41. ... valami biztosan közbejön

(Kellan szemszöge)

Az egyik pillanatban még csábítóan simul hozzám, a következőben meg mintha valaki megnyomott volna egy gombot, megmerevedik. Megijedek, hogy talán fájdalmat okoztam neki, de nem tettem semmit. Az arcán tétovázást látok, de aztán az éjjeliszekrény irányába néz, most tűnik fel, hogy csörög a telefonja. Érdekes, mert a repülőn nem ezt láttam nála. Az arcomhoz hajol, gyorsan megcsókol, és bocsánatkérő mosolyt villant rám.

- Akárki az lerázom, egy pillanat és itt folytatjuk – mondja, hát nem örülök, mi a fene olyan fontos, itt állok szó szerint, ő meg beszélgetni akar. De aztán rájövök, hogy oké, ő mondta, hogy gyorsan végez, és talán én is sietethetném kicsit. Erre a legjobb mód, amit a nyújtózkodása kifejezetten elősegít, ha beügyeskedem a kezem a bugyija alá. Rögtön neki is kezdek a megvalósításnak, mire vet rám egy vágyakozó pillantást, és bosszúsan beleszól a telefonba. Csak a célom megvalósításával törődöm, ezért beletelik egy kis időbe, mire felfedezem a megváltozott hangulatot. Felnézek az arcára, még soha nem látott fájdalmat fedezek fel rajta, ez nem olyan, mint amikor legutóbb félreértettük egymást és megsértettem.

Rosszabb, sokkal rosszabb.

Az egész teste rázkódik a zokogástól, a könnyek sűrű patakokban folynak a szeméből. És a szeme, mint aki most vesztette el a másik felét. Megfogom a vállait, mire ráeszmél, hogy az ölembe ül. Átölelném, de már le is ugrott az ágyról. Zavarodottan figyelem, amint előkapja a számomra ismerős, másik készüléket, és pár gomb megnyomásával tárcsáz. Közben beszél a másikon, annyit kiveszek, hogy egy Colin nevű pasival beszél, és említi a Sarah nevet is. Most esik le Sarah a londoni barátnője, és tényleg a férjét Colin-nak hívják. Akkor ott van valami gond. Azt mondja, hogy amint tud repül, közben felvehették a másikat, és most azon beszél valami idegen nyelven, na ebből egy kukkot se értek. Nem tart sokáig az egész, csak annyit tudok kivenni belőle, hogy Bob Hope, gondolom, hogy a repülőtérről van szó. Jól sejtettem, mert befejezi, közli Colin-nal, hogy kb. fél nap múlva ott van, és vele is megszakítja a beszélgetést.

Azonnal ruhákat kezd előszedni a bőröndjéből, és öltözni kezd. Szemlátomást, elfelejtette, hogy én is itt vagyok. Halkan szólítom, csak a másodikra emeli fel a fejét és néz rám.

Ahogy gondoltam, bűntudatosan néz felém, és leroskad az ágyra, azonnal folyni kezdenek a könnyei újra, automatikusan magamhoz ölelem, hozzám bújik, szeretném valahogy enyhíteni a szenvedését, de csak tehetetlenül szorítom és simogatom a hátát.

(Anna szemszöge)

Sajnos nem a mindenki által ismert telefonom csörög, hanem a titkos szám, amit csak a közvetlen családtagok tudnak, és ők is csak vészhelyzet esetén használnak. Megmerevedek a mozdulat közepén. Szívem szerint hagynám a fenébe, de a belém nevelt kötelességtudat felülkerekedik. Nem tehetem.

Kellan csak most veszi észre, hogy valami megzavart, és meglepődve néz az éjjeliszekrény irányába, majd rám. Gyorsan megcsókolom, bocsánatkérően nézek rá.

- Akárki az lerázom, egy pillanat és itt folytatjuk. – Nem állítanám, hogy örömmel tölti el, de a nyújtózkodásom, amíg végre megkaparintom a telefont, újabb buja ötleteket ad neki, ujjai már a bugyim széle alatt járnak kétségem nincs afelől, hogy minden módszert be fog vetni, hogy minél előbb neki szenteljem a figyelmemet.

- Halló – szólok bele a telefonba, zaklatott hadarás a válasz és mintha valaki sírna a vonal másik végén. Ijedten nézek a kijelzőre, Sarah számát jelzi.

- Halló, Sarah nem értem mit mondasz, ismételd meg kérlek…

Egy pillanat alatt hullik darabjaira a világ körülöttem.

A vonal másik végén nem Sarah hanem Colin beszél, el-elcsukló hangon mondja el, hogy a barátnőm éppen a műtőben van. Pár órája nem érezte jól magát, ezért a biztonság kedvéért bementek a klinikára. Mire odaértek Sarah már erősen vérzett, és elvesztette az eszméletét. Azóta csak pár pillanatra tért magához, az orvosok mindent megpróbáltak, de a baba sajnos…

Mire a mondat végére jut a könnyek már sűrűn hullanak az én szememből is, újra átélem az egy évvel ezelőtti borzalmakat. Rázkódom a sírástól, érzem amint Kellan megrökönyödve tart el magától, és kérdőn néz rám. Hirtelen jut el a tudatomig, hogy hol vagyok éppen, leugrom az öléből, egy szál bugyiban halászom elő a másik telefonomat, és már tárcsázom is a Wyoming-i számot, közben Colin-t faggatom, de azon kívül, hogy a babát már nem tudták megmenteni és Sarah élete veszélyben van, nem tud újat mondani. Próbálom nyugtatni, de érzem, hogy a semmitmondó szavak mit se érnek. Ez ellen nincs ellenszer. A fájó üresség mindig is ott marad, és hosszú idő mire az ember fel tudja dolgozni a veszteséget. Ha egyáltalán feltudja.

Biztosítom róla, hogy amint tudok odarepülök, és segíteni fogok mindenben, amiben csak módomban áll. Addig is tartson ki, Sarah erős és biztos, hogy túléli, a többi meg majd lesz valahogy. Közben a másik telefon kicsöng, és végre Brian szól bele.

- Brian, anseo Anna. Is é mo dhíth ar an ath Jet. – gyorsan elmondom, hogy mi történt Sarah-val, megrendülten hallgat, a gép szerencsére menetkész, egy órán belül LA-ben lesz. - Go raibh maith agat beidh mé clog ag brath ar Bob Hope.

Lerakom, majd elmondom Colin-nak is, hogy 10-11 óra múlva érek Londonba, amint leszálltunk hívni fogom és rögtön a klinikára megyek. Elbúcsúzunk, és már kapkodom is össze a ruháimat. Beleugrok egy farmerbe, zokni, cipő, felkapok egy melltartót, egy pólót, az agyam százfelé jár.

- Anna… - Kellan hangja megkésve jut el a tudatomig, felé kapom a tekintetem, a fenébe, szegény, elfelejtkeztem róla, szemlátomást nem érti mi a bajom. Leroskadok az ágy szélére, érzem, hogy a bánat megint elhatalmasodik rajtam. Folynak a könnyeim, magához szorít, Istenem mekkora szükségem van rá. Végre összejött, senki se zavart bennünket, és el kell mennem.

El kell mennem, mert a tudattal, hogy Sarah élete veszélyben van, úgyse tudnék másra koncentrálni. És el kell mennem, mert egy éve ő is gondolkodás nélkül repült több száz kilométert, és volt mellettem. Lassan csillapodik csak a zokogásom, vigasztalóan simogatja a hátamat. Megtörlöm az arcom a pólóm szélével, és ránézek.

- Sarah… elvesztette a babát, és még mindig életveszélyben van. Egy órán belül a Bob Hope-ra kell érnem és Londonba repülök. Ne haragudj, én… - bocsánatkérően nézek rá, de a szemében csak megértést és sajnálatot látok.

- Persze - simogatja meg az arcomat - oké, tudok valamit segíteni?

- Ha hívnál egy taxit azt megköszönném – felelem, mire bólint.

Felugrok az ágyról és berohanok a fürdőbe, mindent a kistáskámba szórok, vissza a szobába, a bőrdzsekim kivételével megy az összes a bőröndbe, ami itt marad, azt majd legfeljebb Kris elrakja. Nem boldogulok a cipzárral, dühösen vágok rá a tetejére. Kellan lép mellém, félretolja a kezem, és segít.

- A taxi lent vár – mondja, már farmerbe van. Eszembe jut, hogy Londonban szükségem lesz egy sofőrre, valakire aki a lehető leggyorsabban és lehetőleg feltűnésmentesen eljutat a klinikára. Kirohanok a nappaliba, és bedörömbölök a másik hálószoba ajtaján.

- Rob, gyere ki, szükségem van rád, MOST.

(Kellan szemszöge)

Beletelik pár percbe mire egy kicsit csillapodik a zokogása, megtörli az arcát, és végre elárulja mi a baj.

- Sarah… elvesztette a babát, és még mindig életveszélyben van – a hangja elgyötört, mentegetőzni kezd, nem is értem mire gondol. Persze, hogy odamegy, csak egyszer láttam őket együtt, de lerítt róluk, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. Megsimogatom az arcát.

Megkérdezem tudok-e segíteni, azonnal felel, hogy egy taxi jó lenne, bólintok. Ezt látva berohan a fürdőbe, gondolom összeszedi a cuccát, felkapom a telefont, és leszólok a recepcióra, hogy kerítsenek egy kocsit sürgősen. Mire beleugrok a farmeromba, már vissza is ért, éppen a bőröndjét próbálja becipzározni, de hála az összevissza beleszórt dolgoknak, és a remegő kezének nem boldogul. Félre tolom, mondom neki, hogy a taxi lenn várja, mire kirohan. Gyorsan lezárom a bőröndöt, és magam után húzva kimegyek a nappaliba. Félúton járok amikor hallom, hogy bedörömböl Robnak, hogy szüksége van rá. Még pár dolgot eltüntet a táskájában, a bőröndre akaszt egy sejtésem szerint laptopot tartalmazót. Rob és Kristen kissé alulöltözötten, de meglehetősen gyorsan megérkezik, csodálkozva néznek kettőnkre, majd Rob Annát kérdezi, hogy hova indul. Feleszmélve a kérdésre, most a kanapéra roskad, és újra sírni kezd. Én mellé ülök és átölelem, ha lenne bármi amit megtehetnék, akkor boldogan enyhítenék a szenvedésén. De nem tudok. Rob már kezd teljesen kétségbeesett lenni, megint magyarázatot követel. Én szólalok meg:

 - Sarah elveszette a babát, és életveszélyben van. Colin telefonált, Anna odautazik, amennyire értettem – foglalom össze azt a keveset amit tudok. Mind a kettőjükön megdöbbenést és sajnálkozást látok. Rob rögtön azt kérdezi mit segíthet. Anna azt mondja szüksége lenne valakire, aki eljuttatja Londonban a klinikára. Rob elvonul a szobájába, és rövidesen halljuk, hogy beszél valakivel. Pár pillanat múlva visszajön és megkérdi, hogy hol fog leszállni, Anna visszakérdez, majd a Rob által a klinikához legközelibbnek tartott repteret nevezi meg. Ő újra visszamegy a szobába, Kris még mindig simogatva Anna kezét, próbálja vigasztalni. Viszont a mondata, nem a kívánt eredményt hozza, mert ha lehet még rosszabb állapotba kerül.

Mindketten megdöbbenünk azon amit mond, kétségbeesetten néz ránk, ha jól sejtem ez most spontán kibukott belőle, amitől nemigen érzi jól magát. Nincs időnk megemészteni a dolgot, mert Rob visszajött és tájékoztatja Annát hogy ketten is várni fogják, már jóval az érkezése előtt, és ne törődjön semmivel. Amint kimondja az utolsó szavakat, már fel is ugrik mellőlünk, Rob is, én is ajánlkozunk, hogy elkísérjük, de nem hagyja. Veszi a kabátját, gyorsan megöleli őket. Én az ajtóhoz húzom a bőröndjét, amikor odalép mellém szó nélkül vonom a karjaimba. Annyi kérdésem lenne, de nem most van itt az ideje, és nem is tudom, van-e hozzá egyáltalán jogom. Megcsókolom, és megsimogatom az arcát.

  - Nagyon vigyázz magadra, és hívj ha van egy kis időd, - mondom neki - vagy hagyj üzenetet, ha nem veszem fel. A héten forgatok.

- Jó, annyira sajnálom, - néz rám elgyötörten - ha visszajöttem szeretnék elmesélni pár dolgot magamról…

- Nem kell, csak ha tényleg akarod – mondom, de titokban örülök neki.

- Igen, szeretném, ha tudnád. – Most ő csókol meg, majd kezébe véve a bőrönd fogantyúját kilép az ajtón. Én utána bámulok, ürességet érzek, elment és ez elszomorít. Sok mindenre képes lennék, hogy vele mehessek vagy legalább enyhíthessem a fájdalmát, de nem tudom.

(Rob szemszöge)

- Rob, gyere ki - halljuk meg Anna hangját, a dörömbölés után azonnal, egymásra nézünk mi van már megint?

Így ajtón keresztül is érezni, hogy valami nagy gond lehet, belebújok a farmeromba, Kris meg felkapja az előző bugyiját és az egyik pólómat ami a fotel hátán volt. Mind a ketten aggódunk, mi történhetett, nem is olyan régen még minden oké volt. Kirobbanok a nappaliba, Kris a nyomomban. Kaotikus állapot fogad. Anna a táskájába próbál beletuszkolni pár dolgot, Kellan az útrakész bőröndje mellett áll, rajta is csak egy farmer van.

- Anna, mi történt, hova mész bőrönddel? – kérdezem, de nem reagál - Mond már a francba…

Bénultan nézzük, ahogy leroskad a kanapéra, Kellan azonnal mellette van átöleli, Anna szeméből meg folyni kezdenek a könnyek. Nagy lehet a baj, sose láttam még ennél megrázóbb dolgot. Kris leül mellé és megfogja a kezét, én meg elé guggolok, úgy kérdezem meg mi történt. Kellan válaszol helyette:

- Sarah elveszette a babát, és életveszélyben van. Colin telefonált, Anna odautazik, amennyire értettem.

Mindannyian megrendülten ülünk, ő meg csak sír változatlanul, határtalan fájdalmat látok a szemében. Az mondta szüksége van rám, gyorsan rákérdezek mit tudok segíteni. Mondja, hogy kéne neki valaki aki Londonban beviszi feltűnésmentesen a klinikára. Azonnal bemegyek a telefonomért. Martint hívom, ő testőr, szerencsére gyorsan felveszi. Párszor dolgozott nekem, felvázolom, hogy a barátnőmet kéne segítenie, külön kihangsúlyozom a szót, mert így tudja mire számíthat. Mondja, hogy már hallott róla, ő mindent meg fog tenni, szerez egy sofőrt is, és amíg kell a rendelkezésére állnak. Az anyagiakat majd én rendezem, de megnyugtat, hogy ez a legkevesebb. Érdeklődik, hogy mikor érkezik és ilyenek, de erre kapásból nem tudok válaszolni, úgyhogy kimegyek a nappaliba.

- Hol fogsz leszállni? – kérdezem, mire arra kíváncsi, hogy melyik van a legközelebb a klinikához, megmondom, úgyhogy akkor ott, feleli. Megint magukra hagyom őket, Martinnak elmondom az új információkat, ő rögtön válaszol. Amint leraktam kimegyek és elsorolok mindent Annának. Nyugtázza a dolgot és már veszi is a kabátját, mind a ketten felajánljuk, hogy elkísérjük a reptérre, de elhárítja, és az arcát elnézve nem merek erőszakoskodni. Úgy néz ki, mint akin átment az úthenger. Megölel mindkettőnket, megígéri, hogy majd telefonál. Megrendülten nézzük, ahogy átölelik egymást. Én is magamhoz húzom Kristen-t, aki azonnal hozzám bújik. Anna arcáról a fájdalom sugárzik, Kellan-éről a tehetetlenség, hogy nem tud segíteni rajta. Miután betette maga után az ajtót, legalább egy fél percig állunk ugyanúgy mind a hárman.

(Anna szemszöge)

Gyorsan körbenézek, felkapok még pár cuccot és a kistáskámba gyömöszölöm, Kellan közben már kihúzta a bőröndöt a nappaliba. Pár pillanat múlva Rob lép ki az ajtón egy szál farmerba, Kris egy pólóba és csodálkozva néznek rám.

- Anna, mi történt, hova mész bőrönddel? Mond már a francba…

Egy pillanatra abbahagyom a pakolást, leroskadok a kanapéra, Kellan azonnal mellettem terem és átöleli a vállamat. Jól esik a vigasztaló mozdulat, hozzá bújok. A könnyein megint elerednek, Kris rögtön ott terem és megfogja a kezemet. Rázkódom a zokogástól, Rob is odalép és elém guggol, és azonnali magyarázatot követel. Szerencsére Kellan válaszol helyettem, nincs erőm beszélni. Az arcomon lefolyó könnyeken keresztül nézek rájuk, megdöbbenést látok a szemükben.

- Én mit tudok segíteni? – kérdezi Rob.

- Szükségem lenne egy sofőrre, aki kijön elém a repülőtérre, és elvisz a klinikára. A lehető legrövidebb úton, és feltűnésmentesen. Ismersz valakit?

- Aha, mindjárt telefonálok – ezzel bemegy a hálóba, kisidő múlva hallom, hogy beszél valakivel és visszajön a nappaliba. - Hol fogsz leszállni?

- Mi van a legközelebb a St Thomas Hospital-hoz, Nothhamptomba? – kérdezem.

- A Stansted – feleli.

- Akkor ott szállunk le - felelem.

Újra beszélni kezd, én meg igyekszem összeszedni magam. Kris próbál vigasztalni, de ő se találja a szavakat.

- Minden rendbe jön majd, Sarah túlteszi magát rajta, és lesz majd egy másik kisbabájuk. Most az a lényeg, hogy felépüljön.

- Kris ez nehéz, elmondani nem tudom mennyire – nézek rá. - Túltenni magad azon, hogy elvesztetted a gyermekedet sose könnyű, de ő annyira akarta. Colin-on és rajtam kívül nincs senkije, az egész családja meghalt. Annyira akarta ez a babát, és feldolgozni ezt a fájdalmat. Mit mondjak neki, nem tudok segíteni rajta, mert erre nincs megfelelő szó. TUDOM, hogy mit érez, ő is ott volt velem amikor egy éve… és most nem tudom mit tegyek. Mindenkinél jobban átérzem a veszteségét, de még a sajátomat se hevertem ki, hogy segítsek neki? – újra eleredtek a könnyeim, a mondataimat döbbent csend követi.

Nem akartam, hogy tudják de kitört belőlem. Most gondolom magyarázatra várnának, de nem vagyok képes megadni. Majd ha visszajövök, elmondok nekik mindent, talán az egész életemet. Megérdemlik, és remélem meg is értik. Rob visszajön a nappaliba, gyorsan elmondja mit intézett. A reptéren egy sofőr és egy testőr vár, akiket már régóta ismer, amíg csak akarom a rendelkezésemre állnak. Mostantól számított 11 óra múlva már kint lesznek, mivel azt még nem tudni mennyi idő alatt érünk oda.

Oké ez is megvan, felállok, és belebújok a dzsekimbe, a srácok azonnal öltözni akarnak, hogy kikísérjenek, de elhárítom. Nem akarok felesleges cikkeket, Kellan különben se jöhetne velem anélkül, hogy ne kelljen utána magyarázkodni. Rob meg csak felesleges feltűnést keltene. Megölelem Kris-t és Rob-ot, megígérem, hogy telefonálok amint tudok valamit.

Kellan átölel, magához szorít, a szeme ezernyi kérdést sugároz, amiket nincs időm megválaszolni. Két keze közé fogja az arcomat, úgy csókol meg.

- Nagyon vigyázz magadra, és hívj ha van egy kis időd, vagy hagyj üzenetet, ha nem veszem fel. A héten még forgatok.

- Jó, - felelem - annyira sajnálom, ha visszajöttem szeretnék elmesélni pár dolgot magamról…

- Nem kell, csak ha tényleg akarod – feleli.

- Igen, szeretném, ha tudnád. – Megcsókolom, felkapom a táskáimat, és magam után húzom a bőröndöm. Az ajtóból még szomorúan visszanézek, majd becsukom magam után, és belépek az éppen kinyíló liftbe.

(Rob szemszöge)

- Rá kell gyújtanom – mondja Kris, és bemegy a szobánkba a cigijéért. Mi közben kimegyünk a teraszra, és leülünk, én már gyújtom is meg az enyémet.

- Adjál nekem is egy szálat – szól Kellan, és nagyot szippant belőle. Kris is így tesz amint kiér, felvett egy farmert közben, és leül közénk. Továbbra is csöndben üldögélünk. Még mindig a történtek hatása alatt vagyunk.

- Kris – néz rá kedvesemre Kellan - te is úgy értetted? Hogy Anna is… - kérdőn és szemében megrendüléssel néz rá, Kris bólint.

- Miről beszéltek? – kérdezem.

- Amíg telefonáltál, Annának volt egy mondata. Itt most nem csak arról van szó, hogy Sarah-t sajnálja. Célzott rá, hogy egy éve ő is ugyan ebben a helyzetben volt, és még nincs túl rajta teljesen.

- Elvesztette a kisbabáját? – nézek rájuk döbbenten.

- Úgy gondolom, - szólal meg Kris elsőként - azt nem hinném, hogy önként… veszteségről beszélt. És tegnap amikor Londonban bementünk hozzá Ashley-vel azt mondta egy éve lett vége az utolsó kapcsolatának és nem túl békésen.

Megint hallgatunk egy sort, és rágyújtunk egy újabb szálra. Újra csak Kellan szólal meg.

- Csak azt nem tudom, hogy sikerült ilyen gyorsan repülőt szereznie, és mi az, hogy ott száll le ahol ő akar - néz ránk kérdőn, mi meg egymásra.

- Kellan - nézek rá - ez, szóval ezt jobb lenne ha tőle… - kínos, de megígértük.

- Oké, azt mondta, ha visszajön szeretne elmesélni pár dolgot.

- Az lesz a legjobb – mondja Kris - és Kellan, csak azoknak mesél akik fontosak neki.

Szívem szerint megölelném, mert ezzel a pár szóval sikerült egy kicsit megnyugtatnia. És ahogy elnézem, ez most rá is ráfér. Még nem hiszem, hogy tudatában van, de amennyire én látom, a barátom bizony fülig beleesett. És ez jó, mind a kettőnek.    

(Kellan szemszöge)

Kris hangja riaszt fel az elmélkedésből, cigizni akar, ami azt jelenti, hogy őt is felkavarta a dolog, mert amennyire eddig tapasztaltam krízishelyzetekben mindig ez az első reakciója. Rob már a teraszra tart, én is megyek utána. Ritkán teszem, de most én is kérek tőle egy szálat. Néma csöndben ülünk mind a hárman. Próbálom összerakni a mozaikdarabkákat. Ha jól értettem, akkor Anna is elvesztette valamikor a babáját, nem is olyan régen, ezért ez az esemény most még jobban hat rá. Rá is kérdezek.

 - Kris, te is úgy értetted? Hogy Anna is… - nincs erőm kimondani, ő se tudja csak bólint. Rob rákérdez miről beszélünk, persze ő nem volt ott akkor. Kris felvilágosítja arról amit véletlenül megtudtunk, kikerekedik a szeme.

- Úgy gondolom - folytatja Kris - azt nem hinném, hogy önként… veszteségről beszélt. És tegnap amikor Londonban bementünk hozzá Ashley-vel azt mondta, hogy egy éve lett vége az utolsó kapcsolatának és nem túl békésen.

Mindannyian próbáljuk megemészteni a hallottakat, ha kiderül, hogy az előző pasija miatt szenved, mert szenved még mindig, akármennyire is titkolni akarja, péppé verem a fazont, ha több száz mérföldet kell is repülnöm ezért akkor is. Újabb cigi, és még mindig a gondolatainkba merülünk. Bennem viszont egy újabb dolog fogalmazódik meg. Oké, hogy repülőtér meg minden, de… a nemzetközi járatok a Lax-ról indulnak, és tuti, hogy nem ott szállnak le, ahol ő akarja, sőt annak az esélye is igen kicsi, hogy ennyivel az indulás előtt jegyet kapjon. Bár jegyfoglalásról szó se volt. Na már most, egy esetet tudok elképzelni, amikor ez az egész ilyen rövid idő alatt és ilyen feltételekkel megvalósítható, ha magángéppel megy. De honnan szerezte, igaz ott az a telefon amit nem értettem, utána közölte Colin-nal is a dolgokat. Ahogy elnézem a velem szemben ülő kettőst, őket ez nem lepte meg.

- Csak azt nem tudom, hogy sikerült ilyen gyorsan repülőt szereznie, és mi az, hogy ott száll le ahol ő akar - nézek rájuk. Váltanak egy zavart pillantást, jól sejtettem, ők tisztában vannak mindennel.

- Kellan - Rob mentegetőzik, de gyakorlatilag semmit se árul el, valószínűleg van itt valami titok, na mindegy, majd Anna elmondja, ha úgy érzi rám tartozik.

- Oké, - felelem neki, mentesítve a bűntudat alól - azt mondta, ha visszajön szeretne elmesélni pár dolgot.

- Az lesz a legjobb – szólal meg Kris rám mosolyog bíztatóan, és ez megerősít abban, hogy minden rendben lesz. Nem az a lényeg, hogy Anna megválaszolja a kérdéseimet, hanem, hogy visszajöjjön, vele lehessek, és ha az lehetséges enyhíthessem a bánatát.

A többi majd alakul.

Szómagyarázat:

* Brian, anseo Anna. Is é mo dhíth ar an ath Jet. – Brian, itt Anna. Szükségem van a Jet-re.

* Go raibh maith agat beidh mé clog ag brath ar Bob Hope. – Köszönöm, egy óra múlva a Bob Hope-on leszek.