44. Csendes szenvedés...

(Anna szemszöge)

Reggel úgy ébredek, mint akit kimostak 60 fokon, és utána még visszaraktak egy plusz centrifugálásra. Az esti ruhámban fekszem, csak az ágytakarót húztam magamra az éjjel. Kinézek az ablakon, mintha az időjárás is velem értene egyet, csak felhőket látok, sehol egy parányi napsugár. Elvégzem a dolgom a fürdőbe, rendelek magamnak reggelit, de csak turkálom, a tea az egyetlen ami lecsúszik a torkomon. Megfordul a fejemben a Thai-chi, de még ahhoz sincs kedvem. Mi a francot fogok csinálni itt egész nap?

A telefonom csörgése térít magamhoz a búskomorságból, Ashley hív.

- Szia Anna, azt csiripelték a madarak, hogy LA-ben vagy? Mit csinálsz?

- Semmit – felem - a hotelben vagyok.

- És van mára valami programod? - kérdezi.

- Nincs – válaszolok.
- Nagyszerű, nekem se, lenne esetleg kedved velem tölteni a napot. Vásárolgatni, sétálgatni, ilyenek.

Hát őszintén szólva, nem a vásárlás a legfőbb dolog amit csinálni szeretnék, de annál, hogy itt legyek begubózva egész nap, bármi jobb lehet. És Ash olyan aranyos, jó társaság.

Rábólintok, és megegyezünk, hogy egy óra múlva találkozunk az előcsarnokba. Lezuhanyzom, feldobok egy jól takaró sminket, mert a szemeim eléggé gáz ahogy kinéznek, farmer, top, táska, egy sötét napszemüveg. Már vár rám, megkérdi hova akarok menni, de azt felelem, hogy nekem mindegy. Ő szívesen meginna egy kávét, úgyhogy először a hotel kávézójába megyünk, és rendelünk. Vidáman fecseg arról, hogy mennyi minden történt amióta nem találkoztunk, aztán egyszer csak elkomorul a tekintete. Nem tudom mi baja, végig nézek magamon, de azon kívül, hogy feltoltam a hajamra a napszemüvegem semmit se tettem.

- Anna, mi bajod van nem vagy jól? – kérdezi aggodalmasan. – Mit csináltál az éjjel?

Most erre mit mondjak, nem aludtam túl sokat, ez látszik, hirtelen mosolyra húzódik a szája:

- Mondhattad volna, hogy Kellan lefárasztott, akkor csak később jövök. Tényleg, ő hol van? – kérdezi. Mintha én azt tudnám, keserűen válaszolok neki:

- Nem tudom, talán a barátnőjénél.

Ashley rosszabb, mint a spanyol inkvizíció, kiszed belőlem mindent az este történtekről, majd pontosan azt a következtetést vonja le, mint Luca.

- Szerintem te valamit félreértettél, kizárt, hogy kibékült vele, Kris bulija óta folyamatosan zaklatja, Kellan már többször is próbálta lerázni, de nem hagyja magát. A múlt héten azt említette, hogy végre kitalált valamit. Lehet, hogy pont azért hívta meg vacsorázni. Anna, Kellan odavan érted, és amióta csak ismerem még soha, még csak gondolatban se fordult meg benne, hogy egyszerre két barátnője legyen. Nem, az nem lehet. Utána járunk. Végeztél? – kérdezi, és mire bólintok, már int is a pincérnek, fizet és a kijárat felé húz maga után. Odakinn fog egy taxit, bemond egy címet, és hátradől. Bennem egyre erősebb a sejtés, hogy mire készülhet.

- Ash, hova megyünk - kérdezem.

- Kellan-hez – feleli, ettől féltem.

- Én nem megyek oda. Legyen szíves, forduljon vissza, és vigyen a hotelhez – kérem a sofőrt. Ash azonban közbevág:

- Nem, ne is figyeljen rá, vigyen csak az első címre. Anna nem lehetsz ennyire gyáva, mit veszthetsz? Ha igazam van, és csak félre értetted, de mégse mész oda, akkor igen sokat. Ha mégis… - itt elgondolkodik, majd komoran folytatja - akkor meg segítek beverni a képét.

Hát ebben van valami, most a szívem kerekedik felül, pluszba elképzelem, amint behúz egyet neki, na az a látvány azért megérné. Hátradőlök az ülésen, és végig gondolom a lehetőségeket. Ha Ash-nek van igaza, és mégse békült ki vele, és a csaj tényleg zakkant, akkor bocsánatkéréssel tartozom, mert nem hagytam lehetőséget, és a szavaim is elég félreérthetőek voltak. Egy részem reméli, hogy ez az eshetőség áll fenn, és megfogadom, hogy ha minden rendbe jön, soha többé, na jó inkább nem túl sokszor viselkedem ennyire reflexből.

Ha mégis én értettem jól a dolgokat, a realista énem megint előtérbe kerül, akkor viszont csak még nagyobb gáz, mert tudni fogja, hogy odamentem, viszont akkor ráfogok mindent Ashley-re. És soha, de soha többet nem állok szóba Kellan Lutz-zal.

A környék, ahol a taxi megáll, tipikus amerikai kertváros, kevés járókelő, gondozott gyep, nem ide képzeltem volna el. A ház maga tetszik, ha jól emlékszem azt mesélte, hogy három lakótársa van, és csak bérelik. Ash otthonosan mozog, éppen nyomná a csengőt, amikor kinyílik az ajtó, és egy magas barna srác lép ki rajta, kezében hatalmas táskával. Boldogan üdvözli Ashley-t, éppen a bemutatásom következne, amikor megérkezik a taxija. Azt mondja menjünk csak nyugodtan, Kellan ma még nem került elő, de hosszú éjszakája lehetett, mert hajnalban hallotta ahogy erősen ittasan megérkezett. Gyorsan lelép, mondván késésben van. Bemegyünk az ajtón, egy tágas nappaliba lépünk, a színek és a berendezés alapján le sem tagadható, hogy tipikus legénylakás. A legmodernebb hifi, hatalmas plazma tévé, de minden drapp, bézs és szürke. A semmiből egy kutya kerül elő, élénk farkcsóválással üdvözli Ash-t és gyanakvóan figyel engem, leguggolok, és kinyújtom felé a kezem, hagyva hogy megszagolja.

- Hello, Kola – a nevének említésére óvatosan megközelít, megszaglász, majd talán beleegyezés képpen, hogy nem vagyok veszélyes, képen nyal. Mosolyogva törlöm meg az arcom, és megsimogatom a fejét.    

- Látod, még a kutyája is odavan érted, én csak két hamburgerrel tudtam magamhoz édesgetni. Na az ott Kellan szobája, – mutat egy ajtóra - bemész, vagy menjek én és hívjam ki.

- Nem majd inkább én, - felelem, jobb ezt kettesben, és nem Ash előtt.

Az ajtóhoz lépek, és benyitok, odabenn félhomály van, mert a függöny be van húzva. Körbe lesek, amennyit látok az alapján nem egy rendetlen típus, bár az ágy végében a földre szórva ott az esti ruhája. Közelebb lépek, és meglátom az arcát, annyira édes így álmában, békésen fekszik, és halkan szuszog. Eszembe jut, hogy Londonban az arcomat simogatva próbált felébreszteni, talán ez nála is bejön. Éppen elérném az ágy szélét, amikor mocorgásra figyelek fel. És nem ő az aki forgolódik, hanem egy hosszú szőke hajú, sejtésem szerint nő.

A sejtésem beigazolódik, mert hanyatt fordul, így meglátom az arcát, AnnaLynne az, a takaró lecsúszik a válláról, szemmel láthatón meztelen. Mintha ébredezne, úgyhogy pánikszerűen kimenekülök. Éppen elég, hogy engem porig alázott, mert hogy tőlem hozzá ment az tuti, nem kell ennek a szegény lánynak is feleslegesen szenvedni. Ha Kellan ilyen rohadék előbb-utóbb úgyis lebukik.

Halkan húzom be magam után az ajtót, odakinn rögtön Ashley-be ütközöm.

- Na, mi van?

- Még alszik – felelem.

- Jó, de miért nem ébresztetted fel? - kérdez vissza türelmetlenül.

- Mert nincs egyedül – nézek rá, döbbenten mered rám. - AnnaLynne van nála.

- Micsoda – és már indul is a szoba felé, belép, de nem hagyom, hogy bármit is tegyen, kihúzom magammal és újra becsukom az ajtót.

- Ash, ne, választott, és mégse tévedtem, de kérlek, most menjünk innen. – Tétovázik, de a könyörgő tekintetem és a hangom meggyőzi.- KÉRLEK.

Némán megyünk ki a házból, egyikünk se szólal meg, az utca vége felé indul, nekem meg úgyis mindegy. Egyszer csak megtorpan.    

- Én visszamegyek, és szétrúgom a seggét ennek a… - nem hagyom, hogy befejezze.

- NEM, Ashley nem akartam idejönni, mégis idehoztál. Nem jött be, ennyi. Attól ő még a barátod, választott és kész. Meg tudom magam védeni ha akarom, de részemről az ügy lezárva. Megkérlek, hogy te ne avatkozz bele, az lenne a legjobb, ha nem is említenéd, hogy itt voltunk. Bár a lakótársa úgyis elmondja, úgyhogy mindegy.

- Nem állok szóba vele egy jó darabig az biztos. Anna, ne haragudj, én nem akartam, hogy még rosszabbul érezd magad. Ha tudom…

- Gondolom, hogy nem direkt csináltad, én túlélem, volt már rosszabb is. De ha nem baj, most szeretnék visszamenni a hotelbe. Bocs, de nincs kedvem most semmihez, talán csak az alváshoz.

Együttérzően néz rám, és határozottan megindul. Egy sarokkal arrébb már forgalmasabbak az utcák, leint egy taxit, és visszavisz a Four Season’s-be. Elbúcsúzok tőle, az utca túloldalán felfedezek pár fotóst, úgyhogy gyorsan bemenekülök. Azonnal a lakosztályunkba megyek, és kiterülök az ágyamon. Egyszerre vagyok iszonyatosan levert a csalódottságtól, és dühös, hogy mi a francnak kellett találkoznom vele. Egyáltalán, miért van az, hogy én folyton ilyen csalfa, hazudozó, szemét alakokat fogok ki. Felugrok és kimegyek a teraszra, bámulom a környéket, már hétágra süt a nap, de most ez is csak bosszant.

El kell mennem innen, hazavágyom a lakásom csendes magányába, de túl mesze van. Budapest, Keszthely, nagyszüleim kis faluja, mind-mind több ezer kilométer. Beugrik, hogy jóval közelebb is vigaszt találhatok.

Wyoming.

Igen Baile Inez’s-be kell mennem, ott a családom, a nagyszüleim, Brian és Mary, Sarah és Colin. Majd ott azon a gyönyörű vidéken összekapom magam, a barátnőm helyrerak, és újra a régi leszek. Megszületett az elhatározásom, itt az ideje a cselekvésnek. Nem akarok repülni, kocsival megyek, csak bérelnem kell egyet, pár ruhát összedobok, és indulhatok is. Rögtön tárcsázom a recepciót, autókölcsönző után érdeklődve, megnyugtattak, hogy a Holidy’cars-nak van egy kirendeltsége itt helyben csak fáradjak le a szükséges iratokkal. Magamhoz kapom a jogsimat, a bankkártyámat, és leliftezek. A kölcsönzős nő kedves és segítőkész, mondjuk kicsit meglepődik amikor egy Chevrolet Trailblazer-t választok, az általa ajánlott kisautók helyett. Szerencsére minden van benne, légkondi, cd lejátszó, és GPS. Megegyezünk, hogy egy óra múlva idehozzák a hotel elé, ami pont jó, mert addig összekapom magam. A földszinti shop-ban beszerzek azért egy térképet is, odafönn kiválogatok pár ruhát, a legszükségesebb dolgaimat, piperetáska, telefonok, laptop. Kényelmes farmert, pólót és cipőt húzok, a minibárból elveszek egy üveg vizet és egy óra múlva már lenn állok és bepakolok a terepjáróba. Gyönyörű kocsi, fekete, hatalmas, rengeteg extra, persze az otthoni Audi Q7-emmel nem ér fel, de most megteszi. Kb. 1400-1500 km van előttem, most délután öt óra van, ha jól haladok reggelre ott is leszek.  

A GPS-be azt táplálom, hogy autópályákon át akarok menni, lehet, hogy lenne rövidebb út, de azért nem vagyok teljesen őrült. Meg tudom magamat védeni, de mondjuk egy pisztollyal szemben nem lenne esélyem. Alig haladok kétutcányit amikor már újra félreállok, a műszer hangja erősen emlékeztet Kellan-ra, úgyhogy inkább a női változatot választom. A 15-ös útra vezet ki, nem semmi, hogy mennyire különbözik ez mondjuk az otthoni M7-től. És itt nem arra gondolok, hogy ez hatsávos. Ahogy haladok, egyre kietlenebb a táj, na ja, ez a Mohave sivatag, mit is várjon tőle az ember lánya. Itt-ott pár fa és bokor, de jobbára csak az út végeláthatatlan hossza. Bekapcsolom a rádiót, de vagy rock, vagy country szól, és most egyikhez sincs kedvem. Rövid ügyeskedés nyomán előszedem az Ipodomat, plusz a fülhallgatót és az egyik fülembe ügyeskedem. Itt legalább a kedvenceim közül válogathatok. Először komolyzenét keresek, ráér a vadabb majd ha már kicsit fáradok. Szerencsére van forgalom, örömmel kerülgetem a kocsikat, egy az enyémhez hasonló terepjárós férfi vagy egy órán át versenyez velem, de mire már éppen kezdene elegem lenni az önelégült képéből szerencsére a szélső sávba lavíroz, és letér az autópályáról.

Úgy négy óra vezetés után érem el a Las Vegas-t elkerülő szakaszt. Amikor meglátom az első táblát, hogy 25 mérföld múlva Vegas, összeszorul a gyomrom a rossz emlékek miatt, de aztán nem foglalkozom vele. Elég messze vagyunk a várostól, de mivel már erősen szürkül, a neonfények még így is kivehetőek. Megint eszembe jut az itt töltött idő, mennyire vibráló az egész város, sehol máshol nem találkoztam ilyen intenzív hangulattal. Megállíthatatlanul haladok tovább, de újabb két óra után már érzem, hogy be kell iktatnom egy kis egészségügyi szünetet. Mivel tankolnom se ártana, lévén nem rendelkezem helyismerettel, fogalmam nincs milyen messze lesz a következő benzinkút, az első táblánál letérek. Szerencsém van, mert elég forgalmas. Megtankolok, kinyújtóztatom a lábaimat, a mosdóban miután elvégeztem a dolgom kicsit felfrissítem magam, lemosom a sminkem, úgyse lát senki.

A benzinkút melletti kis falatozóban veszek két szendvicset, némi üdítőt és édességet. Vannak páran érzem, hogy mindenki kíváncsian méreget, a pincérnő aki kiszolgál, rajtam kívül ő az egyetlen nő a helyiségben, kedvesen érdeklődik, úgyhogy úgy döntök, hogy eszem egy hamburgert, és egy meggyes pitét. Gyorsan elkészül, addig barátságosan társalgunk, túl lehet már az ötvenen, szóval simán az anyám lehetne. Érdeklődik, hogy honnan jövök és hova tartok. Nagyra kerekedik a szeme, amikor közlőm vele a kiindulási és célállomásomat. Kedvesen enged az utamra. Mivel kipihentnek érzem magam, a legközelebbi hely ahol megállok hajnali négy tájban Salt Lake City elkerülője, ahol le kell térnem a 80-as útra. Most már azért érzem a fáradtságot, megint teletöltöm a tankot, biztos ami biztos, veszek egy kávét és jó tíz percig sétálgatok az autó körül. Még van előttem egy négyórás szakasz, és azt már megállás nélkül készülök megtenni.

Lassan világosodni kezd, a felkelő nap pont szembe süt, egészen varázslatossá téve az amúgy is gyönyörű tájat. Hegyek, dombok váltakoznak. Jó választás volt ez a kocsi, mert megerőltetés nélkül kapaszkodik fel az emelkedőkön.

A rendőr, aki egyszer csak ott van mögöttem a semmiből, jelzi, hogy húzódjak le, szerencsére az első amire Brian felkészített amikor ideköltöztem a nagyszüleimhez, az ilyenkor alkalmazandó viselkedés volt, ezért megvárom amíg mellém ér, és leengedem az ablakot, kiderül, hogy gyorsabban haladtam a megengedettnél, nem sokkal, de mégis. Rendkívül udvarias, tudni akarja hova tartok, ő is elcsodálkozik, hogy ezt a távot egyedül és legfőképpen autóval teszem meg, mert a kocsi papírjaiból azt is kiolvashatta, hogy LA-ből indultam. Azzal enged tovább, hogy már nincs sok hátra, és azért figyeljek a kilométerórára.

Reggel nyolcra érek Rock Springs-be, innen már csak egy jó háromnegyed óra Baile Inez’s. Amikor átlépem a birtok határát, már nem kell törődnöm a sebességgel, úgyhogy boldogan nyomom a gázt. Szeretnék már odaérni, átölelni a családtagjaimat, lezuhanyozni, igen ez már nagyon jó lenne. Tudom, hogy nem úszom meg a dolgot, a kérdéseket, de ezzel ráérek később foglalkozni. Amint meglátom a házat, megnyugszom, hazaértem.

Elég nagy fékezéssel állok meg, és pattanok ki a kocsiból. Az első aki szembejön Brian, éppen az istállók felől közeledik. Örömömben a nyakába ugrom, majdnem felborítva.

- Dea-maidin, deartháír – üdvözlöm.

- Bídeach, céard atá tú ag déanamh anseo? – néz rám kérdőn, mire közlöm vele, hogy unatkoztam LA-ben. Segít bevinni a cuccom, amit a nappaliban lerakunk, majd egymást átölelve az ebédlőbe lépünk. Mindenki ott van, éppen reggeliznek. Nagy a csodálkozás, Inez nagyi boldogan kérdi, hogy akkor meddig maradok, mondom neki, hogy még nem tudom. Tényleg így van, semmi kedvem visszamenni, Rob meglesz nélkülem. Látom, hogy Sarah nem vette be, hogy az unalom miatt jöttem haza, és Mary is gyanúsan méreget.

Gyorsan szedek magamnak, most érzem csak milyen éhes vagyok. Amire teleeszem magam, már majdnem leragadnak a szemeim.

- Na, én most ledőlök egy kicsit, az utolsó három órában már alig bírtam nyitva tartani a szemem – mondom mire döbbent csend lesz. Nagyapa az első, aki vészjóslóan megkérdezi, hogy hol is béreltem azt az autót. A válaszomra kitör a balhé, mindenki szidni kezd, hogy lehetek ilyen őrült, és ez még csak egy enyhe jelző, hogy ennyit autóztam egyedül, éjjel. Próbálom nyugtatni őket, hogy végig forgalmas utat választottam és csak olyan helyen álltam meg ami nem volt veszélyes. Nemigazán hatja meg őket, úgyhogy rövidre zárom a dolgot. Közlöm, hogy hagyjanak békén, fáradt vagyok, és ha ennyit szekálnak alvás után visszamegyek. Ez úgy látszik hat, bár még mindig dühösen méregetnek, fogom a cuccomat és felvonulok a szobámba, gyorsan lezuhanyzom, és szabályszerűen bezuhanok az ágyamba.

Odakinn süt a nap amikor legközelebb felébredek, előhalászom a telefonom, sikerül kiderítenem, hogy fél hét van, a nap állásából ítélve reggel, szóval elég rendesen szundítottam. Látom, hogy több üzenetem és hívásom is volt, de még igen korán van a válaszokhoz. Meglátogatom a fürdőt, belebújok egy nadrágba és pólóba és elindulok a konyha irányába. A család általában 9-kor reggelizik, de addig én tuti nem húzom ki. Odalenn senki sincs, még Tara - aki szakácsnő és házvezetőnő egyben, amúgy Patrick felesége - se jelent meg. Gyorsan összedobok egy szendvicset és leöblítem egy kis narancslével, ennyivel kihúzom amíg a többiek is felkelnek. Mivel az utóbbi napokban kihagytam az thai-chi-t, szó se róla érzem is a hiányát, kimegyek a medence szélére, és neki állok a gyakorlatomnak. Élvezem, hogy egyre jobban kikapcsol az agyam, elfelejti az elmúlt napok kellemetlenségeit, erre nagy szükségem van most. Tudom, hogy nem törölhetek ki mindent, de ez a fajta összpontosítás amit a mozdulatok pontos elvégzése megkíván, segít végre a belsőmre figyelni. A hosszabb gyakorlatot végzem, mire befejezem, már kiszűrődik a házból a többiek mozgolódása.

Megint a konyha irányába veszem az utam, üdvözlöm Tara-t, aki éppen a friss kenyeret szeli fel és ha jól érzem, márpedig a szaglásom jó, akkor a hagyományos „Ister Fry” készül, ami valljuk be őszintén nem normális emberi gyomornak való. Ebbe beletartozik a májas és véres hurka, kolbász, tükörtojás, szalonna, persze mind sütve, egy kis grillezett paradicsom és gomba, és persze az elmaradhatatlan burgonyalepény. Ezt egyedül nagyapa és Brian tudja legyűrni, mindenki más már a látványától is jóllakik. Az ebédlőben egyelőre csak Inez nagyi teázik, így hozzá lépek megpuszilom és leülök mellé. Persze ez csak ideiglenes állapot, mert étkezéskor az asztalnál mindig a megszokott hierarchia szerint kell helyet foglalni, az asztalfőn nagyapa, a másikon nagyanya. Én nagyapa jobbján, Brian a balján, mellette Mary, a többiek meg ahogy éppen tetszik. Inez nagyi örül az ittlétemnek, és ezt nem is titkolja, beszélgetünk mindenféléről, de főleg Sarah-ról, és a baba elvesztéséről. Látom a szemén, hogy szíve szerint tudni akarná, hogy hat ez rám, de aztán mégse kérdez rá. Lassan a többiek is leszállingóznak, és a reggeli is az asztalra kerül, senki se említi az utamat, inkább semleges témákat választunk. Megkérdem Brian-t, hogy mit csinál ma, szerencsére pont bejárást tervezett, így kikuncsorgom, hogy had menjek ki vele lovagolni. Tisztába vagyok vele, hogy este majd bánni fogom, mert ez jelent vagy 5-6 órát nyeregben, de nem vagyok felkészülve Sarah kérdéseire, ami viszont elkerülhetetlen lenne, ha itt maradnék.

Reggeli után azonnal felmegyek és átöltözöm, szerencsére nem vagyok hajlamos a hízásra, mert a lovaglónadrágom bizony már több, mint négy éves, akkor vettük amikor először jöttem a farmra. Pólót, csizmát húzok, a fejemre kalap, az én halovány bőrömmel elengedhetetlen, és menetkész vagyok. Brian az istállónál vár, megkapom Hairicin-t, igaz, hogy mint a neve is mutatja, ő rettentő gyors, és nem a sétaügetés a kedvence, de én imádom. Bármilyen hihetetlen az addig vad és csökönyös fakóarany színű palomino és köztem az első pillanattól kezdve egyfajta kölcsönös tisztelet alakult ki. Ő hála ennek, egyszer se dobott le, vagy harapott meg, ami másokkal szemben azért előfordult párszor, illetve én mivel rajongok érte, soha még csak egy gondolattal se bántanám meg. Mint mindig, most is kicsempésztem neki egy sárgarépát, és a nyeregtáskámba a csomagolt szendvicsek közé elrejtettem egy almát is a későbbiekre. A farm meglehetősen nagy, igazából még csak repülőből láttam minden részét, úgyhogy bőven tekereghetünk erre-arra. Brian szerencsére nem egy szószátyár ember, az első két óra alatt csak lovagolunk egymás mellett, de aztán nem bírja tovább és kérdezgetni kezd.

Szépen lassan fény derül arra, hogy nem véletlen, hogy visszajöttem, azt is kiszúrja, hogy férfi van a dologban, mivel erre szidni kezdi Rob-ot, igyekszem újra leszögezni, hogy ő csak a külvilág előtt a barátom. Na erre jön csak az igazi kérdésözön, hogy akkor ki, mikor, hol… rosszabb, mint egy féltő apa. Nem vagyok hajlandó belemenni a dologba, és megfenyegetem, hogy ha nem fejezi be a kérdezősködést, akkor visszafordulok. Ez mondjuk nem lenne egyszerű, mert fogalmam nincs hol járunk éppen, de tudja, hogyha megmakacsolom magam bármilyen őrültségre képes vagyok. Úgyhogy a nap további részében csak általánosságokról beszélünk, ő főleg a farmról, én a Luca-val kötendő üzletről. Félidőben megesszük a szendvicseinket, Hairicin megkapja az almáját, majd megcélozzuk újra a házat, persze egy másik úton.

Amikor távolról, de végre látótávolságra kerül a ház, és Brian is biztos lehet abban, hogy nem tévedek el, végre szabadjára engedhetem a lovamat és vad vágtába kezdünk. Mind a kettőnknek jót tesz ez a végtelen szabadság, és boldogan érkezünk meg az istálló elé. Ott egy újabb simogatás után átadom Thomas-nak, ő olyan lovászféle, mert bár imádom a lovakat, de a gondozásuk, na az sose tartozott a kedvenceim közé. Hosszú ideig áztatom magam a kádban, szüksége is van rá a fenekemnek, mert a többórás nyeregben ülés nem tett éppen jót neki. A vacsora mindig este 8-kor van, úgyhogy előtte még elintézek pár e-mailt, és sms-t. Gina és anya is írt, hogy mi van velem, hogy nem jelentkeztem, nekik írok, mivel otthol már javában éjjel van. Ash-t visszahívom, hát kiakad, hogy leléptem LA-ből, de azért megérti, hogy miért tettem. Újra megkérem, hogy ne vesszen össze ez miatt Kellan-nal, ez a kettőnk dolga. Kérdi, hogy mikor megyek vissza, de mivel fogalmam nincs erre nem tudok mit válaszolni. A vacsora, mint mindig rendkívül finom, főleg a desszert ami direkt az én kedvemért készül, de amint megettem egy tekintélyes adagot, már fel is kelek, és az egész napos lovaglásra hivatkozva aludni megyek.

Másnap újra korán ébredek, thai-chi, reggeli és megkörnyékezem nagyapát, hogy át kéne beszélnünk pár üzleti dolgot. Tudom, hogy ez meglehetősen átlátszó dolog, de szükségét érzem. Egy igen rövid szünetet kivéve, amikor őt Inez nagyi kihívja, én meg telefonálok párat egészen vacsoráig a dolgozószobában vagyunk. Vacsora után megint fáradtságra hivatkozom, - ami már több, mint feltűnő, Sarah és Mary nem is titkolják a bosszúságukat - és aludni megyek. Nap közben beszéltem anyával, most megint van pár hívásom. Az egyik Rob-tól, őt fel is csörgöm. Kiderül, hogy LA-ben van, és kíváncsi, hogy én meg miért nem. Arra hivatkozom, hogy akartam nekik egy szabad hétvégét, mert vasárnap Kris úgyis elutazik valami promóciós útra, ezt úgynézki beveszi, és megbeszéljük, hogy jövő hét közepén érkezem. Amikor Kellan-ről kérdez, azt mondom, hogy keresnek, úgyhogy gyorsan lerakom.

Szombaton rosszul ébredek, álmomban szerepelt az a gazember, és ez rányomja a bélyeget a hangulatomra. Megfordul a fejemben, hogy jobb lenne egész nap ágyban maradni, de sajnos nem hallgatok a belső hangra és ezt a nap folyamán többször is megbánom. Reggeli közben magamba merülve töröm a fejem, hogy mára milyen kifogást tudnék találni, de semmi se jut az eszembe. Mint kiderül hiábavaló is lett volna, mert a két nőszemély Sarah és Mary közli velem, hogy ma az övüké vagyok, és ne is próbálkozzam, megyünk Rock Springs-be.

Nagy duzzogva beleegyezek, gyorsan átöltözöm, és gondolom ők is, de legalább abba belementek, hogy én vezessek. A hely elég vidékies, egy bevásárlóközpont, pár étterem, és kávézó és csodaszép parkok. Eleinte abban a hitben ringatom magam, hogy megúszom, mert nézelődünk, fagyizunk, de aztán Mary „fáradtnak érzi magát” és feltétlen a Belmont parkban akar ücsörögni egy kicsit. Ott aztán kiderül az igazság, és górcső alá vesznek, kettejük ellen semmi esélyem, így hát elmesélem, hogy mi történt LA-ben, arra már rájöttem, hogy Mary is tud a vonzódásomról Kellan iránt, gondolom Sarah mesélt el neki mindent amikor olyan gyorsan elutaztam Kaliforniába. Hallgatom a szitkozódásukat, majd a vigasztalásukat, de egyik se hat rám túl jól. Tudom, hogy egyre jobban magamba fordulok, de most ehhez a csendes szenvedéshez van kedvem. Már négy óra is elmúlik mire hazafelé vesszük az irányt, útközben több hívás és sms is érkezik a telefonomra, de úgy gondolom, hogy ráér, majd ha hazaértünk megnézem. Legnagyobb meglepetésemre a mai napot még nem úsztam meg, mert az összes befutott jelzés Kristen-től és Rob-tól jött felváltva.

Aggódva, hogy mi a franc ilyen sürgős, azonnal visszahívom Rob-ot.

- Hello. Mi történt, hogy ráragadtatok a telefonra, nem találtatok jobb elfoglaltságot?

- Anna, te voltál LA-ben? – kérdez rá azonnal, a hangja kínosan nyugodt.

- Aha, megtaláltad a cuccodat nem, leraktam a nappaliba.

- És mi történt? – kérdez rá Kris, úgy látszik ki vagyok hangosítva.

- Miből gondolod, hogy történt valami? – kérdezek vissza óvatosan.

- Először is, két hete úgy turbékoltok, mint a galambok, végre iderepülsz, aztán másnap meg vissza.

- Nem repültem… - szólok közbe, bár kár volt.

- Akkor, hogy jutottál vissza Wyoming-ba?

- Béreltem egy kocsit…

- Te egész odáig vezettél? – kiált fel Rob felháborodottan - elment az eszed?

- Hé, nagylány vagyok oké! – felelem felháborodottan. Hallom, hogy Kris mond neki valamit. Majd ő folytatja:

- Szóval mi történt?

Most mit mondjak erre, hogy kibékült a barátnőjével, nem ezt majd mesélje el ő.

- Maradjunk annyiban, hogy mi ketten… nem nincs olyan, hogy mi ketten, és soha nem is lesz. Ennyi.

- Értem, szóval te elmenekülsz, ő napok óta részeg de egyébként minden a legnagyobb rendben – szólal meg kissé pikírten Rob.

- Hogy érted azt, hogy napok óta részeg? – a kérdés önkéntelenül jött a számra, mielőtt még végig gondolhattam volna.

- Szó szerint, az újságok is lehozták, sőt egy aranyos videó is van róla, ahogy ordít valakivel. Mi a franc van, elmondod végre?

Nem tudom erre mit feleljek, három napja elkövetek mindent, hogy még csak rá se kelljen gondolnom. Arra ahogy maga elé engedi az étteremben, ahogy rám mosolyog a hotelben, és legfőképpen ahogy ott feküdtek ketten az ágyban. Kit érdekel, hogy mit csinál, az ő dolga. Nem én csaltam a játékban.

- Nézzétek, ez nem jött össze közöttünk, és nincs több hozzáfűzni valóm. Mostantól ha lehet szeretném elkerülni Kellan Lutz-ot, amennyire csak lehet. Persze, tudom, hogy ez nem minden esetben megoldható, de ígérem ha muszáj udvarias leszek vele, és nem csinálok jelenetet. Ennél többet nem szeretnék mondani.

- Anna – hallom Kris hangját - mi a baj, mert van valami az biztos.

- Kris, én… nem tudok most még erről beszélni, és főleg nem így telefonon. Jól vagyok, majd személyesen. Jövő hét elején úgyis megyek…

Még beszéltünk pár percig, mert ő elutazik pár napra, aztán lerakjuk mind a ketten.  

Szómagyarázat:

* Dea-maidin, deartháír. – Jó reggelt, bátyus.

* Bídeach, céard atá tú ag déanamh anseo? – Kicsikém, hogy kerülsz ide?