14. A franc a fotósokba…

(Anna szemszöge)

- Hallo - szól bele álmosan amit cseppet se csodálok, mert én is tudtam volna még aludni, és ahogy a cikkeket nézegetem, jobb lett volna ha ezt teszem. Kicsit félve szólalok meg.

- Rob, Anna vagyok, van egy kis gondunk!

Gyorsan vázolom neki, mi van. A fényképeket, az interneten talált cikkeket, megemlítek pár főcímet:

Robert Pattinson romantikus kalandja Budapesten.

Ki lehet a gyönyörű szőke nő Pattinson mellett?

És a leggyakoribb:

Mi szól Kristen Steward Pattinson kis kalandjához?

Na ez aggaszt engem a legjobban. Mi ketten tudjuk, hogy nincs köztünk semmi, és Kristen is tudott a sétáról és a vacsoráról, ott voltam amikor Rob felhívta a szálloda bárjából, de olyan félreérthetőek a képek. Ha az ő helyében lennék azzal a vérmérséklettel ami nekem van, most hatalmas balhét csapnék.

- Most mi lesz? – kérdem aggódva – Ugye nem gondolja, hogy mi ketten…

- Nem tudom, őszintén szólva remélem, hogy bízik bennem, de tudod… - nem fejezi be a mondatot, az ő hangja is kétkedően cseng, olyan tehetetlen vagyok és ez megőrjít.

- Mikor tudsz vele beszélni? - kérdezek rá, mert gondolom felhívja.

- Nem tudom, még olyan korán van. Várj egy kicsit, - én is hallom, hogy csörög a szállodai telefonja és beszél valakivel - Anna, az ügynököm az, majd később visszahívlak, oké?

Meg se várja a válaszom, gyorsan lerakja a mobilt, remélem nem lesz ebből baja a Summit-tal, azt nem mondta, hogy csak Kristennel nem hozhatják össze vagy minden tilos. Fáradtan kimászok az ágyból és felrakok egy teát. Nincs az az Isten, hogy ma kimozduljak a lakásból. Arról sehol se volt szó, hogy tudják-e ki vagyok, sőt érdekes módon azt se vetődött fel, hogy magyar. De ki tudja? Végiggondolom mit is mondott Gina -  úgy kezdte, hogy őt a barátnője hívta, hogy az összes napilap címoldalon hozza, hogy Robert Pattinson becsajozott Budapesten. A net is ezzel van tele és nem csak a magyar oldalak,  engem szerencsére nem ismert fel a csaj, ő is csak a kabátomról, amikor meglátott az egyik oldalon. Nem értem, hogy a francba… nem láttam egy fényképészt se, arról nem is beszélve, hogy csak sétáltunk és megvacsoráztunk. Most mi a nagy szám ebben? Kortyolgatom a teám, és töröm a fejem, a képek borzalmasak, szerencsére az arcom takarásban van nagyrészt, így attól nem nagyon félek, hogy sokan felismernek, viszont Rob jól látszik és ami a legnagyobb gond az összes félreérthető. Mindenhol ott voltak, látszik ahogy besegít a Mercibe a forgatáson, ahogy a derekamat fogva besétálunk a Swarowski-ba, ahogy ő fizet, amint egymás fülébe sutyorgunk az étterembe, és a legrosszabb, amint felkísér a szálloda lépcsőjén, természetesen kiemelik, hogy hány óra van.  

Rácsörgök anyuék otthoni számára, ő veszi fel, már mindent tud, értetlenkedik ő is, de megnyugtatom, nincs gond, és megkérem, ha valaki mégis felismerne hárítson. Hugit is hívom, ő már úton van a suliba, tetszik neki, hogy én vagyok „Robert Pattinson titkos barátnője” de megérti, hogy ez nem igaz és még véletlenül se tudhatja meg senki. A második pohár tea kezdi rendbe hozni nyúzott idegrendszeremet, de azért a thai-chi még javíthat a helyzeten. Kilenc óra is elmúlik, mire túl egy kiadós edzésen, egy alapos zuhanyon és 4-5 pohár teán összekapom magam. Az evésre jelenleg gondolni se merek. A mobilom csörgése kizökkent letargiámból.

- Anna, Rob vagyok. Ne aggódj nincs gáz - igyekszik megnyugtatni, kevés sikerrel.

- Ezt meg hogy érted? Beszéltél Kristen-nel, és az ügynököd? – még lenne pár kérdésem, de leállít.

- Figyelj, most muszáj mennem forgatni. Amint tudok hívlak. Este nagy gond lenne, ha találkoznánk, és beszélnénk Kristen-nel? - a fenébe nem túl bőbeszédű.

- Nem, persze, hogy nem, de gondolom most figyelnek, hogy fogunk lelépni? – csikorogva forognak a fogaskerekek az agyamban - szólj, ha végeztél és érted megyek. Motorral, az a legegyszerűbb, nem?

- Nagyszerű ötlet, - jegyzi meg - figyelj, már keresnek, most megyek, akkor majd hívlak.

Megnyugtató, hogy mégsincs nagy gond, a hangja elég nyugodtnak tűnt, hát remélem nem vert át. Mégiscsak bemegyek az irodába, nincs rá okom, hogy ne tegyem. A lányok kicsit furcsa pillantásokat vetnek rám de remélem, ezt csak a hirtelen rám tört üldözési mánia miatt érzem. A napom nagyrészt az Internet böngészésével telik, egyszerűen fantasztikus, mennyi elképzelhetetlen zagyvaságot tudnak kitalálni. Ami a legelképzelhetetlenebb, hogy egy csomó találatot kidob amerikai oldalakra. De hát, ott most éjjel van. Ezek sose alszanak? Délig már több száz hírt, illetve a valósághoz viszonyítva álhírt olvasok. De egy idő után úgy felhúzom magam rajta, hogy jobbnak látom valami értelmes elfoglaltságot találni. Átnézem a lányok feljegyzéseit pár e havi eseményre vonatkozóan, leellenőrzöm a leltárlistákat, kell e valamiből utánrendelnem. Ez elég sokáig eltart, csak a mobilom csörgésére tekintek fel. Már ennyi idő? Majdnem délután négy van, Rob telefonál.

-   Szia Anna. Jól vagy?

-   Aha, semmi furcsa nem történt egész nap, nálad? – kérdezek vissza, automatikusan lehalkítva a hangomat, pedig egyedül vagyok az irodámban. Kezdek paranoiás lenni.

-   Hát, a rajongók kiegészültek a paparazzikkal. Rengeteg olyat láttam, aki eddig nem volt itt. Szerintem a tegnapiak miatt jöttek - világosít fel a helyzetről, én is valami ilyesmire számítottam.

-   És most? - érdeklődök, nincs tapasztalatom az ilyen helyzetekben, és utálom a bizonytalanságot.

-   Oda tudsz jönni a stúdióhoz, ahol tegnap átöltöztem, mondjuk 7-re? Szólok, hogy engedjenek be motorral, és talán feltűnésmentesen leléphetünk. Aztán beszélünk Kris-szel.

-   Hívtad már? - kérdezek rá azonnal, ez roppant fontos kérdés.

-   Aha, nyugi, - jó vicc, nem mond semmit, én meg legyek nyugodt - de van valami, amit hármasban meg kéne tárgyalnunk.

-   Micsoda? - kapom fel azonnal a fejem.

-   Majd személyesen, most mennem kell, akkor várlak – és már le is rakta. Hát nem állítanám, hogy száz százalékosan nyugodt vagyok. Az órámra nézve látom, hogy ha időre oda akarok érni, akkor lassan szedelőzködnöm kéne, és valami kajáról is gondoskodni. Viszont semmi kedvem főzni, valami egyszerűt kéne kitalálni. Grillcsirke, krumplipüré, és viszek valami süteményt a cukrászdából. Hazafelé bevásárolok, minden második percbe körülnézek, de semmi furcsát nem észlelek. Otthon befűszerezem a csirkét és sütőbe dugom. Beállítom az időt és a hőfokot. Hála a magasságosnak már lehet konyhakész krumplit kapni, csak felkockázom, na jó egy kis saláta még belefér. Egy bőszárú farmert és férfiasabb szabású fekete bőrdzsekit húzok, a fejemre is a megszokott helyett egy sötét sisakot teszek. Hét előtt két perccel érek a stúdióhoz, nem kérdeznek semmit simán átengednek a kapun, meglepődök de látom, hogy a fülkében lévő őr valakivel kisrádión beszél, kicsit arrébb egy másik integet, hogy merre menjek, és egy az utcáról takarásban lévő ajtóhoz irányít. Odalép mellém, felhajtom a sisak plexijét.

-   Mr. Pattinson rögtön jön. Ha arra megy – mutat el az épület mellett- a másik kijárathoz ér, ott nem láttunk eddig senkit. Jelzek neki, hogy oké megértettem és köszönöm. Robert két percen belül kiér, felveszi a sisakját és indulhatunk. A kijárat körül senkit se látni, bár a sarkon áll egy autó, lehet hogy… Esküszöm, mint egy James Bond film. De valahogy így élőben nem tetszik annyira. Kis kerülővel közelítem meg a házunkat. Amint a garázsba érünk, kérdezősködnék, de megelőz.

-   Tudom, hogy kíváncsi vagy, de lehetne, hogy előbb beszéljek Kristen-nel. Ne haragudj, - mentegetőzik, látom észrevette, hogy kezdi elönteni a fejemet a lila köd.- Van valami…

-   Jó, de figyelmedbe ajánlom, hogy én negyedrészt ír vagyok és genetikailag nem igen értékelem az angol hidegvért. – bosszúsan sóhajtok, és intek neki, hogy jöjjön utánam. Néma csendben megyünk az emeletre, ott határozottan a vendégszoba ajtajára mutatok. – Addig elkészítem a vacsorát.

-   Ne fáradj, már így is elég gondot okoztam... - mérgesen nézek rá mire azonnal elhallgat.

-   Nagyrészt kész, úgyhogy… - most már szinte belököm a szobába.

Tudom, nagyon udvariatlan vagyok, még csak alig több mint egy hete ismerem és bár kedvelem, de jelenleg nem vagyok a türelem mintaképe. A konyhába vonulok, összedobok egy gyors salátaöntetet, a csirke majdnem kész, a krumplit csak össze kell törni. Megterítek, és várom, hogy az úr magához szólítson. Kivételesen nem csak úgy kikiabál, hanem saját maga jön ki.

-   Anna, Kristen kéri, ha lehet beszélj vele – mondja szinte bocsánatkérően - addig elszívok egy cigit.

Meglepődöm, olyan furcsa, mintha ő kérne szívességet, holott szerintem itt Kris a sértett fél. Kicsit megilletődve megyek, és telepedek fel az ágyra. Nem értek semmit.

-   Szia, - próbál morcos képet vágni, de sokat ront a látványon, hogy teli szájjal vigyorog - szóval lenyúltad a pasimat!

-   Én nem! – vágom rá azonnal, ha nevet, akkor miért kérdez ilyen ostobaságot, hát nem mondott el neki mindent Rob – Remélem nem gondolod, hogy mi tényleg…

-   Nem, nem nyugi. - jön rá, hogy ez most nem vicces - Először kiakadtam, amikor éjjel hívott, hogy mi van, de mivel ő tette, hogy tőle tudjam meg először, gondolom azért ez jelent valamit. Arról nem is beszélve amilyen szentbeszédet leadtál első nap a bizalomról...

Most már én is vigyorgok.

- De azért azok a képek! Mit ölelget téged állandóan, ezért mondjuk kapott a fejére.

- Őszintén szólva a képektől én is kiakadtam, - ismerem el - elég félre érthetőek, pedig tuti, hogy ártatlanok vagyunk. És, téged is üldöztek ma az újságírók?

- De még mennyire, ne tud meg, hány interjút kértek tőlem, és folyamatosan a nyomomban voltak, gondolom arra számítottak, hogy sírva szidom Rob-ot, hogy micsoda szemét. – kedélyesen elcsevegünk végre beszélgetésünk tárgya is visszatolja a képét, és elhelyezkedik.

- Szóval – a kíváncsiság már igencsak fúrja az oldalamat - mi az, amit hármasban kell megbeszélnünk?

Összenéznek és szerintem mind a ketten arra várnak, hogy a másik kezdje, aztán Rob nagy levegőt vesz és…

…megszólal a telefonom az előszobában. Nem foglalkoznék vele, de ez az a szám, amin csak sürgős esetben keresnek a legközelebbi családtagjaim. És ha ezen hívnak, akkor általában baj van. Bosszúsan nézek magam elé, és sóhajtva felkelek.

- Bocs, de ezt fel kell vennem - mondom, és kimegyek.

Megérzésem vallósnak bizonyult, Shane papa az és tombol. A jó az, hogy nem rám mérges, a rossz az, hogy szombatra Wyoming-ba kell érnem. Nincs helye tiltakozásnak vagy könyörgésnek, kivételesen egyetértek vele. Hiába vagyok konok és néha a végletekig makacs, tudom mi a kötelességem. Mindig is arra neveltek, hogy a család elsőbbséget élvez és az embernek meg kell tennie kényelmetlen dolgokat is. Mondjuk, ezek a kötelezettségek négy éve fejre állították az életem, és belegondolni is rossz, mi lesz ha betöltöm a 25. születésnapomat. Megegyezünk, hogy legkésőbb szombat délre ott leszek. Az eszem alighogy lerakom a telefont már azon jár, mi mindent kell elintéznem. Repülőjegy, csomagolás, munka átütemezése, egyelőre nem tudom meddig maradok, szóval nem lesz egyszerű. Így jár az aki egy fenékkel két lovat akar megülni. „Jaj, Anna belecsöppentél a káoszba".

Indulok a laptopom felé, hogy utána nézzek a repülőjegynek, de a vendégszobából nevetés hallatszik. „Hoppá, elfelejtkeztem róluk." Akkor először ők, aztán a többi. Visszamegyek, és elhelyezkedem az ágyon. Várakozásteljesen nézek mind a kettőjükre.

- Nos?

- Mi baj van? – kérdezi Rob, ahelyett, hogy válaszolna. Gondolom az arcom tükrözi a lelkiállapotomat.

- Wyoming-ba kell lennem szombat délre - felelem nekik.

(Rob szemszöge) 

Másnap reggel a mobilom csörgésére ébredek, úgy érzem alig aludtam valamit, félkómásan veszem fel,  látom, hogy még alig múlt hét, Anna az, a hangja egyáltalán nem tűnik boldognak.

- Rob, van egy kis gondunk!

Na mi lehet olyan fontos, hogy ilyen korán hív. Hát meglepődöm, de korántsem annyira, mint ő, már megszoktam, hogy folyton lefotóznak, és hülyeségeket írogatnak, nem is emlékszem, hogy tegnap láttam volna fotósokat, bár volt ez így máskor is. Ami viszont aggaszt, és szerintem őt is a hangsúlyból ítélve, az az, hogy mit szól ehhez Kristen. Még szörnyen korán van még csak fel se hívhatom.

- Most mi lesz? – kérdi aggodalmasan, most erre mit mondjak, eddig mindig megbízott bennem, nem is adtam okot kételkedésre, de sok mindent jelent, hogy hogyan tálalják neki a dolgot, eléggé megkedvelte Annát, de azt még nekem is el kell ismernem, hogy rendkívüli teremtés, és Kris néha olyan kishitű. Próbálom megnyugtatni, de biztos én is csak akkor lehetek benne, ha már beszéltem vele. Folytatnám még de csörög a szállodai vonalas, felkapom, hoppá Step az az ügynököm. „Valami nagy gáz lehet, ha ilyenkor hív Amerikából". Megkérem, várjon egy kicsit, Annától pedig elbúcsúzom, azzal, hogy majd hívom ha tudok valamit.

- Na mond, Step, mi a gond. - kérdem, mert biztos nem véletlen telefonált.

- Édesem, te vagy a kedvenc ügyfelem, miből gondolod, hogy nem csak szeretetből hívlak.

- Talán azért, mert itt kora reggel van, ott meg éjszaka, - jegyzem meg cinikusan - és különben se szoktál ilyet csinálni.

- Na jó, figyelj, az a helyzet, hogy… - és jó ideig csak mondja, mondja a magáét. Tátott szájjal és némán hallgatom, nem pont erre számítottam. Mint sejtettem, az Internetnek hála ott is minden tele van a fényképeinkkel, szerinte elég félreérthetőek, meg kell néznem őket minél előbb. Viszont, és itt jön a csavar azt mondja, hívta Rob Friedman a Summit-től és el volt ragadtatva, hogy végre megjött az eszem, és olyan nővel mutatkozom, aki nem tartozik a Twilight stábjába, és, hogy ők ezt mennyire jó dolognak tartják. Mert ugye ez akkor erősíti a szívtipró imige-met, még több rajongót vonzok a mozikba, satöbbi, satöbbi. Már éppen közölném, hogy ez nem így van, de Stephanie-t nem lehet leállítani. Végeláthatatlanul mondja, olvassa a szalagcikkeket. Na most már kezdek aggódni Kris reakciója miatt. Lerázom kedvenc ügynököm, hogy forgatnom kell menni, ami igaz is, mert lassan jönnek értem. Figyelembe véve, hogy egyetlenem morcos lesz a korai ébresztés miatt, és hogy tőlem tudja meg mi van, inkább az utóbbit választom. A fürdőbe menet tárcsázok, és kihangosítom, mert egy borotválkozást is be kell iktatnom. A francba Georges Duroy-jal, és az egész XIX. századdal, miért kellett neki olyan jólfésültnek lenni. Egy kis borosta igazán beleférhetne. Már elvégzek az arcom egyik felével, mire álmos hangon felveszi.

- Hallo?

- Szia kicsim, bocs, hogy felébresztettelek… - üdvözlöm, olyan jó hallani a hangját, a baj csak az, hogy elég vizuális alkat vagyok és közben elképzeltem, ahogy az ágyban fekszik, „Na jó, erre most nem gondolhatok".

- Rob, hány óra van? - kérdezi félkómásan.

- Hát ott nálad éjfél körül lehet.

- Akkor miért hívtál, valami bajod van, megsérültél… - folytatná, de belé fojtom a szót. Olyan édes, még így is értem aggódik, „Istenem, mennyire szeretem ezt a nőt!"

Gyorsan elmesélem a cikkeket, Step hívását, hogy ne lepődjön meg. Kissé kába, de a lényeget megértette, hogy szeretem, változatlanul és elmondhatatlanul, és bízik bennem. Hamar be kell fejeznem, mert Dean tényleg felszól, hogy itt a kocsi.

Útközben tárcsázom Annát, aki cseppet se boldog, hogy nem mondok nagyjából semmit, és majd csak később lesz időm beszélni vele. Egész nap nagy a nyüzsgés, mivel a lapok ugye lehozták az új kapcsolatomat, ha lehet még többen vannak a rajongók és egyre több fotóst figyelek meg. A stáb tagjai saját véleményüket látják beigazolódni, miszerint van köztünk valami, úgyhogy néha megeresztenek pár megjegyzést a rétesről, a szép magyar lányokról. A szünetekben, sőt néha a forgatás alatt is azon kapom magam, hogy van valami ebben, hogy mi lenne, ha tényleg…

Délután négy felé van csak annyi időm, hogy felhívjam Annát, megbeszéljük, hogy értem jön hétre a stúdióhoz, motorral, ez külön öröm, és beszélünk Kris-szel. Kíváncsi és aggódik a kedvesem reakciója miatt, próbálom megnyugtatni, de még én se tudom, hogy fogadja az ötletemet, szóval nem nagyon sikerül. Fél hét után vesszük fel az utolsó jelenetet, aztán irány a bázis. Dean-t megkértem, hogy intézkedjen, hogy engedjék be azzal az ezüstszínű csodajárgánnyal, a biztonságiak rendesek, szerintük motorral a másik kijáraton kéne kimennünk és akkor tuti nem követnek bennünket. Anna pontosan érkezik, alighogy meghallom a dübörgést indulok, felpattanok mögé és meg se állunk a házuk alatti garázsig. A türelmetlenség kiül az arcára, de muszáj még egy kicsit kibírnia.

- Tudom, hogy kíváncsi vagy, - mentegetőzök - de lehetne, hogy előbb beszéljek Kristen-nel. Ne haragudj.

Látom, hogy kezd dühös lenni rám, és ezt szavakkal is az értésemre adja, határozottam irányít a vendégszobába, ő meg megindul a konyha irányába. Próbálom lebeszélni arról, hogy a vacsorakészítéssel fáradjon de lehurrog. Végülis legalább addig lefoglalja magát, jut eszembe és célba veszem azt a hatalmas ágyat. Kristen már várta a hívásomat, megbeszéltük, hogy kb. ilyen korra sikerül végeznem, először megrökönyödéssel fogadja az ötletemet, de pár perc után látom, hogy egyre jobban tetszik neki, lelkesen tervezgetünk, de van két dolog, ami gondot okozhat. Az egyik persze az, hogy mit mond Anna, a másik pedig az utazás pénteken. Nincs más hátra, be kell hívnom, mert amíg nem mond igent, addig semmi se biztos, arról nem is szólva, ha nem mond igent, akkor arra az esetre is ki kell találni valamit a sajtónak, hogy ne zaklassák. Kris azt kéri, hogy először had legyen vele kettesben pár percet, addig szívjak el egy cigit, ez olyan női dolog. Naná, hogy belemegyek. Annát a konyhában találom, ha jól érzem csirke sül, megkérem, hogy menjen be beszélgetni én meg pár perc múlva jövök. A cigim, hiába próbálom húzni az időt gyorsan elfogy, nincs több haladék. Letelepedek mellé az ágyra, látom, hogy már igencsak vár a magyarázatunkra.

- Szóval? – teszi fel a kérdést, de hála a telefonjának, ami ebben a pillanatban szólal meg kapunk egy kis haladékot. Jó tíz percig beszél valakivel, majd visszajön. Az arca elég bosszús, és kicsit szomorú.

- Mi baj van? – meg kell kérdeznem, ilyennek még nem láttam.

- Wyoming-ba kell lennem szombat délre – feleli.