10. Kirándulás...

(Rob szemszöge)
Kedden délbe végre azt az információt kapom, hogy megvan a cég, de éppen nincs benn az irodájában. Egy kicsit megnyugszom, oké, Kris mégse fog kinyírni. A munka jól halad, odavagyok Budapestért, itt eddig csak csupa jó történt velem.  A következő szünetben pont belépek a lakókocsiba, amikor Dóra lelkesen integet és mutatja, hogy ő van a vonal másik végén. Azonnal elkérem tőle a telefont.

- Anna? Te vagy az? Tegnap óta folyamatosan próbálom kideríteni a számod.

- Igen – feleli, a hangja alapján ő is örül, hogy beszélünk, de mint kiderül neki egészen más oka van rá. - Megtaláltam az iPodod a vendégszobába, de azt mondták, hogy se üzenetet, se csomagot nem adnak át. Reméltem, hogy hiányozni fog.

- Tényleg, őszintén szólva még nem tűnt fel, hogy nincs meg – csúszik ki a számon, biztos kiesett a zsákomból, amikor érkezéskor ledobtam a földre.

- Akkor miért kerestél? – a hangjából csodálkozást és egy kis gyanakvást hallok.

- Olyan gyorsan elhajtottál, nem írtam fel a számodat, pedig Kris a lelkemre kötötte. - Hosszas csend, felmerül bennem, hogy lehet, hogy túl erőszakos vagyok, így is elég sokáig voltam a terhére, most meg csak így letámadom. Mentegetőzni kezdek, csak azt tudnám ezek után, mit mondok majd Kris-nek, miért nem szereztem meg a számát. Félbeszakítja a gondolatmenetemet, és megnyugszom, hogy ő is szívesen találkozna vele. Beírom a telefonomba, mégegyszer visszaolvasom, biztos, ami biztos. Érdeklődik a forgatásról, mondom neki, hogy jól haladunk, és rövidesen lesz egy kis szünetem is, át kell rendezni a díszletet, arra nem elég az idő, hogy visszamenjek a bázisra, de mégis egy  kis lazítás azért jó közbe. Rákérdez, hogy mi legyen az iPodommal, felajánlja, hogy elhozza, állítólag nem kerülő, de ezt kétkedve fogadom, mert eddig mindenre azt mondta, hogy nem gond. Rábeszélem, hogy jöjjön ide, amibe végül belemegy, csak annyit kér, hogy valaki menjen ki elé.  Átadom a telefont Dórának és vele egyeztetnek. Leforgatunk mégegy jelenetet, majd jöhet a pihenés. Nem tudom mennyi idő telhetett el a hívás óta, szerintem nem túl sok,  amikor az asszisztensem kíséretében megjelenik a lakókocsiba. Meglepődök, mert ilyen hivatalosan kiöltözve még nem láttam. Rendkívül elegáns, üzletasszonyos és olyan megközelíthetetlen.

- Szia! Látom sikerült bejutnod – fordulok hozzá.

- Aha, Dóra megmentett – feleli nagy mosollyal - Ez a tiéd, illetve szeretném ha megosztanád a többiekkel...
Mond még valamit, de a figyelmemet és legfőképpen az orromat már a dobozokból szálló illat köti le, azonnal kinyitom a fölsőt, és valóban, ahogy sejtettem:

- A-L-M-Á-S R-É-T-E-S!

Nem figyelem mit mond még, az első szelet már a számba van, na jó megosztom a többiekkel is.

- Srácok, ő itt Anna, már meséltem róla, hozott egy kis desszertet.

Azonnal körbevettek, az első nap mindenkit érdekelt, hogy jutottam ki a reptérről, és hol voltam egész nap, ezért nagy vonalakban meséltem pár dolgot a megmentőmről. Gyanítom, hogy ők azt hiszik úgymond becsajoztam, és mivel Kris-ről nem tudnak, meghagytam őket ebben a hitben. Most esik csak le, hogy valószínűleg páran félreértik Anna érkezését, de ahogy körülnézek, őket is az evés köti le éppen. A következő egy órát a lakókocsi egyik sarkában töltjük, teljesen fesztelenül beszélget mindenkivel, és ha jól látom vele is szívesen társalognak páran. Sőt pár kolléga szívesen kerülne vele közelebbi kapcsolatba, sejtésem szerint. Sajnos az idő gyorsan telik, és kint már egyre többen mozgolódnak, lassan engem is hívni fognak. Anna mintha megérezte volna, szedelőzködni kezd. Önző vagyok, tudom, de eszembe jut, hogy holnapra szabadnapot kaptam, és a stábon kívül ő az egyetlen akit ismerek ebben a városban, sőt ebben az országban. Talán... végülis eddig annyira segítőkész volt. Mielőtt még meggondolnám magam, felteszem az engem foglalkoztató nagy kérdést:

- Holnap mit csinálsz? - megosztja velem a programját, és persze azonnal visszakérdez miért érdekel - Hát, holnap nincs forgatás...

- És mit szeretnél csinálni - kérdez vissza, ami szerintem már fél siker, úgy látszik sejti hova akarok kilyukadni, mert azonnal felveti, hogy előbb befejezheti a munkát.  Titkon ebben bíztam, megegyezünk, hogy felhív ha végzett, ő is beírja a számomat, és megígéri, hogy kitalál valami programot, plusz még abba is belemegy, hogy Kristen-nel is beszélhessek. Azt hiszem az lesz az este fénypontja, és ő is örülni fog, az tuti. Hallatlan nagy szerencsém van, hogy pont Anna mellé szólt a jegyem a repülőn. A búcsúzásunkat Dóra zavarja meg, mert a rajongóknak naná, hogy megfordult a fejükbe, hogy Anna esetleg hozzám jött. Ez sajnos várható volt, elég feltűnő jelenség, és hát a kinti tömeg árgus szemekkel figyel, szokás szerint. „Még jó, hogy itt van Dean", jut eszembe, majd ő kikíséri, bár akkor jobban felfigyelnek rá, de akkor is így biztonságosabb. Bemutatom őket egymásnak, és megkérem, hogy jutassa ki a kocsijához.  

Önkéntelenül megölelem és megpuszilom baráti gesztus csupán amit ő is viszonoz,  de ezzel megadtam azt hiszem az indokot a találgatásokra. Jól sejtettem, mert a srácok egész este rajtam szórakoznak és sűrűn elmondják milyen jó is a „R-É-T-E-S” és hát a magyar lányok…
Dean az egyetlen a stábból aki tud Kris-ről és rólam, ő kicsit furcsán méreget, és a liftben a szobám felé rá is kérdez, hogy akkor most mi van. Megnyugtatom, mert ő már jó ideje velem dolgozik, és lassan inkább barát, mint alkalmazott, hogy minden változatlan, sőt ne lepődjön meg, mert a holnapi napot nem itt töltöm, és megint megyek Annához, hogy beszélhessünk a barátnőmmel. Vigyorogni kezd, és megjegyzi, hogy piszok szerencsés fickó vagyok, de azért felhívja a figyelmemet, hogy vigyázzak a rajongók rendkívül találékonyak tudnak lenni. A szobámból még felhívom Kris-t, elmesélem neki, hogy sikerrel jártam, és, hogy holnap este megint „láthatjuk" egymást.

Másnap  reggel sokáig alszom, és csak akkor mozdulok ki a szobámból, ha kimegyek a teraszra cigizni. Nem is emlékszem mikor volt ilyen utoljára, a mobilom egy előtt csörög, meglepődve nézek a kijelzőre, és azonnal az jut eszembe, hogy biztos közbejött neki valami, és mégse ér rá. Ezzel szemben kellemesen csalódom, mert kiderül, hogy nemhogy áll a program, de már a hátsó bejáratnál vár rám. Viszont meglepődöm, amikor azt mondja, hogy vegyek vastag kabátot, az előbb voltam a teraszon, és sütött a nap. Kinézek, még most is. A kérdésemre, hogy miért, csak annyit mond, hogy majd meglátom. Hát, ő tudja, rábízom magam, ezelőtt se bántam meg, mondjuk nagyon remélem, hogy nem valami barlangba akar vinni mondjuk, mert azt nem nagyon bírom, folyton úgy érzem, hogy rám akar szakadni a mennyezet. Pár perc alatt összekapom magam, és megyek. Irány Budapest, lássuk milyen a város....

(Anna szemszöge)

Másnap reggel lendületesen ébredek, elvégzem a mindennapi teendőimet és beugrok az irodába. Nincs semmi különös teendőm, a lányok egymaguk is jól boldogulnak, hozzászoktak már mert az elmúlt hónapokban  elég sokszor kellett utaznom. Nincsenek teljesen képben a kinti dolgaimmal, úgy tudják a nagyszüleimet látogattam meg minden alkalommal. Ezt nem én mondtam nekik, de igaz, hogy nem is cáfoltam soha. Egy gyors megbeszélés után megegyezünk, hogy jövő kedden jövök. Hazafelé útba ejtek egy bevásárlóközpontot, és beszerzek mindent amire szükségem lehet,  még jó, hogy szokás szerint előre gondolkodtam, és nagyapó ajándékát már régen megvettem, így arra nincs gondom. 

Megrakodva érkezem haza, mindent felhordok és gyors előkészületeket végzek. Az jutott eszembe, ha már egyszer itt lesz, kihasználom az alkalmat, és megvendégelem. Szeretek főzni, állítólag tudok is, de meglehetősen kevés alkalmam adódik, hogy gyakoroljam ezt a hobbimat. Nem ismerem Rob ízlését, ezért egyszerű vacsorára gondoltam, és az is lényeges szempont, hogy gyorsan elkészíthető legyen, mert szerintem annyira élvezni fogja a meglepetésemet, hogy nem marad sok idő a pepecselésre.  Először a desszertnek szánt csokikrémet készítem el, annak úgyis hűlnie kell, aztán bepácolom a csirkét, a többi meg majd meglesz amíg Kristen-nel beszél.

Felöltöm a kimenős ruhámat, és már dél után pár perccel elindulok. Előrelátóan most is a hátsó bejáratot válaszom, kíváncsian nézek körbe, de az én szemeimnek se rajongó, se fényképész nem tűnik fel. Gyorsan előhalászom a telefonom és felhívom, Rob szinte azonnal felveszi, meglepődik, de örül nekem.

- Anna, azt hittem, csak később érsz rá?

- Egy kicsit lerövidítettem a napom, neked van még dolgod? – „Erre nem gondoltam" jut eszembe,  lehet, hogy indulás előtt kellett volna felhívnom és  nem csak innen a hotel elől. Szerencsére megnyugtat, hogy ő is ráér.

- Jó akkor gyere le, a hátsó bejáratnál vagyok. - kérem majd eszembe jut valami és még hozzáfűzöm, hogy hozzon kabátot.

- Miért? – kérdez vissza, mire megint megállapítom, hogy határtalanul kíváncsi.

- Majd meglátod, - titokzatoskodok - csak hallgass rám, és gyere.

- Oké, 5 perc - feleli, és mindketten lerakjuk a telefont. Újra felöltözöm, és várok, kíváncsi vagyok milyen arcot vág, amikor meglát.

Hát lett az tíz perc is, de egyszer csak feltűnik a kijáratnál. Lassan odagördülök a lépcső elé és… leveszem a fejemről a sisakot. Ez elég hatásosra sikeredett, nagy szemekkel mered rám, intek neki és felé nyújtom a másik sisakot. Az arcán lassan terül szét egy hatalmas mosoly, elismerően szemléli a gépet, igen kb. ilyen reakcióra számítottam.

- Gondoltam, így nem ismernek fel – vigyorgok, az ő szája is fülig ér. Felül mögém, besorolok a forgalomba  és jó egy órán át a városban keringünk, de aztán egyre nagyobb a forgalom, végülis úgyis meg akartam mutatni neki mit tud a járgányom, úgyhogy irány Szentendre. Élvezem a száguldást, mint mindig, néha érzem, hogy egy-egy élesebb kanyarba szorosabban fogja a derekamat, sejtésem szerint nem sokszor volt része ilyen szórakozásban.

Kiülünk egy cukrászda teraszára, szerencsére még nincs túl sok turista, ezért nyugi van, megkávézunk ő természetesen rágyújt. Beszélgetünk mindenféléről, külső szemlélődőnek régi ismerősöknek tűnhetünk. Jó ötlet volt ide jönni, tetszik neki a város a régi házakkal, szűk utcákkal, és persze a Duna látványa se semmi. Már majdnem négy óra amikor visszaindulunk, megkönyörülök rajta és egy kis szakaszon hagyom, hogy ő vezessen. Bár ne tettem volna!

Hazaérve azonnal a vendégszobába irányítom, mire furcsán néz rám:

- Gondoltam, elkészítem a vacsorát amíg beszéltek. A net a lakás összes tv-jére rá van kötve. Onnan nyugisabb – hálásan néz rám, és feltelepedik az ágyra, kezébe adom a billentyűzetet, és magára hagyom.

A konyhában otthonosan mozgok, felrakom a vizet a tésztának, pár krumplit fóliába csomagolok és bedobok a sütőbe, a salátát megmosom. Úgy döntöttem ma kivételesen használatba veszem az étkezőasztalt, gyorsan megterítek. Elkészítem a szószt a tésztára, a salátát ízesítem és bedugom a hűtőbe. Jó, a húst majd frissen sütöm amíg megesszük az előételt. Éppen végzek, amikor kikiabál a szobából:

- Anna, ráérsz? Bejönnél egy pillanatra?

Megtörlöm a kezem, és besétálok. Mellé huppanok az ágyra és üdvözlöm Kris-t. Rob azonnal kicsit sértődötten közli, hogy a barátnője nem akarja elhinni, hogy hagytam vezetni.

Kicsit rájátszok a vicc kedvéért,  arcomat a kezeimbe temetem, majd a szemeimet a plafonra emelve nézek a kamerába.

- Soha, de soha többet. Elképzelni se tudod mit művelt. – hárman társalgunk, viccelődünk egymással, illetve ha őszinte akarok lenni, mi ketten viccelődünk Rob-on. Igyekszik védeni magát de kettőnk ellen esélye sincs. Kris nagyon kedvesen megkér, hogy amennyiben LA-ben járnék feltétlen jelezzem és találkozzunk. Ez ellen persze nekem sincs ellenvetésem.

Negyedóra múlva én elbúcsúzok, hogy befejezzem a vacsorát és, hogy kettesbe lehessenek, még ha csak képletesen is, elvégre ezért jött. Vidáman lép a nappaliba, most nyoma sincs az arcán annak a depressziós kifejezésnek, amit a repülőn és első nap láttam rajta, intek neki, hogy üljön az asztalhoz.

- Micsoda illatok, mit eszünk? - kíváncsiskodik szokás szerint.

- Az előétel spagetti carbonara, aztán pácolt csirkemell, héjában sült krumplival és zöldsalátával, a végén pedig mousse au chocolat.

- Húú, ez jól hangzik.
Tálalom a tésztát, a húst a grill-lapra dobom, csendben eszünk, a vacsora alatt csak az ő folyamatos dicséretei hangzanak el. Utána a szokásos cigiszünet, a kilátás ha lehet még jobban lenyűgözi mint nappal, hát igen így kivilágítva még gyönyörűbb minden. Mivel a vacsorához kis mennyiségben ugyan, de mindketten bort ittunk, nem kockáztatok, és taxit hívok. Indulás előtt megbeszéljük, hogy én másnap megyek vidékre, ő meg lévén a hétvégén húsvét – hoppá, ezt majdnem elfelejtettem - hazamegy Londonba és majd kedden, ha mind a ketten visszajöttünk beszélünk. Megint, most már automatikusan puszival búcsúzunk, de mivel lassan már barátnak tekinthetjük egymást ez nem tűnik kínosnak.

(Rob szemszöge)
Miután kilépek a hátsó kijáraton, a lépcső tetejéről körbenézek, de sehol se látom a kocsiját. Azt mondta, már itt vár, és nem járt az autó amikor hívott, viszont akkor most hol lehet, „Talán mégse a hátsó bejáratot mondta?" Nézelődnék még egy darabig, de a lépcső aljához odagurul egy ezüstszínű motor, már kezd derengeni, és valóban aki leveszi a sisakot az nem más, mint Anna. Eszméletlen látványt nyújt, profi felszerelés, nadrág, csizma, dzseki, kesztyű. A haja most copfban, ez a nő kész talány, és tényleg tudja kezelni ezt a hatalmas masinát. Szemlélném még egy darabig, de int, hogy szálljak fel, kapok egy sisakot, és felülök mögé, kicsit furcsa, van ugyan jogsim motorhoz, de már évek óta nem használtam, ilyen gépen meg talán még soha nem ültem, olyanon amit egy nő vezet meg tuti nem. Nem mintha bajom lenne ezzel, kétségtelenül figyelemreméltó látvány. Ha én ezt a srácoknak elmesélem…
Először a városban megyünk pár kört aztán azon kapom magam, hogy elfogytak a házak. A sebesség egyre nagyobb, szemlátomást bírja a gyorsaságot, amennyire érzékelem jól vezet, de néha meghűl bennem a vér.


Valami kisvárosba megyünk, ami lenyűgöz. Csodaszép kis utcák, sétáló párok, tipikusan az a hely, ahova az emberek kikapcsolódni jönnek, megiszunk egy kávét, napoztatjuk magunkat a teraszon és kötetlenül beszélgetünk. Mesél a környékről, kérdezgetem a családjáról, megint feltűnik mennyire átszellemülten beszél róluk. Jól érezzük magunkat, de egy idő után szól, hogy ideje haza indulnunk. Nem bírom ki, hogy ne kezdjek könyörögni. Minden létező vagy nem létező férfiúi praktikámat bevetem, mire sikerül rávennem, hogy egy kicsit had vezessek én. Nagy nehezen belemegy, de látom, hogy a kétség ott a szemébe, ígéretet tesz és félúton félreáll, előre enged, megmutatja mi micsoda, eszméletlen sok ott a gomb, de csak menni fog. Jól gondoltam ez a motor istentelenül nehéz, nem is értem ő a maga ötven kilójával, hogy bír vele. Legalábbis én nem nézem többnek. Megígérteti velem, hogy ha megütögeti a lábamat félreállok és újra cserélünk, gyorsan beleegyezek, a városban úgyse ismerem az utat, igaz itt se, de ha megengedte, akkor csak nem lesz gond. Szépen lassan kezdek el gurulni, pár mérföld után már bátrabban húzom neki a gázt, de nem sokáig örülhetek, mert amikor kicsit lemegyek az útpadkára megütögeti a lábam. Legnagyobb bánatomra felszólít, hogy cseréljünk, nem mond semmit, de kicsit lesápadt. „Annyira azért nem voltam béna!" 
Otthon, mármint neki otthon a vendégszobába irányít amit nem nagyon értek és inkább a nappalit támadnám meg, főleg az Internet-kapcsolatot, vigyorogva közli velem, hogy az minden szobában van, ahol tv is, és talán jobban örülnék, ha egyedül beszélhetnék Kristennel, ő addig befejezi a vacsorát. Mind a két dolognak csak örülni tudok. Rengeteg mondanivalóm van, szívfájdalom nélkül ecsetelem egyetlenemnek, hogy mi mindent tudnék vele tenni ezen a hatalmas ágyon, beszélgetésünk messze kimeríti a „telefonszex" fogalmát. Elmesélem neki a motoros kalandomat, de ezt nem akarja elhinni. Ragaszkodik ahhoz, hogy Annától is hallani akarja, úgyhogy kikiabálok neki:

- Anna, ráérsz? Bejönnél egy pillanatra, - rövid idő múlva be is lép és letelepedik mellém. - Nem akarja elhinni, hogy motoroztunk és hagytál vezetni – tájékoztatom Kris hitetlenkedéséről, és várom, hogy megerősítse a szavaimat. De nem pont erre számítottam, amit mondott.

- Soha, de soha többet. Elképzelni se tudod mit művelt – és fájdalmas arcot vág, „Na köszönöm szépen, csak egy kicsit mentem le az útról."
A lányok megint rajtam poénkodnak, először kicsit duzzogok, de aztán velük együtt nevetek. Rövid idő múlva elbúcsúzik, mondván, hogy befejezi a vacsorát, mi csak beszélgessünk nyugodtan. Még egy kicsit évődünk, és megegyezünk, hogy holnap délután hívom, mert éjszakai forgatás lesz. Miután nagy nehezen elbúcsúztunk célba veszem a nappalit. Most az ebédlőasztal egyik végén van megterítve, azonnal leültet. A rántottája Isteni, így nagy várakozással nézek a vacsora elé, bár elég éhes vagyok ahhoz, hogy bármit rak is elém felfaljam. Már a felsorolás is ígéretes, hát még az étel. Eszméletlen finom minden, a hús porhanyós, a saláta ropogós, de a legeslegjobb a desszert. „Húú, ezzel embereket lehetne kínozni", jut eszembe, mármint ha nem adnának belőle. A vacsorához mind a ketten bort ittunk, és különben se szeretném, hogy folyton engem furikázzon, úgyhogy megegyezünk, hogy hív egy taxit, és azzal megyek vissza a hotelbe.. Mivel másnap elutazik, és hétvégére én is hazaugrom megegyezünk, hogy majd kedden keressük egymást, mert amíg itt dolgozunk elvisz még pár helyre. Gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és az, hogy Kris is megszerette csak hab a tortán.