6. Reggeli a város felett...

(Robert szemszöge)

Egy kocsi első ülésén térek magamhoz, valljuk be őszintén így aludni nem a legkényelmesebb, hát én se érezem magam túl jól. Lázasan gondolkodom, hogy kerültem ide körbenézve semmi se tűnik ismerősnek, az autó, a garázs, semmi. Lassan próbálom összeszedni magam, először is hol vagyok? Derengeni kezd valami egy lány, aki mellettem ült, a reptér, tömeg, lift…

Aztán beugrik Anna felajánlotta, hogy kimenekít a rajongók közül, és el kell, hogy ismerjem elég jól meg is oldotta a feladatot. Az is rémlik, hogy az autójába ültetett, és visszament a bőröndjeiért, aztán én elkezdtem pihentetni a szemeimet, na ez az utolsó kép. Akkor ezek szerint még mindig az ő autójában ülök, valami garázsban - nézek körbe megint. Nem a reptéren, mert ez jóval kisebb és a fények is elég halványak, bár 15 autó azért simán elférne itt is, viszont azon kívül amiben ébredtem csak egy ezüstszínű terepjárót látok magam körül.  Álmosan nézelődök, egy idő múlva feltűnik a szélvédőre csíptetett papírlap.

Robert!

Nem tudtalak felébreszteni, azt meg nem árultad el, hogy hol szállsz meg, úgyhogy magammal hoztalak. Bocs de leragadnak a szemeim, ha felébredtél gyere a hármas lifthez, kitámasztottam az ajtaját, ujjlenyomattal működik, úgyhogy vigyázz nehogy bezáródjon amíg nem vagy benn. Egyenesen a lakásomba hoz.

Anna

Rejtély megoldva, akkor most a lakása alatt vagyok. Mivel a kocsiba alvásba az összes testrészem elzsibbadt és ideje lenne találnom egy mosdót követem az utasításait. A zsákomat a vállamra kapva elindulok, remélve, hogy nem bánom meg majd. A garázsból egy előcsarnokba érek, és az első gondolatom az, hogy hú, micsoda csillár. Három liftajtó, az egyik valóban kitámasztva, óvatosan tolom félre a cserepet, az ajtó hangtalanul zárul, szerencsémre mögöttem és már suhant is felfelé. Az út nem hosszú, úgyhogy nyugtázom, hogy ez nem egy felhőkarcoló. Amint kilépek a szemközti falon megint egy papír fogad.

A vendégszoba a jobb oldali ajtó mögött, fürdő a szobából nyílik, a konyha eléggé feltűnő szóval mindent megtalálsz. Helyezd magad kényelembe, érezd magad otthon. Ha felébresztenek eléggé durcás szoktam lenni, szóval jól gondold meg.

Nem semmi a csaj mosolyodok el, csakúgy beenged a lakásába, miközben ő alszik. Az órámra lesve meglepetten látom, hogy még csak 04:15, a gép éjfél után szállt le, tehát ebből logikusan következik, hogy én se aludtam túl sokat. A konyháról lemondok és rögtön megcélozom a vendégszobát. Az első gondolatom az, hogy azta… ki ez a nő, nem egy olcsó berendezés az biztos, a legjobb anyagok, harmonikus színek, és a fürdőszoba, abba a kádba úszni is lehetne. Nem panaszkodhatok, mert bár az elmúlt két-három évet nagyrészt hotelekben lakva töltöttem, és egyik se volt egy olcsó, igénytelen kis hely, de ez a luxus azért valami. Miután elvégeztem a dolgom, kezet mostam, feltűnik, hogy vendéglátóm figyelmesen még egy kibontatlan fogkefét is tett a mosdó szélére. Visszamenve a hálóba a hatalmas ágy egyre jobban vonza a tekintetemet. Végülis, ő írta, hogy nem szereti ha felébresztik, kijutni nem tudok, különben sincs semmi halaszthatatlan dolgom, akár alhatok is egyet. Egy szál boxerbe bújok a takaró alá, a szemem megint kezd leragadni, már nem is akarok küzdeni az érzés ellen, utolsó gondolatként megfogadom, hogy reggel hívok egy taxit, és megköszönöm a segítségét.

Lassan jut el a tudatomig, hogy ami felébresztett az a behúzott függönyök között keskeny csíkban beragyogó napfény. Elvakít, az orromig se látva ülő helyzetbe tornászom magam, így egy fokkal jobb lett. Megint jön a kérdés, hol vagyok? A reggeli kávém előtt mindig is nehezen kivitelezhetőnek tűnt a gondolkodás, most is sokára kezd derengeni valami, repülő, rajongók, autó, garázs, lift, ágy. Leesik, hogy Budapesten vagyok az éjjeli géppel érkezetem, a mellettem ülő lány Anna hozott ide, ez az ő háza. Az órámra lesve, 07:30. A fene a napsütésbe, nem vittem túlzásba az alvást. Kikászálódom az ágyból illetve, lévén, hogy a koffeinhiánytól reggel elég darabosan mozgok, talán helyesebb megfogalmazás az, hogy kimászok. Célba veszem a fürdőt, ami így természetes fényben még lenyűgözőbb. Elvégzem a reggeli rutint, remélve, hogy vendéglátóm nem bánja gyorsan lezuhanyzom, szokás szerint csak beletúrok a hajamba és a tükörbe nézve úgy látom kicsit emberibb formám lett. A tegnapi farmeromba és pólómba bújok, gondolom Ő még alszik, de mégse lófrálhatok egy idegen lakásban egy szál alsóba. Mezítláb indulok felfedező körútra de a függönyt elhúzva rögtön eláll a lélegzetem. Mögötte az egész falat beborító eltolható üvegajtó van,  a kíváncsiságom elnyomja a kávé utáni vágyamat, úgyhogy  elhúzom és kilépek rajta.

A terasz üvegkorlátján túl zöldellő lombkoronák, a távolban házak, valahol a város szélén lehetünk, de magasan felette. Lenyűgöz a kilátás, viszont a napsütés ellenére sincs valami nagy meleg, úgyhogy megborzongok. Azt biztosan tudom, hogy a legfelső emeleten vagyunk, talán a harmadikon, bár nem tűnik egyértelműnek, a terasz látszólag az egész szintet körbefutja, úgyhogy elindulok egy kicsit körülnézni.

Pár lépés után azonban megtorpanok, mert a sarokra érve megpillantom Annát, fehér melegítőben és pántos mellig érő kis topban, mezítláb áll a teraszon és valami végtelenül lassú tornagyakorlatot végez. Látszólag nem érzi a hideget, teljesen kizárta a külvilágot, és csak a mozdulataira koncentrál. A Távol-Keleten láttam egyszer hasonlót, de nem jut eszembe a neve. Négy–öt perce figyelhetem, amikor hirtelen megmerevedik, alapállásba áll, és vesz néhány mély lélegzetet. Vissza akarok húzódni, remélem, nem én zavartam meg, de nincs időm rá, mert miután kifújta a levegőt, mélyen meghajol majd hirtelen hátra arcot vág és pont szembe néz velem.

- Öööö, szia. Nem akartalak megzavarni – mentegetőzöm, amit gyorsan hárít, úgyhogy rákérdezek az előző gondolatomra. Amint válaszol, már nekem is beugrik, megtudom, hogy ez nála majdnem mindennapos dolog, így relaxál.

- Jól aludtál, mindent megtaláltál? - Fordul hozzám, vérbeli vendéglátó, bólintok és érdeklődve csodálom a környéket, nem tudom eltitkolni a kíváncsiságomat:

- Ez egyszerűen lenyűgöző - mutatok körbe. - Tulajdonképpen hol vagyunk?

Megtudom, hogy szerencsére Budapesten, csak a város szélén. Ez kicsit megnyugtat, mert amíg aludtam bárhova vihetett volna. Elragadtatottan beszél, a hangján érződik mennyire szereti a környéket. Pár pillanatig nézelődtünk, majd megint ő szólalt meg:

- Reggeli? – kecsegtető ajánlatnak tűnik, de eszembe jut, hogy már elég régóta rontom itt a levegőt, nincs fél napja, hogy összeakadtunk, és nem kéne kihasználnom, bár az esély egy kávéra csábítónak tűnik. Ő határozottan hárítja a mentegetőzésemet, és arra hivatkozva, hogy utál egyedül enni ragaszkodik a maradásomhoz, én meg megadom magam a sorsnak. Mondjuk a hangja enyhén cinikusra váltott, amit nem értek, de valahogy biztos vagyok benne, hogy nem olyan ember, aki holnap telekürtöli az egész világot azzal, hogy Robert Pattinson-nal reggelizett. Egy kávé és cigi után én is könnyebben összekapom magam, a reptéri eset után valószínűleg a hotel előtt is várnak majd páran, úgyhogy ráérek még újra visszatérni a taposómalomba.

- Oké, ha tényleg nem gond. – felelem, mire elmosolyodik, és int a fejével, hogy kövessem.

A teraszról egy másik üvegajtón át egy hatalmas térbe lépünk. Csodálkozva nézek körbe, modern konyha, hatalmas nappali, plazmatévé, a legmodernebb high-tech cuccok, legalább 15 embernek helyet adó ebédlőasztal.

- Mit szeretnél reggelire? – jön a kérdés valahonnan mélyről, odalesek, alig látszik ki egy hatalmas hűtőből, megnyugtatom, hogy nekem mindegy, majd tovább folytatom a nézelődést. Lenyűgöző a lakása olyan harmonikus és fiatalos az egész, a hatalmas ülőgarnitúra tele van színes párnákkal, rengeteg zöld növény, az egyetlen amit felismerek csekély botanikai ismereteim alapján az az orchidea, de abból több cseréppel is látok. Eszembe jut, hogy nem éppen udvarias dolog amit csinálok, úgyhogy abbahagyva a bámészkodást őt kezdem figyelni. Rutinosan szeleteli a hozzávalókat, látszik, hogy nem először csinálja, az biztos, villámgyorsan megterít a pulton,  átfordít egy bárszéket magának is és leül velem szembe.

- Tea vagy kávé?

- Kávé – felelem, mire már önti is - amíg az első csésze nincs bennem elég szétszórt vagyok.

- Akkor láss hozzá – mutat az asztalra, előttünk gyakorlatilag minden van, felvágottak, sajtok, vaj, zöldségek. A péksütemény még meleg, a rántotta pedig… hát az felülmúlhatatlan. Jó darabig nem tudok megszólalni, mert csak az evésre, és az ízekre koncentrálok, de látszólag ez nem zavarja, ő is élvezettel falatozik.

- Ez isteni, régen ettem ilyen jót – dicsérem meg, bár szerintem abból a mennyiségből amit magamba tömtem sejthette. Viccelődik, hogy a nagymamái szerint muszáj jól főznie egy lánynak, ha jó férjet akar, úgy látom nemigen ért ezzel egyet, ugyanúgy ahogy én se.

- Ezzel azért tudnék ellenkezni, de tényleg nem hátrány - felelem, sose értettem egyet azzal, hogy a nőknek csak a konyhában a helyük, anyám és a két nővérem mellett még a gondolataimban se fordulhatott volna meg ilyesmi, mert rögtön megkaptam volna a magamét. Arról nem is beszélve, hogy Kris se éppen egy konyhatündér, de mégis imádom.

- Még egy kávét?

- Az jöhet, és ha megengeded rágyújtanék a teraszon. Lehet? – nézek rá kérdőn, nem is emlékszem mikor szívtam el az utolsó szálat és így kávé után még jobban hiányzik.

- Ott igen, csak a lakásban nem szeretem, tudod én nem dohányzom. Menj ki nyugodtan, - mutat kifelé - mindjárt én is megyek.

A csészémet lerakva a terasz üvegasztalára, gyorsan a szobámba megyek, majd vissza, az első slukk olyan, mint a két napja a sivatagban vándorlónak egy pohár víz. Kihallatszik, ahogy a konyhában pakol, majd pár pillanat múlva egy csésze szerintem teával kijön és az egyik székbe telepedik, lábait maga alá húzva.

- Te egyedül élsz itt? – kérdezem, mert furdalja az oldalam a kíváncsiság.

- Általában igen, ez a lakás csak az enyém de az alattunk lévők is a családunké.

- Az egész ház? – kapom fel a fejem, kik ezek valami Magyarországi Rockefellerek. Tartózkodó mosollyal világosít fel, hogy tényleg háromszintes a ház, az övé a legfelső, a második a szüleié és a húgáé, de ők vidéken élnek. A földszinti kettő pedig az éppen idelátogató családtagoknak van fenntartva. De legtöbbször azok is kihasználatlanok, és ő is sokat utazik.

- Miért? – folytatom a kíváncsiskodást, miután magyarázatot ad, már csúszik is ki a számon a következő - és a többiek, hol élnek?

- Édesanyámék ahogy mondtam vidéken, egy kisvárosban 200 kilométerre a fővárostól, te biztosan kicsinek tartanád, - neveti el magát - kb. 20000-en élhetnek ott, de nyáron hála a Balatonnak elég sok a turista.

- Mi az a Balaton? – olyan magától értetődően mondta, mintha tudnom kéne, és így is gondolhatja, mert abban a kioktató stílusban amit utoljára Mrs. Grey-től hallottam a suliba közöli, hogy az egy tó, és ezt jegyezzem meg, mert a honfitársai allergiásak rá, ha valaki ilyen tudatlan.

- Oké, oké. – vigyorogok, idős tanárnőm és közte lévő különbségekre gondolva - értettem tanító néni kérem. Ő is viccesen fogja fel, majd folytatja, és megtudom, hogy a nagybátyjai Ausztriában és Belgiumban laknak, de vannak rokonok Olaszországban és persze az Usa-ban is.

- Hát elég szétszórtam éltek – jegyezem meg, mire mosolyogva válaszol, a hangjából és a tekintetéből is sugárzik, hogy mennyire szereti a családját. Valahol, sejtésem szerint a nappaliban megszólal egy telefon, mire elnézést kérve bemegy és felveszi. Én zavartalanul tovább csodálom a kilátást, közben be-belesve a hatalmas üvegfelületeken. Valaki nagyon okosan tervezte meg az egészet, jól sejtettem az egész szintet ilyen üvegajtók veszik körbe, nagyítva ezzel az amúgy is tágas benti teret. Nem is beszélve a nappali egyik falát beborító tükörfelületről. Mondjuk, ezt a tájat kár is lenne eltakarni.

Anna fel-alá járkál, és az arcáról letörölhetetlen mosoly sugárzik,  nem túl feltűnően igyekszem figyelni, egyszer csak azt látom, hogy egy fintorral eltartja a fülétől az apró kis telefont, majd újra folytatja. Nem akarok lebukni, hogy bámulom, inkább újra csak a kilátásra összpontosítok, ezért már csak akkor veszem észre amikor mellém lép. Érdeklődve nézek fel rá, ő meg zavartan néz le rám.

- Rob, lenne egy nagy kérésem, a húgom, megtudta, hogy itt vagy és nagyon szeretne veled pár szót váltani, - aha, most vettem csak észre, hogy a kis készülék még mindig a kezében van. - Nagyon hálás lennék, ha belemennél, mert ha nem egész hátralévő életemben ezt fogom hallgatni. 17 éves, kicsit szertelen, de imádom, odavan a filmjeidért. Szóval személyesen beszélni veled neki nagy dolog lenne. Lehet róla szó?

Látszik, hogy kényelmetlen neki a helyzet, de reménykedik is.

- Persze, nem gond, - nyújtom a kezem felé, ez a legkevesebb amit megtehetek érte, majd a következő percben meglepődöm, mert kiderül, hogy skype-on kéne kommunikálni.

- Jó, hova menjek? – feleltem, és elindulok befelé, gondolván biztosan ott a számítógép.

- Gyere, ülj le a kanapéra, - irányít, amit nem értek, de azonnal magyarázattal szolgál - a kamera oda van beállítva.

Úgy teszek, ahogy kérte és közben hallom, hogy mond valamit talán olaszul a telefonba, az első szó legalábbis arra hasonlított. A falon lévő hatalmas plazmatévén egy fiatal lány arca jelenik meg, és rögtön meg is szólalt:

- Szia Robert, Georgina Salti vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.

Gina egy csöppet se hasonlít a nővérére, sőt még sose láttam két testvért akik ennyire különböznének, de kétségkívül mindketten feltűnő szépségek. Az arcára nézve Ash jut az eszembe, rá jellemző ez a kópé tekintet, mintha folyton valami rosszban sántikálna. Első benyomásomat megcáfolja, arra számítottam, hogy a szokásos rajongói kérdések következnek, de kellemesen csalódok, nem tekint rám Istenként, szerencsére. Jó hallani mennyire szereti a nővérét, persze azért ő se tud ellenállni a kínálkozó alkalomnak és megkér, hogy ha adnék pár autogramot. Jó negyedórát beszélgetünk, és éppen elköszönünk egymástól amikor Anna átöltözve előkerül, csak farmer visel de valahogy azt is olyan természetes eleganciával, ami nekem szokatlan.

- Gina azt üzeni, hogy este feltétlen hívd fel – majd sorolom fel a kéréseit.

- Köszönöm, megmentetted az életem. – mondja arcán hálás mosollyal - remélem nem okozott kínos perceket, mert ahhoz nagyon ért.

- Nem, igazán bájos volt, mellesleg imád téged, a beszélgetés fele a te dicséretedről szólt. - Úgy látszik valami rosszat mondtam, mert szinte látom, ahogy forognak a fogaskerekek az agyában, mi is tudhattam meg. -Nyugi nem mondott semmi kompromittálót rólad.

- Még jó - simul ki a homloka - rólam azt nem is lehet.