A kedd reggel újra munkával kezdődik, minden különös esemény nélkül, egyedül a múlt heti kriminális menyasszony jelentkezik, unalmasan telhettek a napjai, mert újabb képtelennél képtelenebb ötleteket áll elő. Szerencsére már tudom, hogyan kell hatni rá, ezért lassan de biztosan haladunk a végleges tervek felé. Ebédidőben csörög a mobilom, Rob hív, érdeklődik, hogy mi van velem. Mondom neki, hogy nálam meló, ő nevetve válaszol, hogy ott is. Megemlítem, hogy nagyanyó küldött neki valamit, na erre felélénkül, mindjárt tolmácsolja is a szavaimat a többieknek, amire csak összefüggéstelen kiabálás a válasz. Sejtem, hogy miről lehet szó, és ő is azonnal megerősíti.
- A srácok üzenik, hogy ha most indulsz, már az is késő - nevetnem kell, micsoda türelmetlen társaság.
- Oh, az nem megy, - mentegetőzöm - még haza kell mennem, úgy másfél, két óra amire legkorábban oda tudok érni.
- Jó, jó csak vicceltünk, - fűzi hozzá nevetve, majd mintha nem tudná biztosra rákérdez - akkor tényleg jössz? Mert ma nem dolgozunk túl sokáig.
Aha, itt van a kutya elásva, unatkozik a fiatalúr, igényt tartana egy kis idegenvezetésre.
- Hááát végülis ráérek, - tartom egy kicsit bizonytalanságban. - Ha te is.
- Hááát végülis ráérek, - tartom egy kicsit bizonytalanságban. - Ha te is.
Biztosít róla, hogy ő négytől szabad, megmondja hova menjek, majd felveti, hogy kivételesen ne autózzam, majd hazahoznak ők. Igazság szerint én szeretek vezetni, de ha esetleg valahova bemegyünk vacsorázni, mert enni akar ebben biztos vagyok, akkor én is elfogyaszthatok egy italt. Beleegyezek, és megint megkérem, hogy küldjön elém valakit, mivel ő forgat azt javasolja, ha a közelben vagyok csörögjek rá, otthagyja a telefont Dean-nek.
Miután elbúcsúzunk még befejezem a papírmunkát, szerencsére nem volt sok, és bejelentettem a csajoknak, hogy mára ennyi, én lelépek. Látom, hogy értetlenül állnak a dolog előtt, szokatlan, hogy folyton zárás előtt jóval elmegyek, van egy kis lelkiismeret furdalásom, de végülis én vagyok a főnök, és különben is most éppen eleget teszek a magyarok híres vendégszeretetéről szóló hiedelmeknek.
Miután hazaértem, begyújtom a sütőt, még jó, hogy a rétesnek nem kell sok, megrendelem a taxim, beugrok a zuhany alá, hajat is mosok, gyorsan megszárítom, és feldobok egy halvány sminket. Mivel fogalmam nincs mit akar csinálni kényelmesen öltözöm farmer, pulcsi, bőrdzseki, a lábamra a kedvenc Nike cipőm. A sütő éppen végszóra csilingel, az utolsó két tepsi is kész, sietve felszelem, porcukor és az előre odakészített dobozokba pakolom. Szerencsére a kaputelefon is megszólal, megjött a taxi. A fejemre baseballsapka kerül, csak egy egészen apró táskát viszek az igazolványaimon, némi készpénzen, bankkártyán, szájfényen és pár papírzsebkendőn kívül nem is fér bele más. Telefonok a zsebembe, felkapom a dobozokat és óvatosan egyensúlyozok vele lefelé. Miután bemondom a címet elégedetten dőlök hátra az ülésen, kellemesen melegíti a kezemet a legalsó doboz, ha nem kerülünk dugóba, még frissen fogyaszthatják. A sofőr alighanem megérezte az illatot, mert a visszapillantóban többször is észreveszem, hogy szaglászik. A célállomásom előtt nem sokkal megcsörgetem Rob számát, ahogy megegyeztünk Dean veszi fel, és közli, hogy elindult a kordon felé, ott vár rám.
Ezúttal valamivel többen vannak, gondolom köszönhető ez a jó időnek és persze az iskolaszünetnek is, kifizetem a taxit, a sapkát mélyen a szemembe húzom, felrakom a napszemüvegem ami leginkább álcázásként szolgál, és kikászálódom. Mire mindezt összehozom Dean már indul felém, látom, hogy minden lépését kíváncsi szemek figyelik. Amint egymás mellé érünk, üdvözöl és udvariasan átveszi tőlem a dobozokat. Hallom a hátam mögül a sustorgást, a megszokott találgatások, ki vagyok, miért jöttem… Egyenesen a lakókocsihoz megyünk, maga elé enged, most is sokan vannak bent, páran barátságosan felém intenek. Alig csukódik be az ajtó kintről taps hangzik fel és pár pillanat múlva Rob lép be.
- Hello, gyors voltál – üdvözöl két puszival, de a szeme már a kutatóan néz körbe.
- Még forró, most kóstold meg - mondom neki mosolyogva, de nem kell sok bíztatás, pillanatok alatt mindenki a dobozaim köré gyűlik, mint a múltkor. Csupa elégedett, hálás ember néz rám. Rob két falat között elmeséli, hogy még van egy jelenete, de utána mára végez. Rákérdez, hogy akkor ráérek-e, mire biztosítom, hogy igen, én mára befejeztem a munkát. Amíg újra kimegy elbeszélgetek a bent maradt stábtagokkal, Dóra és Dean is maradt, velük már gördülékenyen csevegünk. Jó húsz perc múlva megint taps hallatszik, ebből sejtem, hogy valószínűleg befejezték a forgatást. Pár pillanat múlva belép, az arca kisimult, lerí róla, hogy már nem kell koncentrálnia, elengedheti magát.
- Még átmegyünk az öltözőbe, és levetem ezt - mutat a jelmezre - de az csak egy perc, legjobb ha velem jössz.
- Nem lesz belőle gond? – kérdezem, mert fogalmam nincs mi a szokás ilyen helyeken, nem akarok gondot okozni.
- Hé – hajol közel, hogy csak én halljam - én vagyok a kedvenc sztárjuk, ez a legkevesebb.
Nevetni kezdek, huncut mosollyal néz rám, látom rajta, hogy viccel, úgyhogy én is hasonló stílusban válaszolok.
- Oké, oké. Te gigasztár – súgom neki szintén halkan - mondhatok én erre nemet, még megsértődsz a magyarokra.
- Na csak azért - teszi még hozzá, majd beszél pár mondatot Dórával, odaint egy-két embernek, és közli, hogy indulhatunk. Én is sietve elköszönök, kapok cserébe pár mosolyt, integetést, és kérést, hogy jöjjek nyugodtan legközelebb is. Egymás után lépünk ki a lakókocsiból, előzékenyen a kezét nyújtja a lépcsőn. Egy fekete, sötétített Mercedes már ott áll pár lépésnyire, Dean megy előttünk, Rob udvariasan kinyitja előttem a hátsó ajtót, majd megkerüli az autót és beül mellém. Kintről lányok százainak sikítása hallatszik, gondolom integetett nekik, mert amikor beül nagyon mosolyog. A testőre az anyósülésre telepedik, és már indulunk is. Pár perc autózás után megállunk, várakozóan néz rám, de közlöm vele, hogy inkább megvárom kint a kocsiban. Biztosít róla, hogy rögtön jön, nem fűzök hozzá megjegyzést, de sejtem, hogy azért beletelik pár percbe. A várakozásomnak megfelelően majd negyedóra múlva jön vissza, a haja még nedves hozzám hasonlóan ő is farmerben, bőrdzsekiben és Nike cipőben van. A fejéről nem hiányzik a baseballsapka, és az orrára biggyesztett egy napszemüveget. „Na jól összeöltöztünk".
- És most hova? - kérdezem miközben az autó lassan elindul.
- Azt hittem, majd te megmondod - néz rám csodálkozva, vicces fiú, töröm a fejemet, hogy mit találjak ki.
- Na nézzük, vacsora? - Kérdezek rá.
- Hát, nekem még ráér - feleli szinte azonnal, végülis elég korán van még.
- Oké, akkor később. Séta, városnézés? - de rögtön kapcsolok - Ja tudom, az nem jó ötlet.
- Oké, akkor később. Séta, városnézés? - de rögtön kapcsolok - Ja tudom, az nem jó ötlet.
- De – feleli legnagyobb meglepetésemre. – Dean majd jön velünk, hátha gond lenne, az itteni rajongók elég békések, és a forgatási helyszínen kívüli autogramosztást nem tiltja a szerződésem.
Te jó ég, még erre is kitérnek egy szerződésben, bár miért is csodálkozom ezen, ha azt megszabják kivel járhat.
- Oké, akkor a Váci utcába megyünk. - Előreszólok a sofőrnek, és megbeszélem vele, hogy hova vigyen bennünket. – Apropó, mit akarsz vacsorázni, mert ismerek egy jó helyet de előre kéne asztalt foglalnom.
- Oké, akkor a Váci utcába megyünk. - Előreszólok a sofőrnek, és megbeszélem vele, hogy hova vigyen bennünket. – Apropó, mit akarsz vacsorázni, mert ismerek egy jó helyet de előre kéne asztalt foglalnom.
- Nekem mindegy, mit javasolsz? - néz rám várakozás teljesen.
- Olasz? - természetesen, mi mást is javasolhatnék - Az egyik ismerősömnek van egy étterme a belvárosban. Isteni a kaja, megfelel?
- Te vagy itthon, ha neked jó, akkor valószínűleg nekem is. - „Na most jól feleltél, mert a mai fogások után meg fogod nyalni mind a tíz ujjadat, azt garantálom",
Pár perc múlva a sétálóutca végénél szállunk ki a Merciből, Dean pár lépéssel lemaradva jön utánunk, mintha nem is hozzánk tartozna, de azért ahhoz elég közel, hogy ha bármi gond van segíthessen. Előkapom a telefonom, és felhívom Gianni-t, elregélem, hogy kéne két eldugott asztal, lehetőleg egymáshoz közel, gondolom Dean és a sofőr is szokott vacsorázni. Pergő olaszsággal lefixáljuk, tudom ha nem ápolna baráti kapcsolatot a nevelőapámmal, esélyem se lenne már ilyenkor asztalt kapni.
Azonnal elindulunk a sűrűjébe, bár a nyári forgalomhoz képest most kevesen vannak. Lenyűgözik a régi házak, a macskaköves utcák, a hangulatos teraszok. Az üzletek bármelyik nagyvárosban ilyenek, megnézzük a kirakatokat, de igazán egyikünket se érdekel. Egyedül a Swarowski kirakatánál cövekelek le. Imádom ezeket a gyönyörű ékszereket, apró dísztárgyakat, már van belőle pár darab, de akárhányszor meglátok valahol egyet elcsábulok. Most se bírok ellenállni, bent beleszeretek egy nyaklánc-karkötő-fülbevaló-gyűrű kollekcióba. Rob Kristen és a családja részére válogat, mikor mindketten megtaláltuk amit kerestünk célba vesszük a pénztárt, venném elő a kártyám, de megelőzött. Élénken tiltakozom, pár perces huzavona után ő győz, szerinte ez nem is ajándék, ezzel tartozik nekem azért a sok szívességért amit érte tettem. Ezzel vitatkoznék, de belém folytja a szót és a fülembe súgja:
- Oké, a vacsorát te fizeted.
- Mintha a kettő egy kategóriába tartozna - duzzogok, de nem akarok jelenetet rendezni, azzal csak felhívnánk rá a figyelmet. Tovább sétálunk, és közben egy csomót vigyorgunk, Egy idő múlva feltűnik, hogy mintha ugyanazt a három lányt már elkerültük volna párszor. Megfogom a karját és közelebb hajolok a füléhez:
- Szerintem azok hárman felismertek téged.
- Szerintem azok hárman felismertek téged.
- Aha, - súgja vissza - már én is észrevettem.
Amíg tanakodtunk önkéntelenül mind a ketten feléjük fordultunk, ők meg ezen felbátorodva Robert elé lépnek.
- Hi, Robert. Excuse me… only a signature… hogy mondják azt, hogy szeretnénk, - néz a szószóló a többiekre.
- Oké, - feleli Rob, mire a lányok szeme kikerekedik, nulla perc alatt előkapják a tollaikat és papírt, és már tartják is az orra elé. Látom milyen boldoggá tette őket ezzel az apró szívességgel.
- Szerinted megengedi, hogy csináljunk pár képet vele? – néznek össze - de hogy fogjuk megkérdezni?
Úgy döntök kisegítem őket, mégiscsak a honfitársaim, nem voltak tolakodóak, sőt egészen kedvesek.
- Rob, a lányok azon tanakodnak, - tolmácsolom neki a kérésüket, mert arra már rájöttem, hogy az angoltudásuk nem túl gazdag - hogy megengeded-e a fényképezkedést veled, csak nem merik megkérdezni. „Oké, egy kicsit szépítettem rajta, de ez a legkevesebb".
- Persze, csak gyorsan, mert ha másoknak is feltűnünk abból még baj lehet - feleli azonnal, és látom amint körbenéz.
- Robert szívesen fényképezkedik veletek, - fordulok hozzájuk - adjátok ide a gépet, majd én csinálok felvételt.
Szemek kikerekednek, száj tátva marad, valószínűleg jobban meglepődtek azon, hogy magyarul szólaltam meg, mint azon amit mondtam.
- Te beszélsz magyarul? – kérdi a hangadó barna lány, teljesen feleslegesen, hiszen nincs tíz másodperce, hogy azt tettem.
- Muszáj, ez az anyanyelvem - felelem neki nevetve.
Szerencsére gyorsan magukhoz térnek, a kezembe nyomnak egy fényképezőgépet és három telefont, csinálok három-négy csoportképet, majd párat egyesével is. Rendkívül hálásak, látom, hogy felmerült bennük, még mennyi mindent kérdezhetnének tőle a segítségemmel, és szerintem az is érdekelné őket én ki vagyok. Egyre többen figyelnek bennünket, látom, hogy Dean is közelebb lép hozzánk, úgyhogy ideje odébb állni.
Pont időben vagyunk, irány megcélozni az éttermet. Lendületesen haladunk, nem adva lehetőséget újabb kéréseknek, a kocsi az utca végén vár bennünket, bepattanunk, és bemondom a címet. Nincs messze, pár perc és megérkezünk, miután leparkoltunk szólok Dean-nek és a sofőrnek, hogy jöjjenek velünk, mert nekik is foglaltam. A főpincér, Renato régi ismerősként üdvözöl, és két egymáshoz közeli asztalhoz kísér bennünket. Olaszul megkérem, hogy olyan étlapot hozzon, amin nincsenek árak, nem akarom, hogy a vendégeim ne merjenek rendelni. Gyorsan rendelek két pohár fehérbort, majd neki kezdünk az étlap áttanulmányozásának. Illetve csak ő, én ugyanis szinte szóról-szóra ismerem.
- Nos, sikerült választanod? – kérdezem, mert már elég régóta lapozgatja.
- Nem tudom, te mit ajánlasz? - néz rám várakozásteljesen - Olyan nagy a választék, nem tudok dönteni.
- Nézzük csak előételnek bruschette-t, főételnek Saltimbocca-t burgonyapürével, desszertnek pedig panna cotta-t áfonyamártással.
Morog valamit a gasztronómiai ismereteimről, és összecsukva az étlapot beleegyezően bólint, hogy neki megfelel, rám bízza magát. Megrendelem a vacsoránkat, amíg várunk élénk eszmecserét folytatunk az olasz konyháról, azt mondja érdekelné valami magyaros is, mire persze megígérem, hogy arra is sort kerítünk.
- Tényleg a múlt héten megismerkedtem a titkos fegyveretekkel - mondja kaján vigyorral.
- A mivel? – nézek rá értetlenkedve, mert fogalmam nincs mire gondolhat.
- A nemzeti tömegpusztító fegyveretekkel, amit ti p-a-l-i-n-k-a –nak hívtok.
Olyan aranyosan szótagolja, majd az arca fájdalmas kifejezést vesz fel, nem bírom, hatalmas nevetésbe török ki, és jó fél percig nem is tudom abbahagyni. Több körülöttünk ülő érdeklődve néz rám, Rob inkább egy kicsit sértődötten. Már pont kezdeném vigasztalni, de Gianni az étterem tulajdonosa lép az asztalunkhoz.
- Ciao, bellissima mia. Come ti senti?
- Grande, è bello vederti.
Bemutatom egymásnak a fiúkat, és elmesélem min nevettem olyan nagyon, a pálinkával Gianni is pórul járt már, úgyhogy kitárgyalják tapasztalataikat. Az előételünk hamarosan megérkezik, és mi nekilátunk, a vacsora kellemes hangulatban telik, jól elvagyunk és látom, hogy sofőrünk és Dean is jól érzik magukat. Gianni a vacsora vége felé még visszatér az asztalunkhoz, megkérdi készíthet-e egy közös fényképet, amibe mindketten beleegyezünk. Hárman vigyorgunk a kamerába, tudom és később Robot is biztosítom róla, hogy ezt biztosan nem fogja viszontlátni valamelyik újság címoldalán. Már este tíz is elmúlik, mire szedelőzködni kezdünk, meggyőz, hogy még egy ital belefér. Én közlöm vele, hogy oké, de a sofőrre nincs szükség, majd taxival hazamegyek, problémázik egy kicsit, de aztán én győzök. A szállodába megyünk, Dean-t is elküldi pihenni, mi meg a bárba megyünk, és behúzódva egy eldugott boxba jó darabig beszélgetünk. Majdnem éjfél van, mire aztán hazaindulok, otthon már csak egy gyors zuhanyhoz van erőm és beesek az ágyba.
Reggel a telefonom csörgésére ébredek, meglehetősen fáradtan, és kellőképpen mérgesen. Megnézem, még csak 7 óra múlt. Én 8-ra állítottam, mert nincs délelőttre semmi lefixált megbeszélésem, és ráérek később bemenni. Bosszúsan megnézem, ki ez a bátor ember, naná Gina, az én drága kishúgom, pedig tudja, hogy semmi jóra nem számíthat ezért a lépésért, már éppen leszúrnám, de nem hagy szóhoz jutni.
És csak mondja, és mondja… felvilágosít, pár roppant érdekes hírről, amitől aztán rögtön kimegy az álom a szememből. Hirtelen kiver a víz, szédülök és hányingerem van. Mi a franc… most mi lesz, erre aztán nem számítottam, sőt nem csak én nem. Hugi csak mondja a magáét, én gyorsan lerázom arra hivatkozva, hogy meg kell néznem mi is ez. Megígérteti velem, hogy visszahívom, közben már magam elé veszem a billentyűzetet.
Azta… kacskaringós káromkodás hagyja el a számat. A következő 5 percben ez az általam beszélt minden nyelven megismétlődik. Idegesen kapom fel a mobilom, és tárcsázok. Álmos hang szól bele:
- Hallo.
- Anna vagyok, van egy kis gondunk!
Szómagyarázat:
*Bruschette- Toscan pirítós, fûszeres paradicsommal, pármai sonkával és parmezándarabokkal
*Bruschette- Toscan pirítós, fûszeres paradicsommal, pármai sonkával és parmezándarabokkal
*Saltimbocca- borjúszeletek pármai sonkával, zsályalevéllel pirítva, fehérbor-mártással
* Panna cotta- gõzölt tejszínkrém karamellel
* Ciao, bellissima mia. Come ti senti?- Szia szépségem, hogy érzed magad?
* Grande, è bello vederti- Nagyszerűen, örülök, hogy látlak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése