3. Segíteni minden áron…

(Anna szemszöge)

Kínos hallgatás következik, mit mondjon az ember valakinek, aki nők milliói szerint a világ legszexisebb férfija. Ezt egy újságban olvastam, de halkan megjegyzem, hát engem elsőre nemigen sikerült lenyűgöznie. Úgy tűnik a csend neki is kicsit gáz, mert igyekezik megtörni, és megszólal:

- Elég furcsa neved van - néz rám - ha nem sértelek meg milyen nemzetiségű vagy?

- Vegyes - felelem, mire a szeme kíváncsian megvillan, úgyhogy azonnal sorolni kezdem – magyar anya, amerikai apa, olasz nevelőapa. Bár apám részéről ötven–ötven százalékban spanyol és ír géneket örököltem.

- Aha, ezért a szemed.

- Tessék? Ezt hogy érted? – bámulok rá értetlenül.

- Valószínűtlen zöld szemed van, gondolom ez az ír nagyapádnak köszönhető, vagy tévedek?

- Nem, de miből gondolod, hogy a nagyapám az ír? – aztán leesik - Oh, persze a nevem.

Megint csend következik most én próbálkozom a társalgással.

- És mi járatban vagy errefelé? Forgatás?

Csodálkozva és mintha kicsit csalódva néz rám.

- Szóval tudod ki vagyok. – kijelentés, nem kérdés, a hangja sértődötten cseng.

- Először csak ismerősnek tűntél, - jegyzem meg nem kis iróniával - de tudod még itt a világ végén is vetítenek filmeket.

Tudom, hogy ez nem volt túl kedves megjegyzés, de mit képzel magáról. Nem egy kis csitri vagyok aki ráakaszkodott, különben is ő akart beszélgetni. Dühösen elfordítom a fejem.

- Nem úgy értetem - visszakozik szinte azonnal - de azért bíztam benne, hogy Magyarországon jobban el tudok tűnni a tömegben és nem ismernek fel lépten–nyomon. Ezért jöttem az éjszakai géppel.

Bevallom egy kicsit megsajnálom, oké, általában túl gyorsan ítélkezem, hála a heves vérmérsékletemnek, de ahogy ránézek olyan fáradtnak és elveszettnek tűnik, ezért kicsit megenyhülve jegyzem meg:

- Ez szerintem nem fog összejönni, tudomásom szerint elég sokan várnak a reptéren.

A szemei hatalmasra tágultak, mintha épp azt mondtam volna, hogy a gép pillanatokon belül le fog zuhanni. Te jó ég erre még gondolnom se szabad!

- Ezt honnan szeded? – a hangján érezni lehet a pánikot.

- A húgom küldött egy e-mailt pár órája, ő írta, hogy a neten olvasta mikor érkezel és a rajongók már gyülekeznek, szóval számítsak egy kis tömegre. - A fejét lehajtva gondolkozik, a homloka egyre gondterheltebbnek tűnik, úgy látom a sztárság pillanatnyilag inkább teher, mint öröm a számára.

- De csak kijön valaki eléd? Testőr, sofőr, asszisztens? – kérdezem, ez tűnik logikusnak.

- Nem - feleli lehangoltan - csak holnap kellett volna iderepülnöm, de arra gondoltam akkor inkább kipihenem magam, senkinek se szóltam. Na ezt megszívtam. Még kocsit se kértem, lesz egy kis tülekedés mire sikerül szereznem egy taxit.

Most erre mit kéne felelnem, ha csak a húgom és a barátnői imádatára gondolok, na az még megszorozva párszáz hormontúltengéses tinivel, hát nem irigyelem. Mit tehetnék, belém nevelték, hogy segítsem az arra szorulókat, bár kétlem, hogy erre gondolt volna a család. Még mielőtt meggondolhatnám magam, megszólalok:

- A kocsim ott a reptér parkolójában, ha akarod elvihetlek a szállodádba.

Látszik rajta, hogy elcsodálkozik, kicsit meglepődik, majd megszólal:

- Köszi, rendes tőled, de ahol rajongók vannak ott fotósok is, és nem hiszem, hogy a barátod örülne, ha a holnapi újságban egy olyan cikket találna a közös fotónk alatt, amiben azt fejtegetik, hogy Robert Pattinson kivel érkezett Budapestre.

Ezen kicsit elgondolkodom, de a segíteni akarás megint erősebbnek bizonyul.

- Ez had legyen az én gondom, egyébként is egy szóval se mondtam, hogy bárki is együtt fog látni bennünket.

Úgy látszott ez egy kicsit meglepte, az én fejemben meg gyorsabbra kapcsoltak a fogaskerekek.

- Ismersz valakit a reptéren, vagy valami titkos ajtót? – jön a következő kérdés, reménykedő hangon.

- Még az is meglehet - húzom el a számat - tudod ezzel foglalkozom.

- Mi, testőr vagy? – néz végig rajtam, a szeme megállapodik a cipőm öt centis sarkán, látszik rajta, hogy ezt nem akarja elhinni.

- Nem, rendezvény de főleg esküvőszervező vagyok – nevetem el magam - és ha van a világon olyan hely, ahol minden balul üthet ki az egy esküvő. És hidd el nincs rosszabb, mint egy hisztis menyasszony, úgyhogy van már tapasztalatom krízishelyzetekben. Nyugi, kitalálok valamit.

- Oké, bízom benned – mondja, de a hangja nem éppen ezt sugallja.

- Köszi – morfondírozok magamban, és eszembe jut, hogy már megint előbb járt a szám, mint gondolkodtam volna, most már tényleg muszáj lesz valamit kitalálnom.

A gép simán landol, húh, legalább ezen is túl vagyunk gondoltam. A fejemben már összeállt egy terv, habozás nélkül kapom elő a táskámból a púdertartóm, egy sötét színű rúzst és a számat villámgyorsan átfestem. A fülembe hatalmas karika fülbevalók, a fejemre egy napszemüveg kerül, a hajamat leengedem, és egy kicsit beletúrok. Az ingemen kigombolok pár gombot, amíg csak ki nem látszik a melltartóm csipkéje. Oké ez így elég feltűnő. Amint lehet kikapcsolom az övet, felkapom a táskáimat és megcélozom a legközelebbi stewardess-t. Röviden felvázolom neki a helyzetet, szerencsére elég segítőkésznek tűnik. Megbeszéljük a teendőket, gyorsan visszalépek Rob-hoz. (Valahogy nem tudok rá Robert-ként gondolni, az olyan öreges.)

- Ha kiszálltunk a buszból ami a terminálhoz visz, maradj le amíg nem intek, én előre megyek, - adom ki az utasítást - amint jelzek próbálj meg a lehető legjobban a nyomomban maradni, leviszlek a kocsimhoz.

- Oké. – Látom rajta, hogy erősen kételkedik a sikeremben, na csak figyelj nagyfiú.

A buszról elsőként szállok le, nyomomban a segítőkész stewardess-szel, ő kitárja előttem az ajtót, nagy levegő, körülnézek, hú itt aztán tényleg sokan vannak – fut át az agyamon. Ahogy sejtettem fiatal lánykák, készen bármire, hogy láthassák az ő bálványukat. Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy sikerülni fog-e, de mivel nem szoktam meghátrálni a kihívások elől, most se teszem. Előveszem a leg afektálósabb hangom, biztatóan összenézünk a stew-val és jó hangosan belekezdek a kis magánszámomba:

- Na de igazán kisasszony, nem értem miért nem mehettem én is az oldalajtón, milyen bánásmód ez! – közben élénken gesztikulálok, ezzel is felhívva magamra a figyelmet - Én is kifizettem a jegyet, miért lehet, hogy az a srác lerövidítheti a kiszállást én meg nem? Egyáltalán ki volt az, olyan ismerős az arca, láthattam már valahol?

- Az úr világhírű színész - jön a szintén hangos válasz a segítőmtől - és igyekeztünk nyugodt kiszállást biztosítani neki, de ezt már elmondta hölgyem. A kapitány külön engedélyezte számára az oldalajtót.

Körbe lesek, elég sok szem és még több fül követi a párbeszédünket, ezért ha lehet még nagyobb átéléssel folytatom, a hatás fokozására még le is fékezek, pár lépésre a „tömeg” első sorától.

- Úr Isten, már tudom, az a vámpírfickó volt az, valami zöldségnévvel, már emlékszem, patisszon! – most már mindenki felém kapja a fejét, úgy látszik elég hangos voltam. A hozzám legközelebb álló 15-16 év körüli kis csitri azonnal felteszi az őket foglalkoztató nagy kérdést: - Te láttad Robert Pattinson-t, merre ment?

- Az oldalajtón engedték ki – felelem, arckifejezésemet igyekezve a lehető leg szőkenősebbre venni, mintha csak azért válaszolnék neki, mert meglepett a kérdés.

A tömeg azonnal, feltartóztathatatlanul indul meg a terminálból a kijárat felé, hogy aztán onnan vessék magukat imádatuk tárgyára. Értem már mire gondolt Rob, ez tényleg nem semmi. Összenézünk cinkostársammal, elmosolyodunk, úgy látszik a tervem mégis bejött, halkan megköszönöm a segítségét. Hátralesek, a mögöttem lépkedő utastársaim között takarásban felfedezem őt, intek neki mutatva, hogy balra tarts van. Sejti mit akarok, mire odaér én már félig a liftben állok, amint belép megnyomom a mélygarázsba vezető gombot. Még nem vagyunk teljesen biztonságba. Pár pillanat múlva kilépünk a felvonóból, én azonnal kiszúrom ezüstszínű kis autóm, kezem a nyitógombon, mutatom neki, hogy ugorjon be.

- Ez a te autód? – fékez le mellette, a szeme eléggé kikerekedett, hát igen az én kis csodajárgányom általában ezt a hatást váltja ki.

- Aha! - felelem, nem is titkolva hangomban a büszkeséget.

- Ez egy Audi TT Coupe – mondja rám nézve, mintha én nem tudnám.

- Bizony, a létező összes extrával – büszkélkedem - és ami neked pillanatnyilag a legfontosabb, sötétített üvegekkel. Csüccs – intek neki az anyósülésre mutatva - Nekem még vissza kell mennem a bőröndjeimért. Tényleg neked nincs több csomagod?

- Nincs, - feleli - csak a zsákomat hoztam, a többi cuccom már előre küldtem a stábbal.

- Akkor oké - bólintok, szerencse mert arra már nemigen lett volna ötletem, hogy azt hogyan kaparítsuk meg - mindjárt jövök, helyezd magad kényelembe, megpróbálok sietni.

Kistáskámmal a kezemben visszaindulok a liftbe, pár pillanat alatt visszaalakulok cicababából normális nővé, rúzs letöröl, ing begombol, fülbevaló kivesz. Mire kiszállok, már a hajam is újra laza kontyba tekerem. Megcélzom a csomagátvevőt, a bőröndjeimet, - hála a két hét távollétnek és a rengeteg ajándéknak, három is van belőlük - kocsira pakolom, kifizetem a parkolás díját és újra célba veszem az autóm. Odaérve beügyeskedek mindent a csomagtartóba.

Oké, én mondtam neki, hogy ki se dugja az orrát, nehogy meglássák, de azért legalább megkérdezhette volna, hogy kell-e segítség. Úgy látszik, tényleg nem egy udvarias angol fajta – mérgelődök magamban, elhelyezkedem, bekötöm az övem, és felé fordulok, hogy megtudjam hova vigyem Őuraságát.

Hát ilyen nincs! Nézek rá nem túl békésen, már megint elaludt, pedig annyira sokáig nem voltam. Finoman megrázom a vállát.

- Rob! Ébresztő! – semmi válasz - Robert! Rob! – hiába rázogatom, szólongatom semmi reakció. Gondolhattam volna a gépen is ezt csinálta, lázasan töröm a fejem. Most mi legyen, hajnali fél kettő van, szeretnék minél előbb ágyba kerülni, a francba, miért nem kérdeztem meg hova vigyem. Ezt jól elszúrtam, mégse járhatom körbe az összes fővárosi szállodát, hogy elnézést, de Robert Pattinson nem önöknél bérelt véletlenül szobát, mert itt alszik a kocsim anyósülésén.

Semmi jobb ötletem nem lévén, úgy döntök, hogy elindulok, majd csak lesz valahogy. Résnyire lehúzom az ablakokat, bekapcsolok egy cd-t, nem a nyugisabb fajtából, hátha a hideg vagy a zene felébreszti. Már húsz perce autókázom, nem lévén nagy forgalom, és majdnem beérek a városba. Mit tegyek? Megint megrázom, semmi válasz. Ilyen nincs! Csak a mielőbbi ágyba kerülés éltet úgyhogy döntöttem. Irány haza, ha ott felébred hívok egy taxit, ha nem akkor marad a kocsiba, nem érdekel.

További huszonöt perc és végre begördülök a házunk alatti garázsba. Leállítom az autót és nekiállok kiszedni a bőröndjeimet, eljutok velük a liftig, vissza a harmadikért, kistáska, laptop. Ezzel megvolnánk. De mi legyen ezzel az álomszuszékkal? Újabb vállrázogatás, szólongatás, kezd határozottan kihozni a béketűrésből. Na jó az elmúlt harminchat órában elég sok mindenen mentem keresztül, aludni akarok. Majd ha felébred feljön.

Hoppá! Jött a következő gond, a lift csak a rögzített ujjlenyomatokat ismeri fel, hogy fog feljutni a lakásba?

Huh, hogy ez a pasi mennyi gondot okoz, keresek egy darab papírt és tollat a táskámba, gyorsan levelet írok, hogy a hármas liften jöjjön fel, a szélvédőre csíptetem, hogy feltűnő legyen és otthagyom. Újra a lifthez, bőröndöket a kettesbe, a hármas ajtaját kitámasztani. Még jó, hogy a két lakás között van lépcső. A bőröndöket a liftben hagyom, csak a legszükségesebbeket veszem magamhoz, úgysincs senki itt most rajtam kívül,  majd reggel felpakolok. Célba veszem az én kis kuckómat.

Otthon, édes otthon!

Megint levélírás, amit a lifttel szemközti falra jó feltűnő helyre ragasztok, körbefutok a lakásba, belesek a vendégszobába, minden oké és végre megcélozom a hálószobám. A ruháimat gondolkodás nélkül a földre szórom és már bújok is be a takaró alá.

Pár óra nyugalmat akarok.