Reggel csak tíz körül ébredek, majd lázas gyorsasággal pakolok össze mindent, amire csak szükségem lehet. Különös gonddal csomagolom el az ajándékokat, nehogy valami is itthon maradjon, vagy éppen megsérüljön útközben. Gina többször is a lelkemre kötötte, hogy Rob autogramját itthon ne felejtsem, úgyhogy arra kiemeltem figyelek.
Délután fél kettőre már Keszthelyen vagyok a húgom iskolája előtt, lazán a kocsi ajtajának támaszkodva várom. Amint megindul a tömeg kifelé, pár pillanat és a nyakamban van, szokás szerint nagy feltűnést keltünk. Már alapból ott a TT, aztán mi ketten, bár én csak 178 ő pedig 174 centi általában kilógunk a sorból. Az ellentét az én világos bőröm, szőkésvöröses hajam és az ő sötét színei – barna haj és szem, napbarnította bőrszín - között elég feltűnő, külső szemlélődő nem mondaná meg, hogy testvérek vagyunk. És hát az se kedvez a láthatatlanságnak, hogy amint szétválunk, egymás szavába vágva, olaszul meséljük mi történt velünk a napokban. Ez régi berögződött szokás, ha valami személyeset akarunk tudatni a másikkal akkor azt mindig azon a nyelven tesszük amit a társaságunkban lévők nem értenek. Mivel mind a ketten ugyanolyan jól beszélünk magyarul, olaszul és angolul, és hála az unokatestvéreknek németül bőven van lehetőségünk a variációkra. Ahogy azt gondoltam, kikönyörgi, hogy had vezessen hazáig, amióta meg van a jogsija talán fél éve mindig ez van, én persze, mint mindig engedek az erőszaknak. A kapuban letámad kis kedvencünk, Vico a család kutyusa, bár ezt a kinézetre félelmetes de tulajdonságait tekintve rendkívül barátságos dobermannt elég merészség kutyusnak nevezni. Tekintettel hazajövetelemre és a hétvégi eseményekre anyut is otthon találjuk, így hármasban telepedünk le a nappaliba és végeláthatatlan traccspartiba kezdünk. Davide ebben a helyzetben talál ránk jó 3 óra múlva, mivel már ismer bennünket, előzékenyen gondolt a vacsorára és hozott pár pizzát.
Davide Salvatori a legjobb dolog ami anyámmal történt egész életében, húgomat és engem leszámítva talán, bár nem vagyok biztos benne lehet, hogy ő a legjobb. Egy kicsit nekem köszönheti, mert három évesen első közös nyaralásunkon egy apró olasz faluban én voltam az aki neki futott Davide lábainak és én hisztiztem, hogy igenis a bácsival akarok játszani, anyám nem kis megrökönyödésére, mert addig a pillanatig inkább féltem az idegenektől. Szerencsére mindketten jól beszéltek angolul, így a kommunikációs nehézségeket könnyedén áthidalták, engem anya a születésemtől kezdve tanított, azt akarta, hogy mindkét anyanyelvemen folyékonyan társalogjak, úgyhogy ezzel se volt gond. Két év ingázás után aztán végre elhatározták magukat, összeházasodtak, és Keszthelyen telepedtünk le, Davide folytatta a régi munkáját, építési vállalkozó volt már Olaszországban is, anya pedig intézte a cég könyvelését. Kitartásuknak és az igényes munkának hála a cég jól ment, az esküvő után két évvel megszületett Georgina, és így teljes lett az életünk. Davide népes olasz családból származik, 2 fiú és egy lánytestvérrel, akik az első pillanattól kezdve engem is családtagnak tekintettek. Így tettem szert számos unokatestvérre, akikkel nyaranta minden rosszaságban benne voltunk. Nonna, az édesanyja, ugyanúgy az unokájának tekintett, és tekint most is, és ennek megfelelően bánt velem. Féltőn óvott és kellő szigorral kezelte a csínytevéseinket, amire bizony sokszor szüksége volt.
Az este gyorsan eltelt, és másnap még sok munka várt ránk, de mint mindig nevelőapámmal még gyorsan átrágtuk magukat pár üzleti dolgon, ő mindig racionálisan állt a dolgokhoz, és sokszor adott hasznos tanácsokat, mint a First day fejlesztésével, mint az M.I.C. irányításával kapcsolatban.
Péntek reggel, mi-hárman lányok útnak indultunk nagyanyámékhoz, hogy előkészüljünk a másnapi nagy családi bulira. Nagyapó 70. születésnapját ünnepeljük majd, és az egész család tiszteletét teszi, hála a nagy távolságoknak és a húsvéti ünnepeknek, maradnak is hétvégére. Nagyszüleim életem egyik legmeghatározóbb pontjai. Miután féléves koromban anyával hazajöttünk Amerikából hozzájuk költöztünk, ő dolgozni kezdett, hogy biztosítsa a megélhetésünket, és hogy túllépjen Isaac eltűnésén. Mindig tudtam, hogy feltétel nélkül és kimondhatatlanul szeret, de emlékeztettem arra a kudarcra, amit apám jelentett számára. Nagyanyónak köszönhetem a szervezés és a gasztronómia szeretetét, még fel se értem a tűzhelyet, de kisszékemről már közösen főztük az ebédet. És ott van még kis termetű nagyapám a huncut szemeivel, akit mindig belevittem valami csintalanságba. Imádta - és mai napig imádja - nagyanyám minden mozdulatát és mosolyogva tűrte, hogy leszidják amikor tetőtől-talpig vizesen értünk haza, mondjuk a patakról. (Mert nekem muszáj volt megnéznem, hogy mit csinálnak a halacskák).
Nagybátyáim kérésére, és családi összefogásban jó tíz éve Davide épített nekik egy nagyobb házat. Eleinte morogtak, de mikor rájöttek, hogy így a messzire költözött családtagok is gyakrabban látogatnak haza, és főleg hat unokájuk is eltölthet náluk pár közös hetet, ők is belevetették magukat a tervezésbe. Édesanyámnak egy bátyja és egy öccse van, Dániel az idősebb Ausztriában él a feleségével Brigittével, és két fiukkal Walter-rel és Maximilian-nal. A legfiatalabb Gádor, Iván Belgiumban telepedett le, a felesége Laura, nekik is két fiúk van Kurt és Nathan. Mi hatan unokák egy korosztályhoz tartozunk, én vagyok korelnök a magam 24 évével, Walter 23, az ikrek Kurt és Nath 21, Gina 17 és a legkisebb Max 16. Bár több száz kilométer távolságra élünk de heti rendszerességgel beszélünk és pár éve együtt megyünk pihenni egy-egy hétre télen és nyáron is.
Az egész nap lázas munkával telt, anya és Gina takarított, ágyazott én pedig nagyanyóval bevetettem magam a konyhába. Arról szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy a másnapi ünnepi ebédet és a süteményeket étteremből rendeljük, de nagyanyám specialitása a rétes nem maradhatott el, és az aznapi vacsorára is gondolni kellett. Összeszokott párosaink gyorsan és megfontoltan dolgoztak, így mire az első autók befutottak, már a nappaliban ücsörögtünk. Walter nagyszüleim nagy örömére magával hozta a barátnőjét Elisa-t is, az arcokra nézve szinte hallottam a fejükben az esküvői harangok hangját. Szegény, nem sejthette mit vett a nyakába, de legalább bebiztosította a hétvégére, hogy ne én legyek a téma. Nem sokára megérkeztek Ivánék is, majd a legvégén Nonna.
Olasz és magyar nagyanyám amióta csak megismerte egymást rendkívül jó viszonyban volt, dacára annak, hogy egy árva szót se tudtak egymással beszélni. Mindig kellett valaki, aki tolmácsolt közöttük, de ez sose volt akadály. Nonna férje már nagyon korán meghalt, még Davide kiskorában, egyedül nevelte a gyermekeit, de sose bánkódott emiatt. Őt a szívemnek legkedvesebb olasz rokon Luca hozta el, aki a legidősebb Salti fiú gyermeke, akivel megismerkedésünk pillanatától egy hullámhosszon voltunk. Kapcsolatunkban volt egy rövid szakasz, amikor úgy tűnt talán valami alakulóban van köztünk, - a család nagy örömére, lévén vérségi kötelék nincs köztünk - de aztán túlléptünk rajta. Szerencsére pár bizonytalan csóknál több nem történt, így most már egymás bizalmasai vagyunk. Ő a barátom, bizalmasom és bátyám egyben. Luca modell, a világ legnevesebb divatházainak dolgozik, folyton bemutatókra, fotózásokra siet. Többször futottunk már össze a világ távolabbi pontjain, mindkettőnk nagy örömére. Mi fiatalok szokás szerint a tetőteret foglaltuk el, egymás hegyén-hátán, és már elmúlt éjfél mire mindannyian befejeztük a csacsogást és aludni mentünk, mert rengeteg megbeszélni valónk akadt.
A szombat reggel gyorsan eljött, tudtam mi vár ránk és, hogy nagyanyó maximum az én segítségemet fogadja el a reggeli készítésében, korán kiugrottam az ágyból, a ruhámat már este az ágyam mellé készítettem, és leosontam a földszintre. Természetesen megint nem tudtam megelőzni, ő már a konyhában tevékenykedett. Hátulról megöleltem és puszit nyomtam az arcára, apró termetével (még 150 cm sincs) simán elfért a vállam alatt.
- Szia, nagymama! - üdvözölöm, mire válaszul kapok egy nagy mosolyt.
- Anna, kislányom miért keltél fel ilyen korán? – kérdezi szemrehányóan csakúgy, mint minden alkalommal.
- Segíteni, - válaszolom és is ugyanazt, amit máskor- de előbb beugrom a fürdőbe, jó.
- Menj csak, még alhattál volna nyugodtan, egyedül is elvégeztem volna.
- Tudom, de én akarok segíteni – felelem, újra megölelve, de ő már a tűzhelyre figyel.
Pár perc alatt elvégeztem a reggeli teendőket és belevetettem magam a reggeli készítésbe, az én feladatom lett a terítés és a szeletelés. 17 embernek azért kell egy kevés sajt, zöldség… Ő vállalta magára a teafőzést, a rántottakészítés, lévén nagyszombat reggel nem szoktunk húst enni, (erre két katolikus nagyanyám rendkívül figyel). Rövidesen megjelenik Nonna is, aki vendég nem vendég, természetesen hallani se akar arról, hogy csak üldögéljen amíg elvégzünk. Így hát hármasban tesszük a dolgunkat, halkan kitárgyaljuk az új recepteket, az én tolmácsolásom közepette. Azért fél 9 táján már nem ügyelünk annyira a csendre, ennek meg is lesz az eredménye, lassan mindenki előszivárog a szobákból. Akik nem, mint például Gina és Max, mindig is ők voltak a leglustábbak, na ők zenés ébresztőt kapnak, az ikrek két fedő segítségével vígan teszik a dolgukat.
Csodálatos ahogy ez a rengeteg ember egyszerre beszél, legtöbbször természetesen a legtávolabb ülővel, általában magyarul, de mivel bennünk, fiatalokban sokszor felmerül olyan téma ami nem éppen a nagyszülők fülének való, ezért előfordulnak német és angol szavak is. Ebben a kaotikus összevisszaságban elfogyasztjuk a gyors reggelinket, aztán jöhet a tényleges bulira való készülés. Mert azt még nem említettem, hogy a társaság még közel sem teljes, várjuk még nagyapó két testvérét gyerekestül, unokástul, és nagyanyó öt testvérét, szintén a családtagjaikkal. És persze pár barát, ismerős, szomszéd…
Mi lányok gyorsan elintézzük az asztal letakarítását és a mosogatást, lévén a családban van ugye egy rendezvényszervező, személy szerint én, nem kérdéses ki fog irányítani. Mindenről jól előre gondoskodtam, felkészülve napsütésre, esőre. Az asztalokat, székeket a fiúk állítják fel ahova mutatom, a lányok pedig folyamatosan szedik elő a dobozokból a tányérokat, evőeszközöket. Az ételszállítóval délután egy órát beszéltem meg, a vendégekkel kettőt. Mikor minden kész lesz, mindenkit felparancsolok, hogy szedje rendbe magát, elvégezem a szokásos utolsó simításokat, itt egy csokor virág, ott az asztalterítő nem megfelelő. Aztán én is átöltözöm, és még a többiek előtt lenn vagyok. A hidegtálak előkészítve a polcokon, a csévék feltöltve, italok-poharak utánpótlásra készen.
Minden jól alakul, a vendégek mindannyian megérkeznek, nagyapó alig győzi fogadni a jókívánságokat, az étel finom, az italok segítenek a hangulat fokozásában. Amikor aztán a nap fénypontjaként előkerül a torta a tűzijátékkal, és Ginával elénekeljük nagyapa kedvenc számát mindenki elérzékenyül kicsit, megható nézni amint ráncos arca kisimul az örömtől és meghatottan néz körül a rengeteg emberen, akik mind-mind az ő kedvéért jöttek el. Ami az én szívemet legjobban megmelengeti, az az, hogy látom, hogy közben fogja nagyanyó kezét. Bár ha jobban belegondolok, mintha egész délután ezt tette volna, mindenkivel beszélgetett, régi történeteket elevenítettek fel, de mindvégig egymás mellett voltak.
- Látod, solo, én is ezt szeretném. – szólal meg a hátam mögött Luca hangja halkan. Az emeletre vezető lépcsőn ülök és figyelem a földszinten lévő családomat, ránézek, elgondolkozva bámul maga elé, majd leül mellém.
- Mit, caro? Egy hatalmas tortát, tűzijátékkal? - kérdezek rá viccelődve.
- Sciocco - ráncolja össze a homlokát. - Egy hatalmas, szerető családot, gyerekeket, unokákat és legfőképpen egy asszonyt mellém, aki még hetven évesen is fogja a kezemet.
- Nem is tudtam, hogy az olasz férfiakat már huszonévesen elkapja a kapuzárási pánik. Nem vagy te egy kicsit fiatal még ilyen komor gondolatokhoz? - nézek rá most már figyelmesen, mert a természetétől mindig is távol álltak az ehhez hasonló komoly gondolatok Aztán beugrik - Nő van a dologban! Luca Salti mindent tudni akarok, na mesélj.
- Nincs semmi mesélnivalóm – morgolódik, egyre inkább igazolva a gyanúmat.
- Szóval? Ki az? Milyen? - faggatózom.
- Gyönyörű, okos, vicces, híres – húzza el a száját- és nem kellek neki.
- Biztos? Caro, te az egyik legfelkapottabb férfi modell vagy, és ha a gyorsan cserélődő barátnőidet nem nézzük, ezt is mondhatnánk, hogy kellőképpen megfontolt és komoly.
- Hát, mégis így jártam. Neki nem kellek. – Elég letört, itt valami nagyon nem oké.
- És hol találkoztatok? - próbálok kideríteni valami új információt, hetente egyszer biztosan beszélünk, eddig nem említette ez a titokzatos nőt.
- Még februárban, Milánóban.
- De hát ott én is ott voltam, miért nem tudok erről semmit?- kérdezem enyhe sértődöttséggel a hangomban. – Én mindig mindent elmondok neked.
- Persze, és akkor miért nem meséltél még semmit a világhírű vámpírodról? - vág vissza azonnal.
„Hoppá, ez igaz."
- Hát először is közel se az én vámpírom és ne általánosíts, per favore, mert az életben egész más, mint a filmekben. Ami azt illeti van barátnője, és ő meg egyszerűen tüneményes…
Látom rajta, hogy igazság szerint csak terelni akarja a szót, valami nagyon nincs itt rendben, ez nem a megszokott Luca. „De valahogy úgyis kiderítem, mi történt." Elmesélem neki nagy vonalakban a megismerkedésemet Rob-bal. Közben szép lassan az unokatestvéreim és húgom is mellénk telepednek, meghallgatják az elmúlt pár nap történéseit, majd végre témát váltunk, és lekerülök a napirendről. Kint lassan besötétedett, úgyhogy megyek egy kört, ellenőrizve minden rendben van-e. Mire újra a nappaliba érek ott már szól a zene, és többen táncoltak, valaki engem is derékon kap, és a tömegbe visz. A következő órában szép lassan minden még ott lévővel táncolok, fergetegesen szórakozunk. A buli késő éjjelig tart, igaz 11 után már csak mi fiatalabbak költöztünk fel a tetőtérbe pár üveg társaságában, és beszélgettünk még órákig.
A vasárnap mindenki számára eseménytelenül telik, többeknek fejfájással, és kivétel nélkül kialvatlansággal küszködtünk. Az időjárás is rosszabbra fordult, ezért a lakásból se nagyon mozdulunk ki. Estére viszont annyira felélénkülünk, hogy valakiben megszületik az a kósza gondolat, hogy talán be kéne mennünk Keszthelyre bulizni. Így is lesz, mind a nyolcan autóba pattantunk, Elisa vállalja, hogy ő lesz az egyik sofőr, én meg leszek a másik. Kisebb közelharcot vívnak a helyekért mivel a TT csak két személyes elkérem Davide A6-át, és kialakul a végleges ülésrend Luca, Max és természetesen Gina jött velem, így legalább figyelhettünk a legkisebbekre. Elisa-val pedig az ikrek és persze Walter mentek. A White Cafe-be megyünk, és táncoltunk hajnalig. Az éjjel folyamán többször is feltűnik, hogy a fiúk össze-összedugják a fejüket, de amint észreveszik, hogy figyelek rögtön szétszéledtek hajnali négy is elmúlik mire végül ágyba kerülünk.
Reggel halk sustorgásra ébredek, úgy sejtem, hogy még korán van, pont a másik oldalamra akarok fordulni amikor iszonyatos sikítás rázta meg a falakat, aztán még egy és a következő pillanatban egy harmadik.
A harmadik már egészen közelről, ugyanis az én számat hagyja el, ennek oka pedig ott keresendő, hogy valaki lerántva a takarómat nyakon önt egy pohár vízzel. Iszonyatos sebességgel ugrom ki az ágyból és támadóm után vetem magam, a szomszéd szobákból Elisa, és Gina is hasonló idegállapotba és ázottan lép a folyosóra. Összenézünk és követjük a földszintre tartó lépteket, ott csak a család úgymond idősebb tagjai ülik körbe az asztalt, a teraszajtó viszont nyitva van és még mozog, szóval arra menekültek. Utánuk indulunk megtorolva a minket ért sérelmeket, bár ne tettük volna. Elfelejtettünk ugyanis egy nagyon fontos dolgot…
HÚSVÉT HÉTFŐ VAN!
Amint kitesszük a lábunkat, nagybátyám az áruló, azonnal becsukja mögöttünk az ajtót. Az ajtón kívül nem megszeppent támadóink, hanem öt, vödör vízzel felszerelt pasi vár bennünket, és a következő pillanatban, már nyakon is öntenek mindhármunkat. Na ja, locsolás! Kint nincs valami meleg, úgyhogy nagyanyáék azonnal behívnak bennünket, de szó-mi szó megalapoztuk a hangulatot. Ez volt az amiről a fiúk egész éjjel titkolóztak. Gyors átöltözés és hajszárítás után elfogyasztjuk a közös reggelit, majd jött a hétvége legrosszabb pillanata, mindenki szedelőzködni kezd. Nagy út várt még rájuk, főleg Iván bátyóékra. Luca-val egyeztetünk, hogy mikor beszélünk legközelebb, Nonna megint a lelkemre köti, hogy ha addig nem is, de a nyáron tegyük tiszteletünket nála, amit persze megígérünk Ginával együtt. Mi maradtunk utolsónak, még segítettünk nagyanyónak a pakolásban, ő dobozolja nekem a pénteken elkészített négy tepsi rétest, ami eddig a hűtőben pihent. Rob-nak és a stábnak szánom, meglepetésképpen, arra gondoltam, majd holnap megsütöm és frissen viszem el nekik.
Már majdnem este hét van, mire elindulok Keszthelyről, otthon már csak arra van kedvem, hogy gyors zuhanyt vegyek és bezuhanjak az ágyba.
Szómagyarázat
* solo – egyetlenem
* cara, caro - kedves
* sciocco – bolond
* per favore- kérlek szépen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése