Prológus



2011. január 4.

(Anna szemszöge)

Visszagondolva, miből is alakult ki ez az egész, nevetnem kell. Sose tekintettem magam átlagosnak, nem is volt rá módom, de az utóbbi pár hónap alaposan megváltoztatta az életem. Annyi új ismeretségre tettem szert, rengeteg csodálatos, tehetséges ember, pár új barát, egy bizalmas, akire mindig számíthatok. És persze itt van Ő. A férfi, akit teljes szívemből szeretek. Határtalan boldogság tölt el attól is, ha csak rá nézek. Ahogy tekintetünk találkozik elönt a forróság, végre mindketten rádöbbentünk, hogy összetartozunk csak ketten együtt teszünk ki egy egészet. Az eddig tartó út persze nem volt egyszerű, és semmiképpen se unalmas. Megannyi félreértés, veszekedés, óvatos tapogatózás után most azt mondhatom igen, minden rendben van. Köszönhető ez a barátainknak és a családomnak, akik már jóval előttem felismerték, amire én csak nemrégen jöttem rá. Persze ehhez kellett, hogy megbizonyosodjam róla, hogy benne megbízhatok, ne hasonlítsam az előző botlásokhoz. Elismerem neki se lehetett könnyű, megnehezítettem a dolgát rendesen. De már nem számít, csak az a fontos, hogy most együtt vagyunk, felfedtem előtte a titkaimat. Majdnem mindet…

Ahogy hátradőlök az ülésen lepereg előttem ez a pár hónap, minden márciusban kezdődött…

(Rob szemszöge)

Nem gondoltam volna, hogy ennyi jót hozhat egy véletlen találkozás. Az egész azzal kezdődött, hogy egymás mellé kerültünk a British Airways Budapestre tartó éjszakai járatán. Anna berobbant az életembe, felforgatta azt, és itt ragadt. Egyelőre, mert mindketten tudjuk, hogy ez nem lesz mindig így, de jelenleg mindannyian a mának élünk. Dolgozunk, szórakozunk, szeretünk.

Ahogy körülnézek a barátaimon, mindenki arcáról sugárzik, hogy fiatalok vagyunk boldogok, sikeresek és még előttünk az élet. Miközben egy magánrepülőgép fedélzetén kezünkben pezsgőspohár, éppen koccintani készülünk az újszülött egészségére. Összekapcsolom a szemeimet az Ő igéző tekintetével, még mindig ugyanúgy hat rám, mint az első alkalommal, amikor még egyikünk se sejtette, hogy valaha is ezt a mindent elsöprő szerelmet fogjuk érezni egymás iránt. Magamhoz húzva gyorsan megcsókolom, majd együtt emeljük fel a poharainkat, miközben óránkét majdnem ezer kilométer per órás sebességgel haladunk Los Angeles felé…

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, titokban bevallom vártam is. Ezt az érzést, ami kitölti a lelkemet. Figyelem, ahogy ezerrel pörög, beszélget, nevet. Még kétkedve fogadom, hogy ő az enyém, de kimondta „szeretlek”, és tudtam, tudom, hogy őszinte volt. Kicsit sűrűre sikerült az elmúlt pár óra, az új információk, a frissen megismert családtagok. Kell még egy kis idő, hogy megemésszem, de az biztos, hogy soha többé nem akarok elszakadni tőle. Persze rengeteg kihívás vár még ránk, nem lesz egyszerű, de ha eddig eljutottunk, akkor ezután is menni fog.

Eszembe jut, ahogy karjaiban tartotta az újszülött csöppséget, remélem egyszer a kettőnkét fogja majd így. Na nem most, de egyszer. Hihetetlen, hogy ez jár a fejembe, ha a többiek vagy akár csak ő sejtené rögtön jönne a kérdés: jól vagy. Nem így ismernek, még saját magamnak is szokatlanok ezek a komoly gondolatok. Addig azonban még át kell küzdenünk magunkat pár akadályon, de együtt menni fog.

Megérezhette a tekintetemet, mert látom, ahogy felém néz, és ideindul, cinkosan nézünk össze, leülne a mellettem lévő ülésre, de nem hagyom, helyette az ölembe húzom.

Gyors puszit nyom a számra, és a fülemhez hajolva azt súgja:

Le Amo.