztunk, nem is volt semmi probléma egészen addig, amíg Gina el nem indult a mosdók irányába. Én is vele tartottam, hogy addig is lehűljek kicsit. Valószínűleg azért, mert menet közben félig hátrafordulva nekem beszélt fordulhatott elő, hogy beleütközött egy srácba, és hogy ne essen el azonnal biztos pontot keresett a kezével, így pont az akadályként szolgáló karja után nyúlt. Elég gyorsan egyenesbe hozta magát, amiért őszintén csodáltam a cipője sarkát elnézve, de az események onnantól kicsit felgyorsultak. A következő, amit láttam az a falnak repülő húgom volt. Egy kb. velem egyforma magas izomagyú kente fel oda. Hitetlenkedve néztem, hogy még ennyivel se elégszik meg, mert megragadta a karját és ha nem lépek közbe újra arrébb lökte volna. Na ezt már nem tűrhettem.

- Vedd le róla a kezed, mert esküszöm eltöröm, ha még egyszer hozzáérsz – szólaltam meg és abban a pillanatban ezt teljesen komolyan is gondoltam. Biztos ami biztos, azonnal meg is ragadtam a karját, mire meglepődve fordult felém, és megszólalt. A mondata meglepett, na nem az amit mondott, mert lerítt róla, hogy az agya helyén valószínűleg a testét borító izomzat egy része lehet, de nem magyarul beszélt. Hanem németül.

- Engedj el ribanc. – Elsiklottam a nem túl hízelgő jelző felett és ezúttal az anyanyelvén figyelmeztettem újra.

- Azt ajánlom ne nyúlj még egyszer a húgomhoz, mert megbánod.

Gúnyosan elvigyorodott, de még mielőtt válaszolhatott volna valaki megszólította a hátam mögül.

- Mi történt Arnold?

- A kiscsaj ki akart zsebelni, ez meg itt a nővére. És még neki áll följebb.

- Tessék? – néztem rá felháborodottan – te hülye vagy? A húgom nem figyelt nekiment valakinek – gyorsan körbenéztem és meg is láttam az „akadályt” aki minket figyelt, azonnal rámutattam – Neki. Azért, hogy ne essen el megkapaszkodott a kezébe, de mire elnézést kért volna felkented a falra.

- Persze, én is azt mondanám – vigyorgott az izomagyú.

Közben már Ginába is visszatért az élet. Felháborodottan panaszkodott nekem olaszul, miközben a hátam mögé integetett. Alig pár másodperc múlva megérkezett Mauricio és Giovanni, majd a két lány. Mindenki tudni akarta mi a gond. Én a srácokat, hugi a lányokat tájékoztatta. Hogy teljes legyen a káosz, kis csoportunkat hirtelen két felől is villogó vakuk vették össztűz alá, majd még fel se ocsúdhattunk amikor a szőke mellé odalépett egy néger srác, nyomában még két férfival. Miközben azok ketten angolul azt tárgyalták mi történt, az egyik újonnan jött a nevemen szólított.

Na ennél a pontnál kiakadtam.

- Elég legyen - szólaltam meg hangosan, mire mindenki felém fordult.

- Gina, kérj elnézést, és ti hárman menjetek. Oda, ahova eredetileg is indultál. Mauricio, nincs semmi gond, láthatod. Szóval vegyél vissza, ne hőzöngj – szúrtam le, mert előtört belőle az olasz temperamentum. Rick, - mert az egyik fotós persze ő volt – ha nem rakod el az a fényképezőgépet, esküszöm letolom a torkodon. Éppen elég képet csináltál az elmúlt napokban, Amerikában elfogytak a hírességek, hogy rólam ennyi kell? Tűnj a szemem elől, mielőtt meggondolom magam, és rád szabadítom a srácokat. – Mutattam a még mindig mellettem álló két olaszra.

- Tőled még egyszer elnézést kérek, a húgom nevében is, de javaslom legközelebb tartsd rövidebb pórázon az ölebedet – majd, hogy biztos legyek benne, hogy izomagy is értse németre váltottam  az addigi angolról. – Tudod Arnold, rád férne egy kis illemtanóra, hogy mit tehet egy testőr és mit nem. Javaslom beszélgess el erről alkalomadtán Martinnal. Ő tudja.

Majd végre az előbb a nevemen szólító ismerős felé fordultam.

- Hello, Martin, örülök, hogy látlak. Mi szél hozott kis országunkba?

Nem tudott válaszolni, mert az eddig engem figyelő fekete srác azonnal hozzá fordult egy kérdéssel.

- Martin, te ismered? – A nevemen szólított, úgyhogy nyilvánvalóan!

- Igen – felelte szinte azonnal a kérdezett – pár hónapja vigyáztam rá egy rövid ideig. Vele is legalább annyi gondom volt, mint veled.

- Hé ez nem igaz, - méltatlankodtam azonnal. – Én mindig azt csináltam amit mondtál.

- Aha, és amikor majdnem úgy kellett, hogy lerángassalak arról az újságíróról.

- Oké, ott rossz passzban voltam. Meg különben is túlságosan erőszakos volt. Tényleg, most neki dolgozol? - kérdeztem a fekete srácra mutatva, aki azonnal bólintott – kölcsönkérhetem egy kis időre. Eggyel még elbírok, de kettővel már nem biztos.

Kedvenc árnyékom ezt hallva azonnal megszólalt.

- Anna, még mindig csak én vagyok neked. Mike a húgodat követi.

Na ezt kár volt mondania, mert elöntötte a fejemet a lila köd, és azonnal megragadtam az említett pólóját. Talán kicsit erősebben, mint kellett volna. A pasi nálam egy fejjel alacsonyabb volt, kopaszodó, kövérkés. Megszólalni se tudott egy pillanatig, majd dadogva előadta, hogy ugye ő már Taylor barátnője, ezért mindenkit érdekel, mi van vele. Hát nem örültem, de aztán elengedtem, és sietve hátrébb léptem. Hát ez várható volt. Alapból is érdekesség lenne, de így, hogy mi ketten testvérek vagyunk, ők meg a Twilight két férfi főszereplője. Félszemmel láttam, hogy Martin nem hagyta, hogy Rick lefotózza a kis akciómat, amiért végtelenül hálás voltam neki. Éppen arra gondoltam, hogy megköszönöm neki, és elbúcsúzom tőle, amikor a munkaadója megszólalt.

- Tudom már, te vagy RobertPattinsonbarátnőjeAnna.

Nagyszerű haver, kicsit hangosabban nem lehetett volna? És különben is van nekem rendes nevem, nem valaki valamije vagyok!

Persze azonnal felénk fordultak páran. Úgyhogy már nem lehetett titkolni a dolgot, nem mintha nem keltett volna amúgy is elég nagy feltűnést a csoportosulásunk.

- A nevem Anna Gádor-Mc’Gee, és nem RobertPattinsonbarátnőjeAnna. – Ezzel kezet nyújtottam a két központban állónak.

- Lewis Hamilton.

- Nico Rosberg. – Mutatkoztak be ők is.

- Örültem, de én azt hiszem megyek, nem szeretem, ha ennyire a középpontba kerülök. Lányok azt hiszem le kéne lépnünk. – Fordultam az éppen hozzánk lépő három grácia felé. Persze azonnal méltatlankodni kezdtek, hogy még korán van. Váratlan segítség érkezett mert a két srác megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk csatlakozni hozzájuk, mert ők a privát teremben vannak. Hát, elég csábító volt, hogy paparazzi és kíváncsi tekintetek nélkül szórakozzunk, és a lányok is olyan szépen néztek ránk, sőt még Mau is odaszólt, hogy oda ő is szívesen bemenne. Megkérdeztem, hogy az ajánlat mindenkire érvényes-e, és mivel a válasz igen volt követtük őket. Megkérdezték, mit iszunk, de mivel a lányok ugye kiskorúak, és erre külön fel is hívtam a figyelmet, én és Mau vezettünk, Giovanni meg szolidalítást vállat, csak üdítőt kértünk. Próbáltak meggyőzni, hogy hagyjuk itt a kocsikat, és hazavisznek bennünket, de ezt kizártnak tartottam. Egy rövid ideig beszélgettünk, aztán táncolni mentünk.  Én egyre jobban untam a nyüzsgést, úgyhogy közöltem, hogy megyek. A többiek úgy döntöttek, hogy maradnak, és mivel immár biztonságban tudtam a lányokat, nem volt szívem belerondítani a szórakozásukba. Odaadtam a Q7 pótkulcsait Mau-nak, elbúcsúztam a vendéglátóinktól, és legfőképpen Martintól.

- Anna, aztán ha kellek hívj.

- Persze, de van aki vigyázzon rám, nyugi.

Alig voltam pár lépésnyire, így hallottam, ahogy valamelyik azt mondja, hogy ezekre a lábakra ő is szívesen vigyázna. Mosolyogva és a fejemet csóválva néztem vissza rájuk.

Odakinn a TT-hez lépve váratlan akadályba ütköztem, mert ott esett le, hogy a GPS abba van, így ha azt akarom, hogy kis csapatom még ebbe a hónapba hazaérjen át kell szerelnem a terepjáróba. Félig a terepjáróba voltam, amikor a hátam mögül ismerős hang csendült fel.

- Az előbb meg akartad verni a fotóst, most meg kocsit lopsz? Nem lesz sok ez egy estére? Mégiscsak kell valaki aki vigyáz rád!

Martin, Lewis és a másik testőr állt a hátam mögött, engem, illetve mivel pár másodperce csak a fenekem látszott ki a kocsiból, valószínűleg azt a testrészemet bámulták.

- Szeretek veszélyesen élni.  – Vigyorogtam rájuk. – De azért előbb beleszerelem a GPS-t.

- Mit csinálsz? – néztek rá döbbenten, én meg felvilágosítottam őket, hogy nyugi, mind a kettő az enyém, majd bezárva a terepjárót a sportkocsihoz léptem. Na ezen még jobban elcsodálkoztak. Lewis elismeréssel nézegette a monstrumot, kérdezett pár műszaki adatot, szemmel láthatólag értett az autókhoz. Ezen észrevételemet hangosan is közöltem velük, mire kinevettek. Hah, Forma 1-es világbajnok, és mégis honnan kéne ezt nekem tudnom?

Pár perc múlva aztán tényleg elbúcsúztunk, ezúttal végleg, és hazaindultam. Nem sejtve, hogy új ismeretségem bekavar egy kicsit.